Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom
Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom - részlet
Augusztus 25-e a nyár legforróbb napja volt, megdőlt minden melegrekord. Fekete cipőben, élére vasalt, sötétkék menedzserpantallóban és rácsos, fehér atlétatrikóban ültem az asztalomnál. A ventillátor zörgött, a légkondit még nem szerelték be. Dőlt rólam a víz. Az utcán alig volt ember, a város szinte kihalt, aki csak tehette, vízpartra ment. Én nem mentem vízpartra, mert száz forintból kétszázat, kétszázból négyszázat, négyszázból nyolcszázat (és így tovább) akartam csinálni becsületes, verejtékes munkával. A verejték már megvolt.
De hát aznap nem forgott a pénz. Nem jött senki.
Hát, nem ma fogok meggazdagodni – gondoltam keserűen.
Már-már azon voltam, hogy talán nekem is el kellene látogatnom egy strandra vagy tópartra, mikor kopogtak az ajtómon.
Titkárnőm akkor még nem volt, még nem tellett rá.
– Tessék – ordítottam, hogy túlkiabáljam a rozoga ventillátort.
Kopott bőrkabátos férfi bújt be szerényen az ajtón. Szégyenkezve nézett rám, levette fejéről a kucsmát és köszönt.
– Adjonisten!
Egy igazi idióta, gondoltam. Egy igazi idióta: negyven fokban nagykabátban. És megtalált. Éppen engem. Ilyen az én formám.
– Nem veszünk semmit – mondtam, mert mióta a gazdasági szférában működöm, olykor többes számban beszélek magamról. Mi, tehát a cég.
– Elnézést, uram, de én szeretnék venni Öntől – mondta halkan a férfi.
Sáros gumicsizma volt a lábán, terepszínű nadrág. Langaléta ember. Kackiás, őszes bajusz. Mély redők az arcán. Ravasz parasztszemek. Már csaknem kopasz volt.
Na, talán mégis pénz lesz ebből – gondoltam.
– Az egészen más, kérem. Parancsoljon! Fáradjon be, és foglaljon helyet.
Lassan bejött, becsukta maga mögött az ajtót. Zavartan leült, és talán egy perc is beletelt, mire kinyögte:
– Egy első mondatot szeretnék, kérem!
Zsolnayzöld légy szállt le az íróasztalom sarkára. Óvatosan a légycsapó után nyúltam, csak a kezem mozdult, a testem nem. Lassan megmarkoltam a légycsapót, majd hirtelen mozdulattal agyonvágtam a legyet. Szétkenődött szerencsétlen az asztallapon, papírzsebkendővel töröltem fel.
– Ön a legjobb helyen jár – mosolyogtam a férfire.
Ugyanis mondatkereskedő vagyok. Mondatokat árulok immár hat éve, és mondhatom, elég jól megy a biznisz. Abból a kis Kálvin téri lyukból eljutottam ide, ebbe a svábhegyi, teraszos, kétszáz négyzetméteres irodába, ahol a cégem jelenleg működik. A titkárnőm olyan gyönyörű, hogy már többen is összetévesztették Heidi Klummal. A légkondi egy vagyonba került, én szívtam a fogam, de Ernő szerint ezen nem szabad spórolni.
Szóval mondatokat árulok. Nyitómondatokat, zárómondatokat, csúcspontokat, csattanókat, mottókat, címeket, ilyesmit. Elég sokan megfordulnak nálam. És nemcsak amatőrök. Néhány profi is benéz olykor. Nem dicsekvésből mondom, de egyszer még Andy Vajnának is eladtam egy címet. Egyikőnk se járt rosszul. Fejős Éva tavaly karácsonykor járt nálam, fél órát turkált az „EGYÉB” feliratú dobozban, majd 30 %-os, ünnepi árengedménnyel vásárolta meg ezt a mondatomat: „Teljesen elveszítettem az eszemet, és fölhajítottam a leopárdmintás bikinifelsőmet az epörfára, felettünk mezgaz helikopter zúgott el.”
Kérdeztem, hová szánja.
Azt mondta unottan, valahová csak jó lesz egyszer.
Igazat adtam neki, minden mondat jó valahová.
Azóta nem láttam az írónőt.
– Szintén művész? Úgy értem, maga is író? – kérdeztem a langaléta öreget.
Próbáltam utánozni Ernő modorát, ami olyan sok pénzt hozott neki. Akkor még nem ment tökéletesen.
– Nem, kérem, én birkákat tenyésztek egy Hódmezővásárhely melletti tanyán – válaszolta. – Karikó István a nevem. Most jöttem a deles vonattal.
– Szóval birkákat. Nem baj. Pompás címeim is vannak, most szeptember elsejéig féláron.
– Nem, köszönöm. Nekem egy első mondatra lenne szükségem – ismételte meg a férfi.
– Tessék, kérem, abban a nagy, sárga dobozban csak kezdőmondatok vannak, válogasson kedvére – mutattam a sarokba. – Ha megengedi, rögtön ajánlanék is egyet: „Toportyánféreg vonítása hallatszik a nádasból.” Használt ugyan, de mondhatni, hogy megkímélt állapotú. De ha egy szűzmondatra vágyik, akkor itt van ez, némi felárral persze: „Mikor megérkeztem anyámékhoz, az udvar úgy festett, mint egy exhumált temető.”
De az öreg nem mozdult, nem szólt. Csak nézett rám azokkal a szomorú, vén szemeivel.
– Mire vár? Valami baj van?
– Nem, semmi baj, csak, tudja, én már az interneten kiválasztottam a kínálatból az én első mondatomat.
Büszke voltam magamra, jó ötlet volt elfogadni Ernő tanácsát, hogy a neten is kell hirdetni.
– Ó, nagyszerű – kiáltottam, felálltam az igazgatói bőrszékemből, felvettem fehér ingemet, mégse üljek ott trikóban egy komoly üzletféllel szemben.
Nyakig begomboltam az inget és közelebb léptem Pista bácsihoz.
– És szabad tudnom, melyiket választotta?
Látszott a birkatenyésztőn, hogy szörnyű zavarban van. Valósággal reszketett az izgalomtól. Úgy reszketett, mint én a liftben. Kicsit kutatott a bőrkabátja zsebében, majd remegő kézzel elővett egy szalvétát, arra volt ráírva a mondat. Felolvasta.
– „A világ legrondább nőjét a Fény utcai piac alagsorában, a Vénusz Sörbárban pillantottam meg.”
– Remek. Ez egy igazán nagyszerű nyitómondat. Realizmus, életszag, mitológia, nők, benne van az egész világ! Minden van benne, ami egy jó első mondatba csak kellhet. És benne feszül a menny és a pokol kiengesztelhetetlen ellentéte is: a szépség és a csúfság, a Fény utca örök világossága és a mocskos piac alagsorának alvilági sötétje. Ezzel jó üzletet csinál, papa, nekem elhiheti. Mindjárt meg is írom a szerződést, melyben a mondat minden jogáról lemondok az ön javára. És a számlát is kitöltöm. Készpénz vagy kártya?
– Készpénz – mondta némileg megnyugodva Pista bácsi, és egy ötezres bankót tett az asztalomra.
Szóval az internetről az árakat is kiválóan ismeri – gondoltam.
Miközben a szerződést nyomtattam, megkérdeztem tőle, miért éppen erre a mondatra van szüksége.
Megint zavarba jött.
– Hát, tudja, az az igazság, hogy én ismertem a világ legrondább nőjét. Szerettem azt a rút szukát – buggyant ki belőle.
Hoppá, gondoltam. Élet és irodalom. Aztán gyorsan felírtam egy szelet papírra: „Hoppá, gondolta akkor a fehér inges férfi, élet és irodalom.” És a cetlit könnyedén beleejtettem a zárómondatokat tartalmazó kék dobozba.
– És, tudja – folytatta az öreg –, mindig meg akartam írni a szerelmünk történetét, de valahogy soha nem tudtam elkezdeni. Olyan érzés, mint a szorulás. Nem akar kijönni. Az Istennek se. Minél jobban akarjuk, annál inkább beragad. De most talán majd sikerül.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Vénuszban látta meg azt a nőt? – nevettem.
– Nem, kérem, szó sincs róla. A szatymazi buszmegállóban találkoztunk. Rögtön megigézett a randasága. De arra gondoltam, hogy a Vénusz Sörözőt kicserélem szatymazi buszmegállóra, és már meg is vagyunk.
– Remek ötlet – mondtam, és gyorsan zsebre vágtam az ötezrest, nehogy Pista bácsi meggondolja magát. – Látja, már a második mondat is megvan. Alakul ez, mint púpos gyerek a prés alatt. Mindig ezt mondom: ha van egy jó kezdőmondat, a többi már megy, mint a karikacsapás.
– Hogy érti ezt? Miféle második mondat?
– Éppen most mondta ki. „Rögtön megigézett a randasága.” Ez lesz a második mondat. „A világ legrondább nőjét a szatymazi buszmegállóban pillantottam meg. Rögtön megigézett a randasága.” Ez már két mondat, bátyám. Mire hazaér a vonattal Vásárhelyre, talán már kész lesz az egész első fejezet – kacsintottam.
Mintha egy kis bizakodó mosolyféle szaladt volna át az arcán.
Kitöltöttem a szerződést, aláírtam, lepecsételtem.
– Ide írja alá a nevét, Pista bácsi, legyen szíves. Ez lesz az ön példánya.
Miközben lassan, szinte inkább rajzolva, mint írva a betűket, odavéste a papír aljára, a pontozott vonalra a nevét, megkérdeztem, mi lett kettejük kapcsolatával. Elmúlt a szerelem?
– Nem, kérem, nem múlt el, csak nagyon csúnya vége lett. Tudja, hogyan van ez...
Megsajnáltam az öreget. Olyan becsületes, szelíd, igaz magyar embernek látszott. Magányos, csalódott, megkeseredett, de jó és igaz embernek. Amilyenek már nincsenek is.
– Tudja mit, Pista bátyám? Maga a fél országot keresztülutazta vonattal ebben a kurva kánikulában, csak hogy velem üzleteljen. Ne gondolja, hogy én ezt nem értékelem. Lássa, milyen vagyok magával! Válasszon bónusz ajándékként egy záró mondatot is. Hátha könnyebb lesz úgy megírni a történetet, hogy az eleje is, meg a vége is megvan már.
A birkatenyésztő úgy örült, mint egy kisgyerek, akinek húsvétkor azt mondják, a nyúl elrejtette az ajándékot a kertben, neki csak meg kell keresnie.
– Ingyen? – kérdezte Pista bácsi kipirulva.
– Ingyen hát – válaszoltam és megveregettem a vállát. – Ott a kék láda, válasszon magának egy utolsó mondatot. Gyerünk, bátyám, mert a végén még meggondolom magam.
A jó üzletember szigorú, de tud nagyvonalú is lenni – visszhangzottak bennem Ernő bölcs szavai.
Pista bácsi legalább húsz percig kutakodott a dobozban. Aztán egy cetlit nem tudott elengedni. Legalább tízszer elolvasta a mondatot.
– Megvan. Ez kell – jelentette ki végül.
– Melyiket választotta, Isti bátyám?
Megvakarta csaknem tar fejbúbját. Megköszörülte torkát. Benyálazta nyelvével cserepes ajkát.
– „Miután a hullát behajítottam a kútba, véres kezemet egy hófehér bárányba töröltem; nehéz volt a szívem.”
Réges-rég történt már, hogy kiűzettünk a Paradicsomból. Hisszük is, meg nem is, hogy az Éden létezett egyáltalán. Talán elveszett, talán megveszett, talán még mindig ott vagyunk, s újra és újra bűnbe esünk. Ebben a könyvben a férfiak kallódó ádámok, akik hol léhán, hol elképesztő elszántsággal vetik bele magukat az önpusztításba, az apokalipszisbe, a nők pedig csábító, rafinált évák, akik hol ifjú perditák, hol érett szépasszonyok bőrébe bújnak, de mindig taszítanak egyet a lejtőn lefelé csúszó (elvileg) erősebbik nemen. Persze ez a pusztulás egyáltalán nem lehangoló, inkább groteszk, abszurd és vicces. Nemcsak szánjuk hőseit, hanem bizony velük (sokszor rajtuk) nevetünk, s közben nem feledkezünk meg a kulináris és az altesti élvezetekről sem. Cserna-Szabó András ezúttal a végzetes szenvedélyek női nevek mögé bújtatott katalógusát írta meg.
Életrajz:
A szentesi születésű, eddig főként novellistaként és gasztroíróként ismert József Attila-díjas Cserna-Szabó András első regénye februárban jelent meg.
1992 és 1997 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt. 1998 és 2000 között a Sárkányfű című irodalmi és művészeti folyóirat prózarovatát szerkesztette.
1998 és 2002 között a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként és szerkesztőjeként dolgozott.
1997-óta rendszeresen publikál heti és napilapokban (Élet és Irodalom, Népszabadság könyvkritikai rovata), valamint irodalmi (Alföld, Jelenkor, Holmi, Bárka, Nappali Ház), gasztronómiai (Magyar Konyha, Gusto, Receptklub stb.) és egyéb (például Playboy, Unit) lapokban.
Kötetei
Fél négy (Magvető, 1998.)
Fél hét (Magvető, 2001.)
Félelem és reszketés Nagyhályogon (Magvető, 2003.)
Levin körút – hasnovellák, gasztroesszék (Ulpius-ház, 2004.)
Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (A macskajaj regénye 52 recepttel) – Darida Benedekkel közösen (Alexandra, 2007.)
Puszibolt (Magvető, 2008.)
Mérgezett hajtűk – esszék (Magvető, 2009.)
Ede a levesben - Gasztrokrimik receptekkel - Fehér Bélával közösen (Magvető 2011)
Szíved helyén épül már a Halálcsillag - regény (Magvető, 2013)
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!