„Próbáltam éreztetni vele, hogy én itt vagyok, bennem bízhat, nem hagyom ott” - Ilona hetekig kórházban hagyott babákat vett magához

Mintha egy játszótérre jöttem volna, olyan érzésem volt, ahogy beléptem az udvarra. Csúszda, kisautók és megannyi játék mindenhol. A nappaliba lépve egy igazi gyerekbirodalomba csöppentem: dinók, hercegnők, társasok és mesekönyvek között találtam magam. Öt gyermek otthona ez.

Jenei Ilona hét évvel ezelőtt pár hónap különbséggel örökbefogadott két kislányt. Több gyermeket is szeretett volna, de az állam addigra már megnehezítette az örökbe fogadást az egyedülállók számára. Úgy döntött, hogy akkor nevelőszülő lesz. Kislányai háromévesek voltak, amikor az első gyerek megérkezett hozzájuk. Ilona azóta már egy gyermeket hazagondozott a vérszerinti szüleihez, egy pedig örökbefogadó szülőkhöz került. Jelenleg három gyermeket nevel a kislányain kívül. Az elmúlt években többször is előfordult, hogy pár hetes babákat kellett magához vennie, olyan gyerekeket, akik életük addigi részét kórházakban töltötték. Most többek között mesélt arról, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie ezekkel a babákkal kapcsolatban, hogy milyen, amikor el kell válni egy gyermektől, akit hosszú ideig nevelt, de arról is beszélgettünk, hogy a jelenlegi árak mellett, hogyan lehet anyagilag megoldani öt gyermek nevelését.


- Miért döntöttél úgy, hogy nevelőszülő leszel?

- Mindig is szerettem volna gyerekeken segíteni. Két kislányom van, akiket örökbe fogadtam. Az egyikük most novemberben lesz hétéves, a másikuk pedig januárban. Két hónap különbséggel kerültek hozzám. Szerettem volna még több gyereken segíteni, de akkor az állam már megnehezítette az örökbefogadást az egyedülállók számára, én pedig egyedül vágtam ebbe bele. Azt viszont nem éreztem annyira magaménak, hogy bemenjek egy nevelőotthonba pár órára, így jött az ötlet, hogy akkor nevelőszülő leszek.

- Mit kellett tenned azért, hogy nevelőszülő lehess, hogyan zajlik ez a folyamat?

- Négy évvel ezelőtt, áprilisban döntöttem úgy, hogy beadom a jelentkezésem az SOS Gyermekfalvakhoz. Aztán egy novemberi napon egyszer csak megcsörrent a telefon. Első körben egy interjún kellett részt venni, aztán készült egy környezettanulmány és egy pszichológiai vizsgálat is, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy nevelőszülő legyek. Ezeken mind megfeleltem. Nagyon boldog voltam, mert elkezdhettem a tanfolyamot, amin felkészítettek minket, hogy milyen típusú gyerekek érkezhetnek hozzánk, hogyan működik ez a folyamat, mi a gyám a feladatköre, mi a mi feladatkörünk, hol helyezkedünk el a rendszerben, kiktől és hogyan kérhetünk segítséget, tehát elmondanak mindent. Aztán jött a Covid, a tanfolyamot pedig a szigorítások miatt nem tudták elindítani. Őrjítő volt a várakozás, mire végre eljött az enyhítés.

- Hónapok teltek el, mire elvégezted a tanfolyamot. Ezalatt az idő alatt egyszer sem volt olyan, hogy elbizonytalanodtál volna?

- De volt, a tanfolyam első napján. Bementem a terembe, leültem, körbenéztem - nagyon sokan voltunk - és akkor arra gondoltam, hogy “Úristen, biztos, hogy én ezt szeretném csinálni? Itt szeretnék lenni?” Ilyen érzések kavarogtak bennem. Aztán hazajöttem, és még akkor sem voltam biztos benne, hogy másnap vissza fogok menni. Persze mindenki nagy szeretettel fogadott, és minden jó volt, de azért megfordul az ember fejében, hogy egy új dolog vár rá, az újtól pedig általában először félünk. Aztán végül másnap is elmentem.



- A lányaid háromévesek voltak, amikor az első nevelt gyermek hozzád került. Feléjük hogyan kommunikáltad le, hogy érkezik egy gyerek, aki csak egy ideig van veletek, és később elmegy?



- Szerintem nagyon fontos, hogy a saját gyerekeinknek az ő szintjükön kommunikáljuk azt, hogy mi történik körülöttük, mert ők csak azt látják, hogy jön egy gyerek, aki aztán elmegy, emiatt pedig előfordulhat, hogy a saját helyzetüket is bizonytalannak érzik.

Azért, hogy ezt elkerüljem, van egy bevált történetem, amivel el tudom magyarázni nekik a helyzetet. Ők úgy tudják, hogy annak a gyereknek, aki hozzánk kerül nincs háza, nincs hova mennie, és addig mi vigyázunk rá, amíg az anyukája és az apukája épít neki házat, szobát, és akkor már haza tud menni. A lányaim ezt abszolút megértették.



- Hogyan került hozzád az első gyermek?



- Pár hónapja kaptam meg az engedélyem, amikor felhívtak, hogy lenne egy két és fél éves kislány. Ilyenkor nem rögtön hazaérkezik a gyerkőc a nevelőszülőhöz, hanem elkezdődik egy ismerkedés. Elmentünk a nevelőotthonba, jött velem a tanácsadóm is, találkoztunk az igazgatóval, a pszichológussal és a gyermekorvossal is. Ők mindent elmondanak a gyerekről, és ezután találkozhattam a kislánnyal. A gondozója kihozta őt egy játszószobába, először köszöntünk egymásnak, játszottunk egy picit. Fontos, hogy nem szabad lerohanni a gyereket, hogy én vagyok a nevelőszülőd, pár nap múlva hazaviszlek, hanem szépen lassan ki kell építeni a bizalmat benne. Nekünk nagyon jól ment, hamar megtaláltuk a közös hangot, így pár nap után haza is vihettem. Minden nagyon szépen, könnyedén ment, hamar összecsiszolódott az ő kis napi rutinja a miénkkel. Nyolc hónapig volt velünk, utána pedig hazamehetett a szüleihez.


- Milyen volt, amikor először el kellett válni egy gyerektől? Számomra ez tűnik a legnehezebb dolognak a nevelőszülőségben.



- Abszolút, bárhonnan nézzük, mindig nagyon nehéz elengedni egy gyereket. Két hetünk volt rá, hogy felkészüljünk arra, hogy elmegy. Tudtam, hogy hazamegy, de attól még nehéz volt.

Izgultam érte, de próbáltam nyugtatni magam, hogy jó döntést hoztunk, jó helyen van, biztonságban van, nekünk pedig el kell őt engednünk, és majd jönni fog egy újabb gyerkőc az életünkbe, akinek az útját segíthetjük. Természetesen azért minden gyermek nagy űrt hagy maga után, főleg, ha a későbbiekben már nem tudok róla. Ez mindig a szülők döntése.



- Az utóbbi időben többször is olvashattunk arról a sajtóban, hogy több száz baba van jelenleg is a kórházakban. Ők olyan gyermekek, akiket valamilyen oknál fogva nem vihetnek haza a vérszerinti családjukhoz, viszont mivel a szülők nem mondtak le róluk, örökbe sem adhatóak. Nálad korábban is volt, és jelenleg is vannak olyan gyermekek, akiket pár hetesen te hoztál haza a kórházból.



- Volt egy kisfiú, akit 4 hetesen hoztam haza a kórházból. Őt az édesanyja a körülményei miatt örökbe szerette volna adni. Rögtön el kezdtek neki örökbefogadó szülőket keresni, de ketten is visszautasították. Az egyik pár azért, mert az édesapa roma volt, a másik pedig azért utasította vissza a gyermeket, mert volt egy születési rendellenessége. Az édesanyja hasában rátekeredett a lábára a köldökzsinór, ami elszorította a nagylábujját, amin így nem fejlődött ki köröm, a másik három lábujját pedig összeszorította, ezeknél pedig összenőtt a bőr. Az örökbefogadó szülők úgy gondolták, hogy emiatt mozgássérült lesz a gyerek, hogy nem fog tudni járni, ezért visszautasították.

Ekkor kezdtek el nevelőszülőt keresni neki, így került hozzám, de ő akkor már 4 hetes volt.



- Te beleláttál abba, hogy a kórházakban hogyan bánnak az ottmaradt babákkal. Mit tapasztaltál?



- A kórházakban kevés a dolgozó, egyszerűen nincs idejük arra, hogy az ottmaradt babákkal foglalkozzanak. Az alapvető dolgokat természetesen megcsinálják: megetetik őket, pelenkát cserélnek, megfürdetik, de ennyi. Nem szeretgetik, nem babusgatják, hogyha sír, nem tudják felvenni. Azt mondják, hogy még nincs etetési idő. Azzal nem tudnak foglalkozni, hogy most éppenséggel fáj a hasa, nem büfizett rendesen, vagy bármi más baja van.

De azt is hallottam, hogy a kórházakban igazából nem is merik annyira dajkálni az ottmaradt babákat, még akkor sem, ha van rá idejük, mert nem tudják, hogy mi történik azzal a gyerekkel, miután elviszik onnan. Az is lehetséges, hogy bekerül egy csecsemőotthonba, ahol szintén kevés dolgozó van, és ugyanúgy nem tudnak annyi időt szánni minden gyerekre. És ha a kórházban felveszik, magukhoz szoktatják, de a csecsemőotthonban nem foglalkoznak vele ugyanígy, akkor az a gyermeknek megint egy törés lesz, és aztán már nagyon nehéz lesz újra bíznia az emberekben.



- Azzal a kisfiúval is voltak ilyen tapasztalataid, akit hazahoztál a kórházból? Ő milyen volt?



- Négy hét után hazahoztam a kórházból, és a gyerek nem sírt, mert megtanulta, hogy felesleges. Néztem, hogy idő van, ennünk kellene, pelenkát is cserélhetnénk, de az a kisfiú csak feküdt az ágyon, csendben volt és nézegetett. Nem sírt, nem jelezte, hogy neki valamire szüksége lenne.



- Hogyan tudtál ezen változtatni? Vissza lehet építeni egyáltalán ezt a reflexet egy ilyen pici babánál?



- Nagyon nehéz ebből kihozni a picit, de elkezdtem vele foglalkozni. Sokszor beszéltem hozzá, mondogattam neki, hogy “Szia, itt vagyok!”, “Foglalkozok veled!”, “Nézz rám!”. Többször felvettem, ránéztem, megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, nincs e valami baj. Próbáltam belőle reakciókat kiváltani, éreztetni vele, hogy én itt vagyok, bennem bízhat, nem hagyom ott. Nagyon-nagyon nehéz ezt kezelni, de muszáj. 



- Nemcsak ez a kisfiú került hozzád ilyen úton. Minden kórházból elhozott gyermeknél ezt tapasztaltad?



- Nem, egy másik gyerkőcöm például pont ennek a szöges ellentéte volt. Az ő édesanyja kiskorú volt, amikor a pici született, és az sem volt opció, hogy családbafogadással el tudják helyezni. Így ez a baba egy hónapig az édesanyja mellett volt a kórházban. Aztán, amikor eldőlt, hogy hozzám kerül, akkor egyik pillanatról a másikra elválasztották az édesanyjától.

Hogyha letettem a kiságyba, ordított, ha megetettem, ordított, ha cumit adtam a szájába, ordított. Már nem volt ott az anyukája, aki meg tudta nyugtatni, cicire tudta tenni, ha kell. Én ezeket nem tudtam neki biztosítani. Pár hónapos korában észrevettük, hogy a látása nem fejlődik rendesen, és nagyon feszesek voltak az izmai is. Én ezeket is annak tudom be, hogy nagy törés volt számára, amikor egyik pillanatról a másikra el kellett válnia az anyukájától. De ezeken mind dolgozunk.


- Sokszor nemcsak az adminisztráció miatt töltenek sok időt a kórházakban ezek a babák, hanem azért is, mert nem tudják azonnal nevelőszülőhöz helyezni őket, hiszen sok nevelőszülő hiányzik a rendszerből. Szerinted ennek mi az oka?



- Szerintem legfőképp az, hogy “elviszik” tőlük a gyermeket.

Erre nem mindenki alkalmas. Amikor jelentkeztem nevelőszülőnek, a pszichológiai vizsgálaton nálam is az az eredmény jött ki, hogy valószínűleg nehezen fogom majd elengedni a gyerekeket. De sikerült ezen dolgoznom, és magamban helyre tenni, hogy én csak egy ideig segítem az ő életüket. Illetve nyilván, ha most mindegyiket örökbefogadnám, akkor már egy egész gyereksereg lenne nálam, holott az ő érdekük nem ez, hanem az, hogy visszakerüljenek a családjukhoz. Nevelőszülőként mi egy átmeneti időszakban vagyunk részesei a gyerekek életének, de ezt magunkban is helyre kell tenni.



- Mi a helyzet az anyagi részével? Te most jelenleg a két kislányodon kívül három gyermeket nevelsz, tehát összesen ötöt. Azért öt gyermeket nevelni anyagilag is emberpróbáló lehet, főleg a jelenlegi árak mellett. Hogyan lehet ezt megoldani, milyen juttatások járnak a nevelt gyerekek után?



- Abban az esetben nehezebb a helyzet, ha pici babát nevel az ember.

Nekem szerencsém volt, mert amikor az első gyerek hozzám került, akkor a sajátjaimmal még GYED-en voltam. De ha valaki elsőre egy újszülöttet vesz magához, és mellette van egy 8 órás munkahelye, akkor azt nagyon nehéz megoldani. Nálam jelenleg a legkisebb gyerkőc is bölcsibe jár már, így főállásban tudok dolgozni, ami mellett van egy nevelőszülői munkaviszonyom, ami igazából foglalkoztatási jogviszonynak minősül. A gyerekek után külön ellátmányt kapunk. Ennek az összege a gyermek életkorától is függ, hiszen 0-3 éves kor között szükség van például pelenkára, tápszerre, idősebb gyermeknél írószerekre, lányoknál tisztasági dolgokra. Ugyanakkor

Az egyik kislány tápszere például havonta 30 ezer forint, és akkor még nem vettem pelenkát, ruhát, beteg sem volt a gyerek. A legkisebb gyerekkel fejlesztésekre járunk, ami heti 10 ezer forint. De van egy szívbeteg kisfiú is nálam, akinek szüksége van egy külön oltásra, ami 40 ezer forint. És abból két hónapon belül kettő kell, tehát összesen 80 ezer. Az oviban is kérik a tisztasági csomagot, fizetni kell a csoportpénzt, a heti gyümölcspénzt, a külön programokat, mint például egy színházi előadás. Ezeket mind több gyerekre. Azt meg már meg sem említem, hogy mi van, ha például tej- vagy gluténérzékeny valamelyik, az megint plusz kiadás. 



- Tulajdonképpen nevelőszülőként is mindent megtesztek azért, hogy a gyerekeknek stabil és élményekkel teli élete legyen.

- Úgy gondolom, hogy minden nevelőszülő a hálózatnál megtesz mindent a gyerekekért. Ugyanúgy lemondunk dolgokról a javukra, átcsoportosítjuk a fizetésünket is, ha éppen arról van szó, hogy mindent meg tudjunk adni a gyerekeknek, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Fejlesztésre, különórára visszük őket azért, hogy a legtöbbet kihozzuk belőlük.

Azt ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy mindehhez rengeteg segítséget kapunk az SOS Gyermekfalvaktól, szakemberi és anyagi téren egyaránt.