„A cölibátus lehet jó dolog is, ha valakit erre teremtettek, de az én esetemben nem ez volt a helyzet”
Polgár Róbertet 2019-ben meggyőző fölénnyel választották meg a Zala megyei Murakeresztúr polgármesterének. Győzelmének értékét tovább növeli, hogy a férfi néhány évvel korábban még katolikus papként szolgált ugyanott, miközben titokban családja volt.
A nem mindennapi történetből A döntés címmel dokumentumfilm készült, amely először a Verzió filmfesztiválon lesz látható novemberben, utána pedig az HBO Max kínálatába is bekerül.
– Mikor és miért határozta el, hogy pap szeretne lenni?
– Érettségi környékén fogalmazódott meg bennem komolyabban a gondolat, de már előtte, általános iskolásként is eszembe jutott. Bár gyakorló katolikus családban nőttem fel, nem ez volt a legfőbb előzménye, sokkal inkább az, hogy olyan példaképekkel találkoztam a tanulmányaim során, akik vonzóvá tették a hivatást. A végső döntést viszont csak akkor hoztam meg, amikor jelentkeztem a szemináriumba.
– Érezte előzetesen annak a súlyát, mivel fog járni a cölibátus, vagy csak azután szembesült vele, hogy közvetlenül megtapasztalta?
– Azt gondolom, hogy ha valaki beleszeret egy hivatásba, nem a buktatóira koncentrál, inkább mindent megtesz azért, hogy teljesüljön a kitűzött célja. Nekem is ez volt az elsődleges, nyilván felmerült a cölibátus témája is, de nem jelent meg olyan súllyal akkor, mint amekkorával később bírt a számomra. Ehhez hozzátartozik, hogy nagyon fiatal voltam még: 18 évesen vonultam be és 24 évesen szenteltek pappá, a szemináriumban töltött évek pedig nem azt az időszakot jelentették, amikor az ember mélyebb kapcsolatba kerül nőkkel. Az akkori nevelés el is szigetelt azoktól a lehetőségektől, hogy szerelmesek lehessünk.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Az első lelkipásztori helyemen, Siófokon találkoztunk, ahol egy évig voltam káplán, ő pedig cserkészvezető. Ekkor még semmilyen szexuális együttlét nem történt. Utána Olaszországba kerültem, az intenzívebb kapcsolatunk az alatt kezdődött, hogy én három évig jogi tanulmányokat végeztem kint. Gyakorlatilag a távolság, a jelenlétének a hiánya erősítette meg a kapcsolatunkat.
– Már a kezdeti szakaszban is érzett bűntudatot?
– Nem, inkább jó érzés volt szeretni valakit. Persze tudtam, hogy ezt végső soron nem lenne szabad, de ez inkább feszültséget okozott, mint bűntudatot. Közben viszont azt is éreztem, hogy az egésznek köszönhetően közelebb kerültem Istenhez, a vele való párbeszédhez. Persze nehéz is volt, mert nap mint nap meg kellett osztanom, hogy nem tudom betartani a cölibátusról tett fogadalmam, közben viszont azt is éreztem, hogy az Isten mindezek ellenére szeret.
– Mikor gondolt először arra, hogy feladja a hivatását, és mik voltak a legerősebb érvek emellett?
– Először akkor, amikor a nagyobbik lányunk iskolába ment. Nyilván éreztem, hogy kevés időt töltök otthon, a gyerekeknek apára, a jelenlétemre lenne szükségük.
– Mennyire volt nyílt titok a rokonai, a falubeliek, illetve a feljebbvalói körében, hogy kettős életet él? Hányan tudtak róla?
– A legszűkebb családom előtt nem volt titok, és persze helyben is terjednek az ilyen hírek, szóval többen tudtak róla, hogy családom van. De a kettős életem csak még nagyobb nyomást helyezett rám azzal kapcsolatban, hogy a munkámat 120 százalékos erőbedobással végezzem: azt gondoltam, hogy ha kiderül, így talán nagyobb eséllyel meg tudnak bocsátani nekem. A feljebbvalóimat sem érte váratlanul a döntésem, már előzetesen értesültek róla, hogy vannak gyerekeim, és próbáltuk közösen kezelni a helyzetet. Nagyon emberségesek voltak, mert nem függesztettek fel egyből, inkább hagyták, hogy megérjen bennem a gondolat a kilépésről.
– Hogyan fogadták a döntését a településen?
– Nem örültek neki, mivel nagyon jó volt a kapcsolatom a közösséggel. Volt, aki megértette, másban viszont dühöt szított ez a dolog. Nem volt egyszerű helyzet senkinek sem.
– „A katolikus közvélemény számára csak az érdekes, ami történt: egy ember, egy pap sajnálatos bukása” – az idézet egy önről szóló blogbejegyzésből származik. Bukásként éli meg a történteket?
– Abszolút nem. Az elején én se tudtam hogyan kezelni, hogy az egyik pillanatban még sikeres pap voltam, a következőben pedig már az emberek véleményének kereszttüzében találtam magam.
– Mit gondol, a katolikus papok mekkora részének lehet titkos viszonya? Mit tanácsolna nekik, kövessék az ön példáját és ők is kérjék a felmentésüket?
– Nem szeretnék becslésekbe bocsátkozni, illetve tanácsokat adni sem, mivel kívülről nagyon könnyű az ilyesmi. Fontos, hogy a film sem azzal a céllal készült, hogy kritikával illesse az egyházat, mindössze elmeséli az én személyes kálváriámat, elgondolkodtat, illetve megnyitja a cölibátusról való beszélgetést.
– Egyértelműen kiáll a cölibátus eltörlése mellett?
– A cölibátus lehet jó dolog is, ha valakit erre teremtettek. Inkább olyan szempontból kellene átgondolni, hogy adott esetben szabadon lehessen dönteni arról, valaki cölibátusban akar papként szolgálni, vagy házas emberként. Más felekezeteknél működik a dolog, ilyen irányú gondolkodást a katolikus egyház esetében is el tudnék képzelni. Vannak papok, akik be tudják tartani a cölibátust és aszerint is élnek, míg az én esetemben nem ez volt a helyzet. Pedig azt gondolom, hogy ha a cölibátus mellőzésével szolgálhattam volna tovább, számos olyan jó dolgot tudtam volna megélni a közösségemmel, ami közelebb vezeti őket Istenhez. Végső soron ez egy pap feladata: úgy prédikálni az embereknek, hogy eljusson hozzájuk az evangéliumi örömhír.
– Van esély arra ön szerint, hogy belátható időn belül változik a szabályozás?
– Folyamatos vita zajlik a cölibátusról, de azt látom, hogy jelenleg nincs átütő többsége a változást akaróknak.
Nem vagyok jós, így nem tudom, mi kellene hozzá, hogy ez megváltozzon, de az biztosan nem árt, ha nyíltan beszélünk a nehézségeiről. És persze az örömeiről is, mivel őszintén hiszem, hogy azoknak, akik tiszta szívből meg tudják élni a cölibátust, rengeteg örömük van benne.
– Milyen a viszonya a katolikus egyházhoz a kiugrása óta? Templomba szokott járni?
– Szoktam járni, családdal is. A munkámból adódóan előfordul, hogy olyan rendezvény van épp, ami miatt nem jutok el, de ha tehetem, nem hagyom ki a vasárnapi szentmiséket. Hívő vagyok, szeretem a Jóistent és úgy érzem, ő is szeret engem. Nyilván nem vagyok tökéletes, van rengeteg hibám, de az a tény, hogy kiléptem a szolgálatból, nem távolított el Istentől.
– Miért indult el a polgármesteri posztért, és minek köszönheti ön szerint a győzelmét?
– A teológia mellett közösségszervezést is tanultam, ehhez értek, polgármesterként pedig voltaképpen hasonló feladatot látok el, mint korábban. Ez ráadásul pótolja a közösséggel végzett munkám hiányát is, amit a kilépésem által elvesztettem. A megválasztásom egy visszajelzés arról, hogy a korábbi teljesítményem végső soron nem volt olyan rossz.
– Annak a visszaigazolása is lehet a megválasztása, hogy még azok is megbocsátottak, akik korábban nehezteltek önre?
– Van ilyen is, olyan is. Ez egy másik feladatkör, az embernek sokat kell dolgoznia azért, hogy jó legyen a településnek, különösen válság idején. Én mindent megteszek ennek érdekében, ha valahol segíthetek, segítek is. Még az sem érdekel, mit gondolt rólam az illető annak idején: azokhoz is tiszta szívvel tudok viszonyulni, akik haragudtak rám.
– Miért mondott igent arra, hogy dokumentumfilm készüljön a történetéből?
– Vizkelety Márton operatőr és Ugrin Julianna producer keresett meg a film ötletével még a döntésem előtt, másokhoz hasonlóan előttük sem maradt titok a történetem. Látták a kettős életemet, a küzdelmemet, és azt mondták, hogy ők ezt felvennék, filmet készítenének belőle. Márton kérdezte, megengedem-e, hogy miközben dolgozom, jelen legyen egy kamerával.
Szerénytelennek tűnhet, de nekem kicsit Szent Ágoston vallomásait juttatta eszembe ez az egész: ő is rengeteg embernek segített azzal, hogy leírta, hogyan jutott el Istenhez óriási küzdelmek árán. Talán az általam tett vallomásnak is hasonló jelentősége lesz valaki más számára.
– Nem volt nehéz ennyire kitárulkozni a nagy nyilvánosság előtt?
– Természetesen nehéz volt, de szerettem volna változtatni azon, hogy az emberi életben tabuként kezelünk bizonyos témákat. Ilyen lehet akár egy szerelem, vagy bármilyen más dolog által okozott válsághelyzet.
– Elégedett a mostani életével, boldognak érzi magát?
– Ahhoz, hogy egy ember motiváltan éljen és legyenek álmai, mindig kell lennie úgy 10 százalék elégedetlenségi résnek, amiért érdemes hajtani. De alapvetően boldog és elégedett vagyok, az emberi élet úgyis csak a halállal teljesedik be.
