Tizenhat arannyal, összesen 42 éremmel tértek haza sportolóink Helsinkiből – A legnagyobb magyar olimpiai diadal 70 éve

Alig 7 évvel a II. világháború befejezése után ezúttal a legjobb értelemben a magyarok nevétől lett hangos a világ. Az 1952. július 19-én Helsinkiben kezdődött – eredetileg 1940-re tervezett – nyári olimpián 16 alkalommal játszották el a magyar himnuszt bajnokunk tiszteletére. Ennél több aranyérmet csak az Egyesült Államok (40) és a játékokon első ízben részt vevő Szovjetunió (22) szerzett.

Régóta tudjuk, hogy a sport milyen fontos szerepet játszik egy ország nemzetközi elismertségében, nem is szólva saját közvéleményének alakításában, és Magyarországnak erre az azóta sem megismételt történelmi sikerre mindkét téren égetően szüksége volt. A háború utáni rendezések nyomán a szovjet érdekszférába kerülve, a hidegháború légkörében Magyarország végre büszkén nézhetett a világ szemébe, másfelől pedig a Rákosi Mátyás körül éppen abban az évben csúcsra ért személyi kultusszal és a sztálinista pártállam kegyetlen elnyomásával szemben gyógyír lehetett az embereknek sportolóink e fényes sikere. Mindezt úgy, hogy magukból a versenyekből legfeljebb részleteket láthattak a mozihiradókból, hiszen Magyarországon csak 5 évvel később indult el a televíziózás, így csak a rádióban hallgathatták a korabeli sztárriporterek, Szepesi György és Gulyás Gyula szenvedélyes tudósításait.

És a 16 aranyérem mögött megannyi legenda. A futballban a Jugoszlávia elleni 2-0-s győzelem a Puskás Ferenccel, Grosics Gyulával, Hidegkúti Nándorral, Bozsik Józseffel felálló Aranycsapat egyik legnagyobb diadala volt. Vízilabdázóink visszavették a négy évvel korábban elvesztett világelsőséget az olaszoktól, olyan nagyszerű játékosokkal, mint id. Szívós István, akinek fia 1976-ban Montrealban olimpiai bajnok lett, Gyarmati Dezső és az akkor mindössze 17 éves Kárpáti „Gyurika”: ők 1956-ban és 1964-ben is felállhattak a dobogóra, majd 12 évvel később ők ketten lettek az újabb pólós arany sikerkovács edzői.

Vívóink újra elmondhatták Petőfi Sándorral, hogy „fényesebb a láncnál a kard”.

Az egyénit ezúttal Kovács Pál vívta ki, míg csapatban Kárpáti Rudolf, Berczelly Tibor, Papp Bertalan, Rajcsányi László és Gerevich Aladár hozta a győzelmet. Gerevich a magyar vívósport legnagyobb alakja volt: már 1932-ben tagja volt az olimpiai bajnokcsapatnak, 1948-ban ő lett az egyéni győztes, és még az 1960-as római olimpiáról is hozott egy csapat-aranyat, 50 évesen. Fia, Pál, „csak” világbajnoki címig jutott.

„Papp Laci”, ahogy még öregkorában is emlegették, londoni győzelme után a helsinki olimpia utolsó napján, augusztus 2-án vívta döntőjét nagyváltósúlyban a dél-afrikai Theunis van Schalkwyk ellen. Igazi aranynap volt, hiszen aznap győztek a labdarúgók, a vízilabdázók és az úszónő Gyenge Valéria is. Ökölvívó bajnokunk, akinek „jobb keze a Rókus-kórház, a bal a köztemető” volt, úgy jutott a fináléba, hogy előbb egy amerikai, majd egy kanadai bunyóst ütött ki egyaránt a 2. menetben, majd egy bolgár és egy argentin következett, akik hálát adhattak az égieknek, hogy kibírták a három menetet. Így érezhette Van Schalkwyk is, aki becsülettel állta a csapásokat, felállt egy rászámolás után is, de valójában semmi esélye sem volt.

Papp Lászlóé lett ezzel a 16. magyar arany, és a három olimpiai győzelem közül erre volt a legbüszkébb, mert csak egy európai ellenfele volt. Mesterével, Ádler Zsigmonddal később együtt nevelték a következő bokszoló nemzedéket, Európa-bajnokok kerültek ki a kezeik közül és Helsinki után 20 évvel, Münchenben tanítványuk, Gedó György állhatott fel papírsúlyban a dobogó legfelső fokára. A pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni című 1981-es dokumentumfilm, a Gulyás-testvérek munkája, mindent elárul „Papp Laciról”, a bunyósról, az emberről…

Úszásban a nők szállították az aranyakat. Szőke Kató kezdte 100 gyorson – 17 évesen ő lett a legfiatalabb magyar olimpiai bajnok – és tagja volt Novák Évával, Novák Ilonával és Temes Judittal a győztes női gyorsváltónak is.

Így ragadt rá a Pillangókisasszony becenév. Gyarmati Dezsővel ők lettek Helsinki „aranypárosa”. Lányuk, Gyarmati Andrea kétszeres Európa-bajnok úszónő lett, az olimpiai bajnoki cím azonban nem sikerült neki. Székely Éva visszavonulása után több sikeres könyvet írt életéről és élete sportjáról, az 1981-ben megjelent Sírni csak a győztesnek szabad! szállóigévé vált.

Hasonlóan kemény fából faragták a kötöttfogású váltósúlyú birkózó Szilvásy Miklóst, aki már 1948-ban döntőt vívott a svéd Gösta Anderssonnal, de miután éppen csak felépült lőtt seb okozta sérüléséből (rendőrként bűnözőkkel tűzharcba keveredett), de Helsinkiben alaposan visszavágott neki. Feljegyezték róla, hogy amikor az olimpia előtt Rákosi Mátyás meglátogatta a tatai edzőtábort, és az esélyekről faggatta a sportolókat, Szilvásy csak ennyit mondott Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványának: „Matyikám, ne izguljon, hozzuk az érmeket.” Meg is tett a maga részéről mindent: a döntőig mind a négy ellenfelével feltörölte a „szőnyeget”, csak egyikük úszta meg tus nélkül. A döntőben Andersson próbálta őt kifárasztani, de ezúttal nem jött be ez a taktika… Szilvásy mellett a légsúlyú Hódos Imre is begyűjtötte a maga aranyát.

Annyira biztos volt magában, hogy előre megírta győzelmi beszédét. Ugyanilyen hidegvérrel lőtt Helsinkiben is, majd az eredményhirdetéskor ismét elővett egy papírt néhány gondosan megfogalmazott mondattal, mert utált nyilatkozni.

Helsinkiben a nyitóünnepségen London kalapácsvető bajnoka, Németh Imre – a montreali győztes gerelyhajító Németh Miklós apja – vitte a magyar zászlót. A finn fővárosban sem kellett más lobogót felvonni e dobószám mögött, mert ezúttal Csermák József kezéből repült a legmesszebbre a kalapács, a világon először 60 méter fölé. Ő is adott olimpiai bajnok tanítványt Magyarországnak: 1968-ban Mexikóvárosban Zsivótzky Gyulának tapsolhattunk, aki egyben a szám világrekordere is volt.

A magyar öttusasport felvirágzását jelentette a Benedek Gábor, Kovácsi Aladár, Szondy István csapat aranyérme, amelyhez Benedek egyéni ezüstje és Szondy bronza is járult. Benedek Gábor is tovább adta tudását, nem is akárhogyan: ő volt az edzője az 1964-ben egyéniben, 1968-ban csapatban olimpiai bajnok Török Ferencnek.

Ahogy az úszásban, úgy a tornában is a hölgyek tündököltek Helsinkiben.

Helsinkiben Korondi Margit bizonyult a legjobbnak felemás korláton, mellette egy ezüst- és négy bronzéremmel tért haza. Négy évvel később ő is tagja volt a győztes csapatnak, de Ausztráliából sem ő, sem Keleti Ágnes nem tért haza. Korondi Margit Amerikában telepedett le, az idén márciusban halt meg 90 évesen. Keleti Ágnes a 2000-es évek elejéig Izraelben élt, majd hazatelepült. 2019-ben ő volt a díszvendége a budapesti Élet Menete holokauszt-túlélő vonatának.

Bár a magyar sportnak számos dicsőséges világverseny jutott azóta is, Helsinki sikerét azóta sem sikerült még megközelíteni sem. Sportolóinkat hazatérésükkor óriási tömeg várta a budapesti November 7. (ma Oktogon) téren. A korabeli diadalittas hangulatra jellemző, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság beadta a pályázatát az 1960-as olimpia megrendezésére. A történelem azonban ismét közbeszólt...