Ma: Fehér Béla
Fehér Béla: Kossuthkifli - részlet
Dalfalvi Matyiő nem tudta, milyen távolságban lehet a tótmegyeri út, amely aztán Nagysurány előtt ágazik el Érsekújvár felé, de úgy gondolta, nem lehet messze. Ha viszont rossz irányba halad, könnyen betévedhet a Sógó-mocsárba, onnan pedig ép bőrrel nem sokan jutottak ki. Árkon-bokron át rohant, újabb sebeket szerzett, tépett egyenruhája tovább fogyatkozott. Hol zsombékos ligetbe, sonkolyos rétre, hol erdőbe jutott, de járt ösvényre, szekérútra nem lelt, hanem félórai loholás után, az árteret maga mögött hagyva, düledező kunyhóhoz ért. Kerítés nem övezte, mindössze néhány vén vadkörtefát, a kerekes kút körül konyhakertet és kapirgáló tyúkokat látott. A viskó északi falához ragasztott kenyérsütő kemencéhez osont, meghúzódott a farakás mögött. A farakás tetején kakas pöffeszkedett, az idegen láttán kíváncsian pislogott, húsos taréja ide-oda lettyent, végül Dalfalvira ripakodott.
– Kicsípem a kandi szemed, lajha! Fusd el innen az irhádat!
– Nézzék már, a nagyszájú, vérbő kakasát! – nevetett Matyiő. – Csakhogy a tréfához most fáradt vagyok. Hol a gazdád?
– Majd meglátod, te emberízink, szarbödön!
Dalfalvi ugrott volna, hogy modorra tanítsa a kakast, jól kitekerje nyakát, azonban kicsapódott a kemence vasajtaja, és fertelmesen ronda banya mászott ki rajta.
– Ki keresi Sáfránkát? – kérdezte nyekeregve.
A ruháját korom borította, de ez még hagyján. Annyi kelés, kiütés és bibircsók lepte az arcát, hogy Dalfalvi kettőt lépett hátra. Foga egy se látszott, szája lila szélű lyuk, az egyik szeme lejjebb ült, egész testét görbére húzta a csúz. Százlábú futkározott orrából a fülébe, aztán vissza.
– Eltévedtem, öreganyám! Útbaigazítást kérek – szólt meleg hangon Matyiő, s próbált kedveskedő pillantást vetni a banyára.
– Hej, nagy hibát követtél el, hogy öreganyádnak szólítottál, nem pedig bátyuskának, de kivételesen megbocsátok – csóválta a fejét a banya, aztán váratlanul Dalfalvi mellére borult. Matyiő orrát kénes bűz csapta meg. – Hoztál Sáfránkának ajándékot? Ennivalót, befaló falásig. Jó vodkácskát megivó ivásig.
– Azt se tudom, mi az a vodkácska – pislogott Dalfalvi, mire a banya az orrát szivogatta, s tenyérnyit köpött a kemence falára.
– Varnyút se hoztál, hogy nyársra vonjuk csemegének?
– Van a környéken elég varjú, fogjál magadnak! – így Dalfalvi, azzal eltaszította a banyát. – Olyan bűzös a tested, hogy már mennék is tovább, csakhogy nem tudom az utat.
Elhízott fekete kandúr oldalgott elő a farakás mögül. Leült a banya lábához, és így szólt.
– Nem lesz ez jó, Arkagyij Szemjonovics! Vigyázzunk! Ha ez az ember nem tévedt el, hanem cselet vet, mert ügyes kém, kockáztatjuk a titkos hadműveletet. – Dalfalvira nézett. – Szimatkodsz, szaglászol, fened a fürkészetre termett csipád?
– Már az gyanús lehet neki, hogy a banyaház nem mézeskalácsból épült! – csatlakozott a kakas. – De mit tehettünk volna, ha egyszer a jóságos cár atyuska hadiraktáraiban nem tartanak mézeskalácsot.
Erre a banya a kakas elé csoszogott.
– Hallgasson ide, Danyiló őrnagy! Egyelőre nem gyanakszik, hiszen a díszletek tökéletesek. Megeszem a nyenyec medveölő késemet, ha megfordul a fejében, hogy álcázott orosz előőrs vagyunk.
– Micsoda? – döbbent Matyiő. Álmélkodva nézett körül. – Ez itten álcázott orosz előörs?
Két kecske érkezett az ól felől, s egymás szavába vágva heves szemrehányásokkal illették a banyát.
– Ezt jól megcsinálta, Arkagyij Szemjonovics! Képtelen tartani a száját? Most aztán minden kikotyogott, vén marha!
Erre már a tyúkok is odafutottak.
– Nincs más hátra, kemencébe kell vetnünk az atyafit! Túl sokat tud, hamar eljár a szája – kiabálták.
A banya a kemence felé taszította Dalfalvit.
– Kandikálj be, galambocski galambocskám! Gyönyörködhetsz néhány szenes csontvázban. Orvvadászok, rőzseszedők, málé képű parasztok.
– Mondd meg neki, Arkagyíj Szemjonovics, hogy egy tündért is elégettünk!– dicsekedett a kakas.
– Bizony, egy tündért is! Semmitől nem riadunk vissza! – bólogatott a banya.
– Mondanom se kell, nem tündér volt, hanem kémnő! Illegette a derekát, rezgette a gombos csöcsét, rázta a fuccsos seggit! – magyarázta az öregebbik kecske, aki véletlenül fordítva tette fel a szarvait, mert mindkettő előre hajlott.
– Kikötöztük, alaposan meghágtuk a testét, mielőtt kemencébe vetettük! Mindenki végig ment rajta kétszer vagy háromszor! Jobban esett, mint a lopott tejföl! – kérkedett a macska.
– Bajtársak! Figyelmet kérek! – kiáltotta Dalfalvi. Felfordított sajtárra pattant, karját kitárta, mintha magához ölelné az egész társaságot. – Álcájuk zseniál, uraim! Zseniál, kolosszál, ámulat! Önök a megtévesztés grandiózói. Én magam császári titkos ágens vagyok, az orosz nép megbonthatatlan barátja, tisztelője, és védelmezője. Éljen Miklós cár és eltökélt szövetségese, első Franz Joseph császár, éljen a legyőzhetetlen orosz oroszlán! Éljen Ivan Fedorovics Paskievics herceg, éljen Alfred Candidus Ferdinand zu Windischgrätz!
– És éljen a kemence lángja, ami már csak a húsodra vár! – tette hozzá a kakas, közben harciasan legyezett a szárnyával. – De ne ijedezz a nadrágodba, nem fog fájni! Fedor Kuzmin finom ember, bámulatosan könnyű a keze.
– Az egyszer biztos! A moszkvai kormányzóságban senki nem akasztott úgy, mint ő – helyeseltek a tyúkok.
– Akiket fellógatott, mind meg volt elégedve – tette hozzá a másik kecske, amelyiknek nem volt fordítva a szarva.
– Erről jut eszembe, hol van Fedor Kuzmin? – kérdezte a banya. – Egy ideje már színét se láttam, nem mintha hiányozna.
– Hát hol lenne! – csattant fel a két kecske. – Reggel óta a budin kuporog, jajgatva szorítkozik, kínjában a mamuskáját emlegeti, de nem jön ki semmi a seggin, csak forró déli szél. Már harmonikázni sincs kedve.
A banya Matyiőhöz fordult.
– Sajnálom, galambocski galambocskám, kicsit várnod kell. Fedor Kuzmin tegnap kolbászt rekvirált, egymaga felfalta az egész rakományt. Mohó kis kozák a lelkem. Úgy látszik, megcsípte a gyomrát.
– Nekem aztán nem sürgős. Boldog vagyok, hogy ilyen felemelő társaságban tölthetem életem utolsó perceit – így Dalfalvi, ravaszul.
– Ez aztán a fasza gyerek! – csettintett a banya. – Szavamra mondom, kitüntetem! Mit gondoltok, megérdemli a Kakercev bátorsági emlékérmet?
– Rászolgált! – vágták rá kórusban, lelkesen tapsolva. A banya mindjárt Matyiő mellére is tűzte a tenyérnyi Kakercev érmet, utána megölelte, a hátát lapogatta, háromszor arcon, és egyszer szájon csókolta. De nem volt idő ünnepelni, örömkiáltás hangzott a ház felől.
– Ide, mindenki! Megjött Prohor Bogdanovics!
Szekér döcögött a viskó elé, a bakon megtermett komondor ült, hetykén félrecsapott kucsma ült a fején, a hóna alatt két ingaórát tartott. A szekéren megkötözött parasztok, jajveszékelő nők és férfiak hevertek egymásra dobálva, legalább húszan.
– Látod, galambocskám, megy ez, mint a krasznojarszki trojka – örvendezett a banya, s lelkesen ütlegelte Matyiő vállát. – Tudnod kell, Prohor Bogdanovics minden nap portyázik, összeszedi a gyanús elemeket. Szerencsére nem valami találékonyak. Kapálgatnak, palántáznak, fát vágnak, füvet kaszálnak, ganét villáznak, könnyű őket felismerni. Ostobák a végtelenségig, még őrszemet se állítanak!
A banya is elbicegett a többiek után, mindnyájan a szekér körül nyüzsögtek, egymás szavába vágva magyaráztak, próbálták az ingaórákat elkunyerálni Prohor Bogdanovicstól. Dalfalvi Matyiő egyedül maradt. De akkor már inalt is a viskó háta mögé, átrohant a konyhakerten, s egy pillanat alatt eltűnt az erdőben. Az őzeket lehagyta, oly sebesen suhant!
Életrajz (Wikipédia):
Fehér Béla 1949-ben született Debrecenben. Tanulmányai elvégzése után több éven át újságíróként dolgozik. A szerző így ír magáról a Kutyasétáltatás című könyvének bevezetésében: „Születtem 1949. június első napján, Debrecenben. Alapjában véve soha semmit nem szerettem komolyan venni, a körülöttem levőkre úgy tekintettem, mint egy soha véget nem érő dráma színészeire, akikkel közösen visszük a cselekményt a tökéletes végkifejlet felé. Mióta az eszemet tudom, főszereplők, statiszták és hangok kavarogtak körülöttem. Számomra a regény és a novella az örök, megunhatatlan, és egyre érdekesebb szerelem. A színpad és a hangjáték alkalmi kapcsolat, amire jólesik emlékezni.”
Állandó tárcaírója maradt a Magyar Nemzet napilapnak. Tárcái Magyar Zsebtükör, Darázsfészek, majd Szilvakék paradicsom címmel jelennek meg hétről-hétre.
Saját bevallása szerint a regényírás előtt mindig hosszas kutatómunkát végez a kort, a szokásokat, a körülményeket és a helyszínt illetően, hogy tárgyi tévedésektől mentes legyen a mű, és ezért is írta több mint négy éven át legutóbbi regényét, a Kossuthkiflit. A kötetből Rudolf Péter forgat hatrészes filmsorozatot.
Művei:
Ki mit gyűjt? (Berkó Pállal közösen, hobbi, Gondolat Kiadó, 1980)
A kék autó (bűnügyi regény, Szépirodalmi Könyvkiadó Kentaur könyvek, 1990)
Zöldvendéglő (regény, Maecenas Kiadó, 1990)
Törökméz (regény, Maecenas Kiadó, 1992)
Romfürdő (regény, Maecenas Kiadó, 1995)
Éjszakai személyvonat (tárcanovellák, Maecenas Kiadó, 1997)
Egyenes kecske (regény, Maecenas Kiadó, 1998)
Kutyasétáltatás (hangjátékok, Széphalom Könyvműhely – Magyar Napló, 1999)
Zöldvendéglő / Törökméz / Romfürdő (regénytrilógia, Maecenas Kiadó, 1999)
Filkó (regény, Maecenas Kiadó, 2000)
Triptichon (regény, Európa Könyvkiadó, 2001)
Fültől fülig (regény, Európa Könyvkiadó, 2003)
Zöldvendéglő (regény, Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2006)
Alszik a doki Betlehemben (regény, Kortárs Kiadó, 2007)
Filkó (regény, Magvető, 2008)
Lecsó (novellák, Magvető, 2009)
Ede a levesben – Gasztrokrimik (regény, Cserna-Szabó Andrással közösen, Magvető, 2011)
Kossuthkifli (regény, Magvető, 2012)
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!
