Parancsra szexelni, parázni, szeretni – Megnéztük a Netflix új sikervárományos sci-fijét, A pók fejét
Joseph Kosinski rendező (Tron – Örökség, Feledés, A bátrak) még 2018 és 2019 között forgatta le a Top Gun: Mavericket, ami számos, Covidra kenhető csúszás miatt végül csak 2022 májusában került a közönség elé, a filmről írt kritikánkból pedig az is kiderült: megérte ennyit várni rá! Apropó várakozás… Pete „Maverick” Mitchell legújabb légi attrakciója olyan soká került végül a mozik vásznaira, hogy Joseph Kosinski sem tudott addig nyugodtan ülni a fenekén, képtelen volt a várható mennybemenetelig türelmesen kibekkelni az időt, s inkább leforgatott ez idő alatt még egy filmet.
Az eredetileg építésznek tanult amerikai direktor ezúttal a Netflixnek dolgozott, George Saunders Escape from Spiderhead című, a The New Yorkerben megjelent novelláját dolgozta fel egész estés, mozgóképes verzióban immár a kedvenc színészével, Miles Tellerrel (ez a harmadik közös projektjük) és egy A-listás behemóttal, magával Thorral, vagyis Chris Hemsworth-szel, akinek minden bizonnyal a jó fiús imidzsén foltot ejtő szerep lehetett vonzó.
Mielőtt azonban kiöntenénk a feketelevest, lássuk, milyen, egyébként ígéretes koncepcióból kellett dolgozniuk a filmeseknek.
A közeli jövőben egy Spiderhead nevű luxusbörtön mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Itt az elítéltek szabadon kószálhatnak a létesítmény falain belül. Kényelmes környezet, extra juttatások, játékok, finom ételek állnak rendelkezésükre, és börtönőrök sem zargatják őket minduntalan. A kérdés egyértelmű: mivel érdemelték ki e többségükben kíméletlen gyilkosok ezeket a körülményeket. Nos, önként jelentkeztek egy új gyógyszerkísérletbe, amelynek során egy Steve Abnesti (Hemsworth) által képviselt nagyvállalat tesztel olyan drogokat, amelyek hatására fel tudják erősíteni az emberi érzelmeket.
És persze a sötét oldal sem hiányozhat: a félelmet, a fájdalmat vagy a pánikot okozó ingerek csutkára tekerése.
Ebbe a projektbe jelentkezett Jeff (Teller) is, aki gondatlanságból elkövetett emberölés (ittasan vezetett) miatt tölti büntetését. A fiatal fickó eleinte türelemmel tűri a fura érzelemkitöréseket, amiket a háta alá rögzített adagolóból csepegtet belé a mindenható Steve, később azonban, ahogy egyre gyűlnek a gyanús jelek, elkezd kételkedni az eljárások törvényességében.
Akad tehát kibontandó tematika bőven. Több fronton is meg lehetett volna vizsgálni az érzelmek emberekre való kényszerítését, az istent játszó és a felszínen jó ügyért küzdő, belül azonban természetesen profit- és hatalomorientált gyógyszercégek etikusságát, vagy hogy szabad-e kísérleti egerekként játszadozni az emberekkel úgy is, ha önként vállalják azt.
Ezekből azonban sajnos nem sokat csomagol ki A pók feje. A film játékidejének nagy részében egy irányítóteremben rostokolunk, ahol Hemsworth karmesterkedik nagy sebbel-lobbal, miközben Teller fájdalmas arccal küzd a saját lelkiismeretével. Igaz, egy kibontakozó románccal is szolgál a film (Jeff és a Jurnee Smollett által alakított, szintén sötét múltú Izzy közt), akciófilmként, ahogy az alkotók hivatkoznak rá, azonban semmiképp nem állja meg a helyét. Csupán az utolsó 10 percben kapunk dinamikusabb képsorokat, futkosást, bunyót stb., de azokban sincs nagy köszönet.
A Top Gun: Maverick grandiózussága és profizmusa után alig lehet elhinni, hogy A pók feje ugyanennek a direktornak a munkája, a filmről ugyanis csak úgy süt a tévéfilmes jelleg, a szó rossz értelmében természetesen. Amolyan időkitöltő projektnek tűnik, amivel az alkotók a Covid miatti leállást akarták átvészelni, és amiért még pénzt is kaptak.
És itt most nemcsak Kosinskire gondolunk (akinek minden korábbi filmje egy vizualitásban rendkívül erős és a giccshatáron mindig belül maradó, rendkívül szórakoztató darab), hanem akár a forgatókönyvet összedobó párosra, Rhett Reese-re és Paul Wernickre is, akiknek a Zombieland- vagy a Deadpool-filmekre jellemző vicces beszólásai és térdcsapkodós, gonoszkodó poénjai egy az egyben hiányoznak A pók fejéből. A komolykodás sajnos nem áll jól nekik.
Persze ne egy rendkívül kínos 105 percre gondoljunk előzetesen, az alkotók azért vannak annyira profik, hogy ne essenek át a ciki kategóriába, ám a semmilyenség is lehet filmes bűn, sőt, egyesek szerint nagyobb, mintha egy film, bár arcpirítóan rossz, de legalább emlékezetes. Nos, A pók feje nem emlékezetes, gyorsan tovaszáll majd emlékeinkből, s bár drogként is működhet, a nézőkben leginkább az unalom érzését fogja felerősíteni, amiből időnként Joseph Trapanese hipnotikus zenéje és a kellemesen összeválogatott betétdalok pattintanak majd ki.
