Kutatók látványos videón mutatják be, hogyan vonulnak a gólyák több ezer kilométert
A gólyák vonulásuk alatt két jellegzetes „személyiségtípusba” sorolhatók: a vezetők feltérképezik a légáramlatokat, míg a követők inkább a nyomukba szegődnek.
Magyar és német kutatók kimutatták: a két típus más-más végállomásra érkezik.
A kutatók jeladóval szerelték fel a madarakat, hogy többet tudjanak meg az útvonalaik részleteiről. Nagy Máté, az MTA-ELTE Kutatócsoportjának tagja és a Max Planck Ornitológiai Intézetben és a Konstanzi Egyetemen dolgozó munkatársai így most már sokkal több információval rendelkeznek a gólyákról.
Egyszerre több mint 60, a kutatás kezdetekor kikelt gólyára rögzítettek kicsiny, 60 grammos jeladókat, melyek sűrű időközönként nemcsak a madarak pontos helyzetéről küldtek adatokat, de gyorsulásmérőik révén a mozgásuk módjáról is.
A szerkezetek képesek megmutatni, hogy
a gólya éppen siklik, gyorsan irányt változtat, vagy csapkod a szárnyaival.
Mivel a jeladóval ellátott madarak egy németországi kisebb populációból, illetve sokszor közös fészekaljból származtak, a kutatók számíthattak arra, hogy vonulás közben is csoportokat alkotnak. E csoportok viselkedésének ilyen pontosan dokumentált megfigyelésére egyetlen korábbi kutatás sem vállalkozott.
Aki egy kicsit is jobban megfigyelte a madarak röptét, tudhatja, hogy alapjában véve kétféle módszerrel haladnak a levegőben: szárnycsapásokkal és siklással. A szárnycsapások komoly izommunkát és így energiabefektetést igényelnek. A siklás ilyen szempontból sokkal „olcsóbb”, viszont
csak ezzel a módszerrel nem lehet a végtelenségig eljutni, hiszen siklás közben folyamatosan csökken a magasság.
Ilyenkor segítenek a termikek, vagyis felszálló légáramlatok, melyek erejét kihasználva újra és újra magasságot lehet nyerni. Ilyen módon, termikről-termikre haladva akár egyetlen szárnycsapás nélkül is több száz kilométert lehet megtenni – csakúgy, ahogyan a siklóernyősök is teszik.
A gólyákat két "személyiségtípusra" osztották: vezetőkre és követőkre.
Kékkel a vezető, pirossal a követő útvonala látszik az alábbi videón:
A vezetők ügyesen találják meg az újabb és újabb termikeket, és akadnak rá azokra a helyekre, ahol a légáramlat a legerősebben emeli őket a magasba. Ezek a madarak éppen ezért kissé szabálytalan útvonalon repülnek, hiszen folyamatosan próbálják feltérképezni a lehetőségeket.
A követők taktikája egészen más. Ők nem bajlódnak a kísérletezéssel, hanem kivárják, míg a vezetők megtalálják a legerősebb felfelé szálló áramlatot, és a nyomukba szegődnek. Emelkedésük útvonala ezért sokkal szabályosabb, viszont ahhoz, hogy tartani tudják a tempót a vezetőkkel, korábban el kell hagyniuk a termiket, és erős szárnycsapásokkal rásegíteni a két termik közötti siklásra.
A kutatók megfigyelték, hogy míg
a vezetők Nyugat-Afrika felé veszik az irányt, a követők általában megállnak Spanyolországban,
jó, ha fele akkora távolságot megtéve, mint a termikek „letapogatásában” jártasabb társaik. Az összefüggés annyira erős, hogy elég pár percnyi repülést megvizsgálni a vonulás során, és kiderül, hogy a madár Afrikába tart-e, vagy megelégszik az Ibériai-félszigettel.
Nagy Máté és kutatótársainak eredménye a Science legfrissebb számában jelent meg, a Magyar Tudományos Akadémia adta közre a tanulmány rövidített változatát.
