„Sziasztok, 12 éves vagyok, és eddig háromszor haltam meg”
Mi is megírtuk: titokban újították fel a 80 éves Marika néni házát, míg ő életében először a Balatonnál volt az unokáival. A gyerekeket egyedül nevelő, beteg asszony sírva fakadt a boldogságtól, amikor meglátta, mi lett a kis házából.
Az akciót Zaveczki Tibor, A kívánság nevű Facebook-oldal alapítója szervezte. Ételfutárként dolgozik, és alapvetően a saját félretett pénzéből finanszírozza a kívánságok valóra váltását.
A Marika néniről és unokáiról szóló videó elképesztően rövid idő alatt sok ezer lájkot kapott A kívánság Facebook-oldalon, az elmúlt 2 hónapban 57 ezren osztották meg, és 3 millióan kattintottak rá. Az ebből készült beszámoló nálunk is hatalmas sikert aratott.
Zaveczki Tibor azt mondja, nem számítottak rá, hogy ennyire népszerű lesz a történet. Azt gondolták, hasonló sikere lesz, mint annak a videónak, amelyben az izomsorvadásban szenvedő kisfiú, Balu találkozását mutatták be az AK26 tagjaival. Azt felvételt egymillióan látták.
„Őrületes mennyiségű reakciót kaptunk, és sokan megismernek azóta, elsősorban azok, akik ételfutárként már találkoztak velem.
Közülük többen megkérdezték tőlem, miben tudnának segíteni. Én ezt tartom igazi sikernek. Hogy mások is elkezdenek azon gondolkodni, hogyan tudnának másoknak segíteni, és hogy ez egyáltalán felmerül bennük.
Ilyenkor azt válaszolom, ők mondják meg, mivel foglalkoznak, milyen kapcsolati tőkével rendelkeznek, mihez tudnának segítséget nyújtani. Mert azt ők tudják, mire van kapacitásuk.”
Zaveczki Tibort azóta hétköznapi hős díjra jelölték, és bár számára borzasztóan megtisztelő, úgy véli, nem ő a hős, hanem azok az igazi hősök, akik hozzájárultak az eddigi kívánságok teljesítéséhez, akik a szállást biztosították, az építőanyagot adták, a szolgáltatásaikat vagy szabadidejüket ajánlották fel – cégek és magánemberek. Nélkülük ugyanis nem ment volna.
"A kívánság" azért jött létre, hogy életre szóló élménnyel ajándékozzon meg nehéz sorsú vagy beteg embereket, túlnyomó többségben gyerekeket.
Amikor azt kérdezem Zaveczki Tibortól, ha neki lehetne egy kívánsága, mi lenne az, azt feleli, ezen még nem gondolkodott, majd hozzáteszi: ha hozzájuthatna egy akár használt mikrobuszhoz, amivel könnyebben menne a a kívánságok teljesítése és ehhez a részt vevők szállítása. Jelenleg egy 20 éves személyautóval rohangál. Illetve annak is örülne, ha egy-egy élmény megszervezéséhez volnának fix partnerek.
Mikor jött létre A kívánság? Mi motiválja Zaveczki Tibort? Kik segítik? Erről beszélgettünk.
– Melyik volt az első kívánság, amit teljesítettek?
– Egy egyházi fenntartású intézményben tanul egy kislány, nehéz körülmények között élt, most nevelőszülőknél van, nem volt valami jó gyermekkora.
Ez a 10 éves kislány lerajzolt egy éttermet, ahol ő ebédel. Az álma az volt, hogy eljusson egy igazi étterembe, mert még soha nem járt ilyen helyen és úgy gondolta, soha nem is fog. Ez számomra megdöbbentő és elgondolkodtató volt.
Ez azért érintett meg bennünket a párommal, mert ma már nem olyan ritka, hogy az ember beüljön valahová, vagy néha rendeljen otthonra étel, számára pedig ez egyáltalán nem volt természetes. Úgy gondoltuk, mindenféleképpen teljesítjük a kívánságát. Hála Istennek segítőkész volt az az étterem is Encsen, amelynek köszönhetően valóra válthattuk a kislány álmát. Így kezdődött.
– Mi motiválta a többi kívánság teljesítésében?
- A párommal mindketten olyan emberek vagyunk, akik a hajléktalan mellett sem mennek el úgy, hogy ne segítenének. Az állatvédelem, a kóbor kutyák sorsa is a szívügyünk.
De a legkiszolgáltatottabbak mégis a gyerekek, ők azok, akik nem tehetnek semmiről. Sem arról, hogy nehéz körülmények közt élnek, sem arról, ha betegek.
Ha betegséggel küzd egy gyerek, akkor százszor nehezebb lehet a szülőnek is a mindennapokban, különösen, ha egyedülállóként neveli a gyermekét. És azt is látjuk, milyen sokan elfordítják a fejüket, ha valaki bajba kerül.
Az egyik barátom megkérdezte azt, amit Ön is, hogy miért csinálom, és neki azt válaszoltam, hogy egyszer olvastam egy szép történetet, ami arról szólt, hogy amikor a paralimpiai játékokon eldörrent a startpisztoly, elindultak a versenyzők a cél felé a győzelem reményében. Ebben a világban szinte mindenki az első helyre próbál törekedni, és sokszor egymáson átgázolva jutnak el oda az emberek. Ezen a megmérettetésen az egyik versenyző kisfiú elesett, és néhány bukfenc után sírni kezdett. A történet szerint a többiek meghallották, felsegítették, egymásba karoltak, és együtt sétáltak át a célvonalon, a nézők pedig percekig tapsoltak.
Ez a történet és A kívánság is sokakat ráébreszthet arra, hogy az életben talán nem mindig az egymáson aratott győzelem a legfontosabb, hanem ennél sokkal fontosabb, hogy próbáljuk egymást győzelemre segíteni, akkor is, ha nekünk ehhez picit vissza kell vennünk vagy le kell lassítanunk. A videókkal az a célunk, hogy elgondolkodtassuk az embereket.
Ami nekünk természetes, hogy reggel felkelünk és munkába megyünk, mert egészségesek vagyunk, van munkahelyünk, van két kezünk-lábunk, látunk, hallunk és beszélni tudunk, arról sajnos más csak álmodik, és csodára lenne szükség ahhoz, hogy ezeket a hétköznapi dolgokat megélhessék.
Ezek motiválnak bennünket a párommal, amikor egy-egy történetet hallunk vagy látunk, és azon kezdünk el gondolkodni, hogyan lehet megvalósítani a kívánságot.
