KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Az, hogy bármikor elvonulhat előtted egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni”

Párja emlékei alapján született könyv a tragikus balesetben meghalt ökológus, Gyöngyi Krisztián életéről. Bedő Orsolyával arról beszélgettünk, mennyire viselte meg, hogy részletesen fel kellett idéznie közös életüket, és visszatérne-e még valaha Afrikába.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. szeptember 27.


Link másolása

2017 nyarán a magyar sajtó is sokat foglalkozott Gyöngyi Krisztián tragédiájával: a 43 éves ökológust egyik védence, egy keskenyszájú orrszarvú öklelte fel Ruandában, a balesetet nem élte túl. Halálakor a vele egy projektben dolgozó párja és másfél éves kislányuk is ott volt a nemzeti parkban.

Balogh Boglárka, a National Geographic Magyarország szerzője tavaly kérte fel Krisztián özvegyét, hogy állítsanak méltó emléket a férfi nem mindennapi életének. Az eredeti terv egy cikk volt, de végül egy egész könyv lett belőle, amely Az orrszarvúk hajnala címmel jelent meg néhány hete. Ennek apropóján beszélgettünk Bedő Orsolyával.

– Hogyan kapott el téged is Afrika és az orrszarvúk szeretete? A párodtól függetlenül történt, vagy neki köszönhetően jött ez be az életedbe?

– Abszolút neki köszönhető, én nem vágytam ilyen jellegű babérokra. Szegeden jártam egyetemre, ezt követően pedig elhagytam az országot, hogy csiszoljam a nyelvtudásomat.

Először Németországba, majd Angliába mentem, Krisztiánnal Londonban ismerkedtünk meg. Rengeteget mesélt az afrikai kalandjairól, és már az első percben megfertőzött engem is a téma szeretetével.

Nyilvánvalóvá vált, hogy ha komolyan gondolom ezt a kapcsolatot és szeretnék jövőt neki, egy ponton vele kell majd tartanom Afrikába. Kemény döntés volt, mivel sikerült elhelyezkednem a Canterbury Egyetemen némettanárként, ahol ösztöndíjjal tanulhattam volna tovább és hosszútávra számoltak velem, én mégis Krisztiánnal tartottam.

– Magadévá tudtad tenni az állatok iránti rajongást annak ellenére, hogy eredetileg nem volt hozzá kötődésed?

– Úgy gondolom, hogy igen, mivel tényleg akkora átéléssel beszélt róla, ami nemcsak rám, mindenki másra óriási hatással volt. Amikor pedig kikerültünk és én is megtapasztalhattam, milyen a bozótban élni, az nagyon is tetszett. Mindig közel állt hozzám a Rousseau-féle „Vissza a természethez!” mottóban rejlő szabadság, emiatt abszolút nem volt gond, hogy egy eldugott nemzeti park közepén éltünk, sokkal inkább romantikusnak találtam. Persze el kellett fogadni, hogy néha nincs meleg víz vagy internet, nélkülözni kell például a csokoládét és egy csomó másik dolgot, valamint sokszor akár hetekig nem jut el semmi hír hozzánk a külvilágból.

Nem mondom, hogy nem hiányzott néha a normális élet, de mindig arra gondoltam, mekkora privilégiumot jelent ez a másik oldalról. Még a generációk óta kint élő fehéreknek is egészen különleges volt, hogy mi a bozótban éltünk, hiszen ők zsúfolt városokban laktak. Az, hogy bármikor elvonulhat előtted mondjuk egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni. Ezt próbáltam szem előtt tartani a nehezebb pillanataimban, a párom is sokszor megcsípett, hogy nézzem csak például a vízilovakat a holdfényben, vissza fogom ezt még sírni.

Krisztián és Orsi a házuk előtt a Liwonde Nemzeti Parkban, 2014-ben

Fotó: Frank Weitzer

– Felmerült benned valaha, hogy mégis inkább hazatérj a korábbi kényelmes életedbe?

– Mi egy csapat voltunk Krisztiánnal, egymást támogatva haladtunk előre az úton. Ha úgy alakul, akár Holdra is elkísértem volna. Persze, amikor a projekt elején nem kaptunk semmilyen támogatást, és hónapokig a saját pénzünket kellett beleforgatnunk, az kemény időszak volt.

Nyilván mindkettőnkben merültek fel kétségek, de nem adtuk fel, és egyszer csak megtörtént az áttörés: több nagy angol és amerikai szervezet is felfedezte a fajfenntartó projektet, onnantól pedig éveken át támogatták.

– Nehéz volt megtalálnod a magad szerepét Krisztián mellett, hogy saját jogon is legyen értelme annak, hogy vele tartasz?

– Nem, mert a projekt szerencsére többrétegű volt. A konkrét vadonmunkán, vagyis az állatok megfigyelésén és befogásán kívül számos más feladat is akadt. Például rengeteg fundraising reportot (adományszerzős pályázati beszámolót) kellett írni, adatokat gyűjteni tanulmányokhoz, valamint felhívni a környéken élők figyelmét a munkánkra, minél inkább próbálva őket is bevonni a fajfenntartásba. Ha nincs meg a külső támogatás, mert mondjuk a helyi közösségeknek csak annyi élményük van az állatokról, hogy tönkreteszik a veteményesüket, akkor inkább meg fogják ölni őket. Ezért nagyon fontos érdekeltté tenni a helyieket is, amihez felvilágosító és ismeretterjesztő előadásokon keresztül vezet az út. Rengeteg ilyet tartottunk, én emellett az eredeti szakmámhoz visszanyúlva nyelvet is tanítottam.

– A kontinensről és az ottani emberekről élő sztereotípiákhoz képest mit tapasztaltál, amikor testközelből is találkoztál velük?

– Nagyon pozitív csalódás ért bennünket, amikor megérkeztünk, bár Krisztián mindig mondta, hogy ő akármelyik országban járt Namíbiától Dél-Afrikán és Zimbabwén át Ugandáig, mindenhol meleg fogadtatásban volt része. Sehol nem érezte, hogy ellenségesek lennének vele,

Malawira viszont még a fentieknél is jobban igaz, hogy hihetetlenül meleg szívűek az emberek. Nincs semmi agresszió, folyamatosan éreztetik veled, milyen jó, hogy jöttél, a bőrszín miatti megkülönböztetés egyáltalán nem jellemző. Nagyon mély barátságaink alakultak ki, többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A kinti fehérekkel is hasonlóan jó volt a viszonyunk, kicsit olyan, mintha megtaláltuk volna ott az otthonunkat.

Ami esetleg igaz lehet a sztereotípiákból, az legfeljebb annyi, hogy a falvak lakói tényleg szépen elvannak a fa alatt pihenve, ha éppen nincs dolguk. Mindig felmerül a kérdés, miért nem tartanak előbbre, elvégre sok idő eltelt már a gyarmatosítás felszámolása óta, mégsem tudtak kitörni a mélyszegénységből. De ugyanezt rá lehet húzni az éghajlati problémákra, vagy a legtöbb szubszaharai országra jellemző iszonyatos korrupcióra is. Tény, hogy ezekkel kapcsolatban rajtuk is sok múlik, de tegyük hozzá, hogy 40 fokban elég nehéz végigdolgozni a napot, ha nem adott a megfelelő minőségű étkezés, illetve elegendő ivóvíz.

Vadvédelmi oktatás iskolásoknak 2013-ban

– Voltak kétségeid azzal kapcsolatban, jó-e, ha könyv születik Krisztiánról?

– Amikor Balogh Bogi, a későbbi könyv szerzője megkeresett az ötlettel, először nagyon vonakodtam, nem volt őszinte a lelkesedésem. Miután a balesetet követően hazaértünk, próbáltam teljesen új sínre terelni az életem. Két éve kapcsolatban élek, a párom sajátjaként szereti a kislányomat, őt sem akartam annak kitenni, hogy napi szinten a múlttal foglalkozzak, amiről tudtam, hogy nyilván hatással lesz a lelkivilágomra.

Aztán jött egy fordulópont, amikor rájöttem, hogy ez a felkérés igazából sorsszerű, mivel mindig le szerettem volna írni a lányomnak, milyen volt az apukája. Neki semmilyen emléke nincs róla, hiszen alig múlt el másfél éves a halálakor, de joga van tudni, mennyire rendkívüli élete volt Krisztiánnak. Ezzel beszéltem rá magamat, hogy muszáj élnem a lehetőséggel, hiszen ha velem vagy a nagyszülőkkel történne valami, nem maradna senki, aki átadhatja ezeket az emlékeket. Így végül azt mondtam Boginak, hogy rendben van, vágjunk bele.

Iszonyatosan édes-keserű utazás volt, újra és újra szembesültem vele, milyen különleges életünk volt és mennyi mindent vesztettünk a halálával. Ez természetesen rendkívül megviselt, de végül sikerült megszülni a könyvet, és az azóta érkezett rengeteg pozitív visszajelzés megerősített abban, hogy jó döntést hoztam. A legnagyobb katarzisélményem persze majd akkor lesz, ha a kislányom is elolvassa.

– Benne lecsapódott már valami ebből az egészből, szoktatok beszélgetni róla?

– Igen, nagyon is. A hazaérkezésünk után nagyjából egy évig emlegette az apukáját, mindig kereste, hogy hol van. Aztán ezt egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna, onnantól nem hívogatta az édesapját. Viszont napi szinten nézegettünk képeket és videókat róla, illetve az ottani életünkről, például az elefántok vonulásáról. Tehát ő ebben nőtt fel, és bár elvesztette az édesapját, mégis folyamatosan találkozott vele. Ott vannak a nagyszülők is, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk, az apósomék rendszeresen viszik őt a temetőbe, a házuk is tele van családi ereklyékkel. Most, a könyv megjelenése kapcsán pedig tényleg rengeteget hall róla, abszolút élő dolog a számára. Persze próbáljuk olyan keretek között tartani, hogy a nevelőapukájának se essen rosszul.

Fotó: Frank Weitzer

– Hogyan tudtad folytatni az életedet a hazaérkezés után?

– Afrikával teljesen meg akartam szakítani a kapcsolatot, mert dühös voltam. Nem az állatra, ő csak azt csinálta, amit kellett: menekült. Senki nem hibázott, ez egyértelmű. Inkább a sorsra haragudtam, hogy miért pont Krisztiánnal, illetve velünk történt meg ez. Úgy gondoltam, nem igazság, hogy neki kellett meghalnia, miközben annyi mindent tett az állatokért, mások meg csak lébecolnak a Földön konkrét életcél nélkül. Azt is szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy a gyerekemtől elvették ezt a fantasztikus apát, miközben annyi ember önként eldobja magától a gyerekét, ő pedig rajongott a kislányáért. Mindezek miatt elhatároztam, hogy soha többé nem akarok visszamenni a kontinensre.

Nyilván volt ebben egy jó adag önsajnálat is. Közben viszont arra is gondoltam, amikor épp Ruandán utaztam keresztül a kislányomat szoptatva, mennyire sokat szenvedett a ruandai nép, és hozzájuk képest mennyire szerencsések vagyunk mi. Azzal vigasztaltam magam, hogy ami velünk történt, az egy nemzet máig tartó tragédiájával összehasonlítva tényleg nem több egy apró balesetnél.

Hazaérve teljesen más irányba fordultam, csak nagy ritkán olvastam afrikai, illetve vadvédelemmel kapcsolatos híreket. Hétköznapi, normális életet akartam kialakítani, ami négy éven keresztül sikerült is. Aztán jött Bogi, valamint tőle függetlenül a győri állatkert igazgatója, Dr. Andréka György, aki felkért egy projektben való részvételre. Igent mondtam, így most egy tanzániai nemzeti park edukációs programjának csapatát erősítem itthonról.

– Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegyének sorsát mennyiben érzed hasonlónak a sajátodhoz? A Magasságok és mélységek című nemrég megjelent film is jórészt az ő gyászfolyamatát mutatja be, és kimondott célja, hogy végre továbbléphessen.

– A könyv és a film megszületéséről csak mostanában hallottam először, valóban érdekes párhuzam. Még nem tudtam elolvasni a könyvet, illetve megnézni a filmet, de mindenképp szeretném. Abban is biztos vagyok, hogy az írónővel folytatott hosszas beszélgetések nekem is segíteni fognak lezárni ezt a szakaszt az életemben. Ő lényegében úgy fogta a kezem, mint egy pszichiáter, miközben végigvitt ezen az úton.

– Annak fényében, hogy elvállaltad az említett munkát, ki lehet mondani, hogy mégsem utáltad meg végleg Afrikát?

– Igen, de fontos hozzátenni, hogy én közel sem vagyok olyan szintű szakember, mint a párom volt, aki évtizedeket töltött tanulással a legnívósabb képzéseket elvégezve, valamint rengeteget önkénteskedve. Nekem ezek az alapok nincsenek meg, egy táplálkozásökológiai tanulmányt például nem tudnék lefolytatni a fekete orrszarvúkról, az edukációs részében viszont tanárként is részt vehetek. Most már nem olyan idegen nekem, hogy újra ezt csinálom, biztosan nem véletlen az sem, hogy megtalált a lehetőség. Hogy újra élnék-e Afrikában, azt nehéz megmondani, de a jelenlegi életem, családom és kapcsolatom ideköt minket.

Ha a kislányom azt kérné, hogy látogassunk el megnézni, hol volt az édesapja annyira boldog, és hol van az emléktáblája, amit épp a napokban avattak fel, aligha mondanék nemet.

(Az orrszarvúk hajnala c. könyv ide kattintva rendelhető meg.)

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Több mint száz éves tapasztalatukkal segítenek a látássérült embereknek
A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetséget több mint száz éve alapították, azóta is az év minden napján kiemelt figyelmet fordítanak a vakok, gyengénlátók érdekeinek képviseletére. Most adód 1%-ával te is támogathatod őket!

Link másolása

A közvetlen környezetünkről elsősorban a szemünkkel szerzünk információt. Ezért, ha valaki elveszíti a látását, kénytelen a többi érzékszervére hagyatkozni, például a hallására, szaglására, tapintására és ízlelésére. Látó emberként elképzelni sem tudjuk, hogy milyen lehet a teljes sötétség, amikor semmit nem látunk a körülöttünk lévő világból. Milyen lehet tapintással anyagokat felismerni és párosítani, vagy szaglással fűszereket, élelmiszereket használni.

A vak és gyengénlátó emberek viszont így járnak iskolába, lesznek szerelmesek és alapítanak családot, így járnak mindennap dolgozni, kikapcsolódni, sportolni. Ahhoz, hogy ezeket a tevékenységeket akadálytalanul tudják elvégezni, sok segítségre van szükségük. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) olyan szolgáltatásokat működtet részükre, amelyek segítik őket ezen mindennapi tevékenységekben.

Adód 1%-ának felajánlásával, most te is hozzájárulhatsz ahhoz, hogy a jövőben is minél többet fejleszthessék a látássérült emberek életminőségét. Alább bemutatjuk őket és munkájukat!

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége megalakulása

A látássérült emberek érdekeit több mint száz esztendeje sikeresen képviselő szövetség 1918-ban alakult, létrehozói olyan értelmiségi vak hadirokkantak voltak, akik az I. világháborúban vesztették el látásukat.  A szövetség többszöri névváltoztatás után 1990-ben vette fel a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) elnevezést. A kezdetben kizárólag a vak embereket támogató szervezet 1960-tól vesz fel gyengénlátó személyeket is tagjai sorába, akikre azonban egészen a közelmúltig nem irányult kiemelt figyelem a szolgáltatások fejlesztése során és az érdekképviselet területén.

A látássérült emberek társadalmi integrációját és érdekvédelmi képviseletét ellátó szervezet első évtizedeinek komoly nehézségei dacára a szövetség folyamatosan fejlődött,

így mára már mintegy 86 ezer látássérült személy érdekeinek a képviseletét látja el.

Főbb tevékenységeik

Évszázados működésük során számtalan különféle tevékenységet végeztek és korról korra megújuló szolgáltatási palettát kínáltak. Ilyenek például az utazási kedvezmények, a vak személyeket foglalkoztató védett üzemek, a vakok személyi járadéka, a látássérült emberekre nézve kedvező munkaügyi szabályozás kiharcolása, az akadálymentesítés mind-mind a szövetség érdekképviseleti munkájának eredménye.

Az elmúlt évszázad sorra jelentkező kihívásaira adott válaszként jött létre a Homérosz Kórus, a Vakok Világa folyóirat, a Braille-nyomda és könyvtár, a szakipari-, a telefonkezelő- és a gyógymasszőr képzés, vakvezetőkutya képzés, a sportkörök, a segédeszközbolt, az informatikai csoport majd az Informatika a Látássérültekért Alapítvány, a tankönyvek speciális formátumú megjelenését biztosító szolgáltatás, a nyelvtanfolyamok, az Okosklub és legújabban a Távszem projekt. Az MVGYOSZ történetéről a Vakok Világa folyóirat hasábjain túl a jeles évfordulókra kiadott kötetek is gazdag ismeretanyaggal szolgálnak. Alább bemutatunk pár tevékenységet részletesen is!

Pótolhatatlan segítség a vakvezetőkutya

Egy látássérült számára a vakvezetőkutya nemcsak egy hű társ, hanem egyben az önálló életvitelhez szükséges segítő is, akivel magabiztosabban közlekedhet, ügyet intézhet, vagy akár dolgozhat, ráadásul a kapcsolatteremtést is megkönnyíti. Kevés kutya felel meg a magas követelményeknek, hiszen nemcsak nyugodtnak, okosnak, barátságosnak kell lenniük, hanem mindenben fegyelmezetten hallgatniuk kell gazdájukra és biztonsággal kell vezetniük őt. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége 1978 óta vakvezetőkutya kiképzésével segíti a látássérült emberek biztonságosabb közlekedését, munkába járását. A kiképzés mellett a tenyésztéssel, kölyökneveléssel és az utógondozással is foglalkoznak. Egy vakvezetőkutya kiképzés közel kétéves folyamat, amelynek költségei meghaladják a 4,5 millió forintot.

Távszem szolgáltatás

A Távszem szolgáltatás abban segít, hogy a nap 24 órájában egy okostelefon vagy táblagép segítségével összekapcsolja a vak vagy gyengénlátó felhasználót az ép látású operátorral, aki a távolból, a látássérült személy okos eszközének kamerája segítségével lát helyette, és segít megoldani különböző szituációkból adódó kérdéseket. Azaz felolvassa a postai értesítőt vagy az élelmiszer nevét, összetevőit és lejárati dátumát vagy segít a bankjegyeket felismerni és sorba rendezni.

Braille- és hangoskönyvek gyártása és kölcsönzése

Azoknak, akik szeretnek olvasni mindig különleges élmény betérni egy könyvesboltba, lapozgatni a friss, nyomdaillatú újdonságok között, beleolvasni egy-egy szépirodalmi kötetbe. A látássérült emberek ugyanúgy szeretnek olvasni, mint látó társaik, csak más módon teszik: Braille-írásos és hangoskönyvek segítségével. A szövetség egyedülálló Braille- és hangoskönyvtárat tart fenn, ahol több mint 1200 tapintható mű áll a látássérült olvasók rendelkezésére.

Hol találom őket?

Budapesten, a Hermina út 47. szám alatt található Sipeki-villa ikonikus épületnek számít a látássérült emberek körében, hiszen több emberöltő óta a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) a székháza. Az évszázad alatt nagyon leromlott épület az elmúlt években megújult, a csodálatos építmény felújítására a kormány 3,5 milliárd forint támogatást adott. A sokat látott épület nemcsak küllemében és belső tereiben nyerte el a már rég megérdemelt formáját, de funkciója és használhatósága is nagy mértékben javult, ráadásul a klasszikus villa mögött egy teljesen új, önálló, többfunkciós szolgáltatóház is felépült, ahol konferenciaterem, Braille-nyomda, ügyfélszolgálat és segédeszközbolt is helyet kapott. Ha ellátogatsz a májusi villa sétáik egyikére, te magad is megnézheted az átalakulását!

Támogasd te is adód 1%-ával a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségét!

Az 1% felajánlást 2024. május 21-ig bármikor benyújthatod, akkor is, ha adóbevallásodat már beadtad.Jónak lenni minden nap jó! Segíts te is könnyebbé tenni a látássérült emberek életét.

Közvetlen bankkártyás adományozás biztonságosan, ide kattintva!

Adományvonal: 13600, az MVGYOSZ kódja a 96-os. A hívás díja 500 Ft.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Horgásztragédia: „Feszes zsinórt odafent” – Így búcsúznak a sporttársai a balatoni versenyen meghalt 40 éves férfitól
A férfi pénteken lett rosszul a pontyozó verseny közben. Másfél óráig küzdöttek az életéért, de már nem tudták visszahozni.

Link másolása

Már ezernél is többen nyilvánítottak részvétet a Nemzetközi Balatoni Pontyfogó Kupa (IBCC) posztjánál, amiben közölték: a pénteki verseny közben meghalt egy 40 éves magyar horgász, írja a Blikk. Tót Gergő péntek reggel lett rosszul, és bár gyorsan a helyszínre ért a segítség, az életét a mentőhelikopterrel érkező mentők sem tudták megmenteni másfél óra küzdelem után.

„Feszes zsinórt odafent”

– ilyen és ehhez hasonló mondatokkal búcsúznak sporttársai a horgásztól, akinek párja nem kívánt nyilatkozni a lapnak a férfival történtekről. Értesüléseik szerint Gergő évek óta imádta a horgászatot, több versenyen is indult.

Nemcsak a magyar horgászok, hanem török, orosz, román és német sporttársak is küldtek szomorú üzenetet.

A péntek reggel elhunyt horgászról a Fishing&Hunting televíziós csatorna esti összefoglalójában is megemlékeztek, amit itt lehet megnézni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Telefonon át segített a mentős egy fuldokló gyereken: „anya, nagyon figyeltem a bácsi hangját és ettől jobb lett a lélegzésem”
A fiatal férfi azt kérte az asszonytól, hogy hangosítsa ki a telefont, majd nyugodt hangon elkezdett beszélni a gyerekhez. Egészen addig beszélt hozzá, amíg a mentőautó meg nem érkezett.

Link másolása

Újabb megható levelet kapott az Országos Mentőszolgálat egy édesanyától. A köszönő szavakat a közösségi oldalukon osztották meg.

Az asszony megírta, hogy kisfia fulladni kezdett, mikor segítség kért. Mint írja:

"Szeretném megosztani Önökkel rövid történetünket. 10 éves fiam 5 éves koráig asthmás volt, kisebb megfázásokon kívül az elmúlt közel 5 évben más problémája nem volt, egészen április 27-én hajnali fél 1-ig, amikor is

felugrott, felakadtak a szemei és csak annyit tudott hörögni, hogy "anya, nem kapok levegőt, összenőtt a torkom, segíts!!!!"

Innentől felgyorsultak az események... püföltem a hátát, próbáltam nyugtatni és nem mutatni, hogy kétségbe vagyok esve. […]

Tárcsáztam a 112-t, ott azonnal kapcsolták a mentésirányítást és ez az, ami miatt írok most Önöknek.

A fiatalember (hang alapján), akit kapcsoltak, kérte, hogy hangosítsam ki a telefont és végtelen nyugalommal, kedves hangon egészen addig szóval tartotta a fiamat, amíg a mentő megérkezett.

"Nyugodj meg kisember, mindjárt odaér a segítség!”

Ez a mondat volt az, ami egy életre belevésődött az emlékezetembe. Folyamatosan mondta a fiamnak, hogy merre jár a mentő, most itt vannak, most már kanyarodnak hozzánk…

A nyugodtsága, higgadtsága, kedves hangja volt az, ami nemcsak a kisfiamat, hanem engem is ki tudott zökkenteni abból a pánikból, amiben voltunk.

Fiam kapkodva és ugatva ugyan, de tudta venni a levegőt és ahogy utólag ő mondta: "anya, nagyon figyeltem a bácsi hangját és ettől jobb lett a lélegzésem".

Ezúton szeretném megköszönni Önökön keresztül a fiatalember áldozatos és lelkiismeretes munkáját[…] Minden elismerésem az Önöké" - írta az édesanya.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Valóra vált SMA Tomika egyik legnagyobb álma, a kisfiú hihetetlen tempóban fejlődik
Végre csokit ehetett a gyerek, akit korábban csak pépesített ételekkel tudtak táplálni nyelési nehézségei miatt.

Link másolása

Húsvét után megkapta az életmentő kezelést Galó Tomika, miután összegyűlt az ehhez szükséges 700 millió forint. Az SMA-val küzdő kisfiú azóta rengeteget fejlődött, a napokban pedig az egyik legnagyobb álma is valóra vált: csokit ehetett, írja a Bors

A kisfiúnak korábban komoly gondjai voltak a nyeléssel, ezért az anyukája mindent pépesített számára.

„Nagyon-nagyon sokat nyel félre evés közben, és mivel a felköhögés is nehezített az SMA-s gyerekeknek, ezért sokkal nehezebben birkózik meg a félrenyelt falatokkal.

Tomika egy olyan másfél évvel ezelőttig még pontosan ugyanazt ette, amit mi. Tehát ha egy rántott húst apró darabokra vágtam neki, akkor nagyon ügyesen megrágta, le tudta nyelni, és azt vettük észre, hogy hetek alatt bekúszott a turmixgép az életünkbe” – mondta a lapnak egy évvel ezelőtt Hornischer Anikó.

A korábbi helyzet nemcsak a szülőket, hanem a kisfiút is megviselte.

„Sokszor eltolja a tányért, és szól, hogy "Anya, ezzel csinálj valamit, mert ez nem fog menni”. Ami a legrosszabb az egészben, hogy nagyon vágyik például egy szelet pizzára vagy egy Túró Rudira, de már nem kéri, mert tudja, hogy nem megy.”

Ehhez képest hatalmas a fejlődés már rövid idő alatt is. A kisfiú csokievős posztját itt lehet megnézni:

.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk