Sztárparádé és frappáns önirónia Lovasi Semmi konferenciáján
Az Erkel Színház tegnap esti előadására már jó korán elfogytak a jegyek, így alaposan megtömött nézőtér várta a magyar underground zenészekkel teleszórt előadás kezdetét. Nyitányként Lovasi András rögtön Péter néven mutatkozik be, és előrebocsátja, hogy ő még csak egy gyermek. Innentől pedig kezdetét veszi a történet, amelyet elmesélésekből tudunk meg. Hol Lovasi, hol a felnőttkorú jó barátját alakító Leskovics Gábor, hol az édesanyját játszó Péterfy Bori tesz hozzá egy-egy újabb részletet a lassan, mozaikszerűen összeálló sztorihoz. Mindeközben pedig értelmet nyer a darab címe. Megtudjuk ugyanis, hogy valahányszor megkérdezi Petike az üres tekintettel révedő édesanyjától, mi a baj, mindig azt a választ kapja: semmi. Pedig láthatóan van valami baja, tehát akkor, ésszerű gyermeki logikával kikövetkeztetve, a Semmi a baj megnevezése. No, de mi is pontosan a Semmi? Itt villan be az ötlet a konferenciáról, amelyet mindenképpen a Semmi szakértői kell, hogy megtartsanak.
A Semmi szakértője lehet például egy kötéltáncos, aki a semmi felett lebeg, még inkább egy űrhajós, aki a semmiben lebeg. Ezzel még csak két embert említettünk, akik előadóként meghívást kapnak az eseményre, de nem árulunk el mindent, esetleg majd csak akkor, ha nem lesz több előadása a darabnak. Ami, ha a közönség reakcióját vesszük alapul, kizárt.
A Semmi Konferencia bravúros, bámulatos, okos, tele van mondanivalóval, mégis érthető és kliséktől mentes.
Persze, akik ismerik Lovasi András dalszövegeit, ehhez azért már hozzászokhattak. Fontos azonban megemlítenünk, hogy a művet nem egyedül ő hozta létre: szerzőtársa Földes Eszter, mi több, ő a darab rendezője.
A színpadi elrendezés, a profi háttéranimációk és a narrálások teszik teljesen egyértelművé a cselekményt. Ám amikor éneklésre kerül a sor, már jobban kell figyelnünk, és ajánlott a színpad feletti szövegkivetítőre is rá-rápillantanunk (már ha éppen nem csúszott el a dalhoz képest). A zenei művek ugyanis, amellett, hogy fülbemászóan alternatívak, valósággal zúdítják a frappáns, magvas és sokszor önironikus mondanivalókat, melyekről nem érdemes lemaradnunk.
Ott van az a jelenség, amelyre Busa Pista világít rá: amikor azt látjuk, másnak mindig jobb egy kicsit, mint nekünk, és véletlenül se jut eszünkbe annak örülni, amit mi kaptunk.
Vagy az, amit Falusi Mariann vág a képünkbe: hogy hajlamosak vagyunk valami csodatévő, coelhoi, motiváló mondatra várni, amely egycsapásra megoldást kínál a problémáinkra.
Vagy éppen a főcímdalban szereplő üvegbura, amely alatt hiába kiáltunk, nem jön ki hang alóla...
A Semmi Konferencia szinte mindenki által ismert érzésekről és tipikus emberi hozzáállásokról szól, de ahelyett, hogy elszomorító és lehúzó lenne, épp ellenkezőleg: felpezsdít, megnevettet és útravalót is ad.
Likó Marcell láthatósági mellényből kreált buddhista szerzetesi öltözékben osztja meg velünk teóriáját. Varga Livius politikusi gúnyában olyan instant filozofálást vág le a Semmi jelenségéről, hogy közben saját magát húzza fel totálisan. Pásztor Anna pedig itt is hozza a tőle jól megszokott, sőt inkább már elvárt extrém öltözékeket.
A körülbelül másfél-kétórás előadás zenei betétei közt felcsendülnek már kiadott Kiscsillag-dalok is. A morajokból ítélve a nézők közt még mindig azok vannak többségben, akik a Kockacukor refrénjénél ujjonganak fel, mert azt jól ismerik, és az Ollé, ollé szövegén hangosan kacagnak, mert még először hallják. De ez egyáltalán nem baj: kellenek a mindenki által hallott főslágerek, és teljesen rendben van, ha a Bújócska vagy az Elegáns tűnődés akkordjainál csak azok bólogatnak mosolyogva, akik a Kiscsillag koncerteken is végig éneklik (üvöltik) a dalszövegeket.
És természetesen kiemelt pontja a darabnak, amikor felcsendül az a 2006-os dal, amely először tárta elénk a Semmi Konferencia képét: a Menetszél.
Ha te is jól ismered a "Mi a baj? - Semmi!" párbeszédet, nyomj egy megosztást!
