Senkit nem lehet "tanító célzattal" elfenekelni, kezét sliccekbe bújtatni - a megalázás BŰN
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én az utóbbi időben egyre nehezebben veszem a levegőt itthon. Ha évente nem mehetek ki legalább egyszer külföldre, „fellélegezni”, csak pár napra, már nem találom a helyem.
De amint leszállok a gépről Ferihegyen, fojtogatni kezd valami. De ma... mintha egy kicsit engedett volna a szorítás a mellkasomban.
Megint nyilvános bocsánatkérésre kényszerült valaki, aki emberek földbe tiprására építette "művészi" karrierjét. És megint felemelte a fejét néhány áldozat, hogy kimondja: MÁSOK MEGALÁZÁSA BŰN.
Nem tudom, hogy ezek a kósza fej-emelgetések, ezek a torokszorulva, sírósan kiöklendezett fájdalmak, tíz-húsz évek távlatából kifakadó gennyes sebek valóban mindenkinek megkönnyebbülést hoznak-e. Sajnos jelzésértékű az a mérhetetlen, rettegős befagyottság, a gyanúsan néma, fojtott csend, ami ezeket az aberrált, gyomorforgató, évtizedes ámokfutásokat közvetlenül a botrány/ok kirobbanása előtt körbevette. MINDENKI FÉLT.
Végül kiállt egy színésznő, aki azt mondta: nem akarok félni többé. Ki akarom mondani.
És jöttek a többiek, sorban. És egy magát érinthetetlennek hívő, a törvények felettinek érző, és – egyébként szerintem súlyos beteg – színházi hatalmasság térdre kényszerült. Ezúttal ő. Legalább megérezte, milyen. És most itt a következő. Igen, az is jellemző, hogy az első áldozat, aki ebben az újabb ügyben ki merte nyitni a száját, régóta Amerikában él. Jó távol. Igen, ott is vannak Harvey Weinsteinek, de össztársadalmi szinten azért egy „kicsit” más a kultúra. Ott egy egyetemi professzor nem csukhatja magára az irodaajtót, ha egy diákja bemegy hozzá, bármilyen tanulmányi ügyben.
Tanultam ott egyetemistaként, az ajtónak TÉNYLEG résnyire nyitva kell lennie, hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessen a tanárra.
Szóval a tengerentúlról kitálalt egy – ezúttal – férfi. És egy magát érinthetetlennek hívő, a törvények felettinek érző, és – egyébként szerintem súlyos beteg – színházi hatalmasság ismét térdre kényszerült. Nem fenekelték el, de megérezte, hogy nincs örök hatalom. Hogy a fák nem nőnek az égig.
Akármilyen terebélyesnek, a kapcsolati hálókba, uram-bátyám szívességekbe és manipulatív játszmákba belegyökerezettnek tűnő fákról is van szó.
Mondom, nem tudom, hogy mindebből mi lesz. Én fellélegeztem, az tény. Mert olyannak érzem ezeket a fejüket felemelő – igen, nagyon bátor – embereket, akik szégyenüket, fájdalmukat, ki tudja, milyen belső gátakat okozó traumáikat átlépve mégiscsak megszólaltak, mint az első hóvirágokat tavasszal, amelyek kidugják a fejüket a jeges-sáros hótakaró alól.
Olyankor mindig azt gondolom, hogy nincs az a tél, nincs az a jégbe fagyott csend, nincs az a hideg, síkos sártenger, amin az életösztön ne tudna győzedelmeskedni. És örülök, hogy az életösztön, az emberi tartás, a méltóság – istenem, de rég használt szavak ezek – mégis áttörtek a jeges csenden. Annak pedig még inkább örülök, hogy itt már rég nem a szexualitásról van szó. Hogy nemcsak nők, hanem férfiak is megszólaltak (és jelezték, hogy a bíróságon is készek tanúskodni, ha odáig fajulna a dolog), mert ezek az ügyek NEM SZEXUÁLIS ügyek.
Ezek hatalmi ügyek. És még csak nem is művész-ügyek, ha esetleg valaki azt gondolná. Náluk pattant ki, de ez csak a jéghegy csúcsa.
Ezek az ügyek arról szólnak, hogy valakik azt hiszik – a társadalom minden rétegében -, hogy ők szabadon rendelkezhetnek egy másik emberi lény teste és lelke felett. Mert őket ez elégíti ki. Így vagy úgy. Hát nem. Egyetlen ember sem tulajdon. Egyetlen embert sem szabad a munkahelyén, tanulmányai helyszínén, a közértben, az edzőteremben leüvölteni, kéretlenül megérinteni, a külsejére vagy a szexuális életére kétértelmű megjegyzéseket tenni.
És nem lehet mások előtt kigúnyolni, megpofozni. És nem lehet kettesben, a beleegyezése nélkül, „tanító” célzattal elfenekelni vagy a kezét sliccekbe bújtatni. SENKIT. SOHA. A MEGALÁZÁS BŰN.
Ha ezzel a két fájó-gyötrő-gennykifakasztó történettel csak annyit értünk el, hogy ezt végre szabadon kimondhatjuk, már megérte.
És akkor talán nemcsak én lélegezhetek fel.
