Nyíri Patrícia tragédiája: minden kapu bezárult

Négy éve tart a Nyíri család rémálma. És lassan mindenki belerokkan. Nyíri Patríciát francia állampolgárságú férje a polinéziai Bora Borán tartja fogva, miután a nő el akart menekülni a fiával együtt a bántalmazó kapcsolatból. A férj elvette az útleveleiket, a hatóságok nem segítenek, a családnak lassan minden jogi lehetősége elfogy. Patrícia magára maradt a kőkemény traumákkal, 18 ezer kilométerre van a szüleitől, anyagi függésben, intézmények, korrupt hatóságok fogságában. Míg édesapja, Nyíri Iván tizenhetedik napja éhségsztrájkol a francia nagykövetség előtt, addig édesanyja, Erzsébet megrázó nyíltsággal mesél arról, hogyan éli meg lánya kiszolgáltatottságát. Következzen Hatvani Csilla interjúja a Wmn.hu-ról.

- Több mint két hete éhségsztrájkot tart a férjed a Francia Nagykövetség előtt. A lányotokért és minden nőért, aki családon belüli erőszak áldozata. Akiket a jog nem tud megvédeni. Végső segélykiáltás ez?

- Nem gondolom, hogy bárkit is érdekelne az éhségsztrájk. Ez a mi hozzáállásunk a dologhoz. Már mindent megtettünk: minden fórumot megjártunk, minden lehetséges levelet megírtunk, minden segélykiáltást kiordítottunk magunkból. Ez az utolsó, különben megölik a gyerekünket.

- Hogyan láttad ezt a kapcsolatot a kezdetekkor?

- Amerikában ismerkedtek meg. Patri a Societe Generale bankban dolgozott, a fiú pedig a Bank of Americánál. Nyolc hónap múlva megkérte a kezét. Fénysebességgel távolodott tőlünk. De mi azt gondoltuk, hogy ez normális. 29 éves felnőtt nő, jó munkája és fizetése volt, külföldön is megállt a saját lábán, mindenhol meg voltak vele elégedve a munkahelyein, barátok vették körül, szerették. Gyorsan történt minden. Másfél évvel a megismerkedésük után már össze is házasodtak. Párizsban kérte meg a kezét a kedvenc hídján.

- Eddig ez olyan, mint egy romantikus szerelem a nagy amerikai álomban.

- Igen, annak tűnt. Egyedül Veronikának, Patri húgának voltak rossz érzései. A családból ő találkozott Lee-vel először személyesen. Az eljegyzésük után ment ki hozzájuk Amerikába. Sírva jött haza, és azt mondta, rosszul van a pasitól. Nem érti, hogy a nővére mit szeret rajta. A férfi féltékeny volt Patri húgára, Veróra, állandóan ellenőrizte őket, nem hagyta a testvéreket kettesben.

- Ezek szerint, te személyesen csak az eljegyzésük után találkoztál a leendő vejeddel.

- Sosem akart minket igazán megismerni, a családhoz tartozni. Azt gondoltuk a kulturális különbség miatt viselkedik így. A szülei dél-koreaiak, az ötvenes években, a háború idején menekültek át Japánba, ott jártak iskolába. Az apja családja Franciaországba költözött és elrendezett házasság révén vette el a feleségét. Nem szerelemből. Patri férje Franciaországban született, francia állampolgár és franciának is vallotta magát. Ha ezt a családtörténetet mi, szülők tudtuk volna anno, talán intő jel lehetett volna számunkra.

- Hogy kerültek ki Tokióba, majd Bora Borára?

- Négy hónappal a házasságkötés után, a lányom férje Tokióban, a BNP banknál kapott egy nagyon jó állást. Odaköltöztek. Patri is azonnal elkezdett állást keresni – nem akart a tartalékából élni – és hamar talált is, egy bank leányvállalatánál, hiszen jó referenciái voltak.

- Hogy érted, hogy a tartalékából élni? Azt mondtad, nagyon jó állást kapott a férje. Volt köztük házassági szerződés?

- Igen. A házasságkötésük előtt 48 órával aláíratott Patríciával egy házassági szerződést. Ő beszél ugyan franciául, de a jogi nyelvet még a hétköznapi francia sem érti, nemhogy egy külföldi. A lényege az volt, hogy mindenki abból él, amit keres. Ha valamelyikükkel történik valami, a vagyon, a pénz nem a házastársé, de még csak nem is a közös gyereküké lesz, hanem visszaszáll az eredeti családra. Ezt a férj fillérre pontosan betartatta.

- Erről sem tudtatok?

- Nem. Csak utólag derült ki. Az első másfél év alatt teljesen behálózta. Tokióban már óránként ellenőrizte Patrit a munkahelyén. Aztán Patri várandós lett, és elindult a lavina. A leendő apa úgy kezdett el viselkedni, mintha Patri és a növekvő magzat az ő tulajdona lett volna. Mondogatta is. Ő választott Patríciának nőgyógyászt, ráadásul olyat, aki nem beszélt angolul. Ellenőrizte a bevásárlási listáit, megmondta mit vehet és mit nem. Hatalmas összeget keresett és nem engedte Patrinak, hogy csirkét vegyen hal helyett, mert az drágább volt. Ugye, mindenki abból élt, amit keres, a közös költségeket elosztották. De az igazi konfliktus akkor kezdődött, amikor a gyerek megszületett. Patri három–négy hónapig nem tudott dolgozni, a férje pedig nem adott neki pénzt. Ekkor hívott fel minket először. Azt kérdezte, hogy szerintünk normális-e, hogy szült egy gyereket ennek az embernek, és ő a megtakarított pénzéből kénytelen megélni. A férjem azt válaszolta neki, hogy nem. Ez nem normális.

- Amikor találkoztál a lányoddal, érzékelted annak a jeleit, hogy a férje hatása alá került?

- Egy héttel a szülés előtt érkeztem Tokióba. Nekem az tűnt fel, hogy Patri keresi a legolcsóbb helyeket és gyűjti a számlákat. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, hogy tudni szeretné, mennyit költ egy hónapban és le is zárta a témát. Szülés előtt egy héttel gyalog cipelte fel a domb tetejére a nehéz bevásárlószatyrokat. Ő vitte haza a mózeskosarat a kórházból, és tíz nappal a szülés után az ásványvizes kartonokat is. Én segítettem neki, amennyit csak tudtam. Mégis sérvet kapott. És közben a férj az új Aston Martinjával furikázott a városban.

Szülés után is minden este japán vacsorával várta a férjét. Napközben kényeztettem a lányomat, a kedvenc magyar ételeit főztem neki, estére pedig meg kellett csinálnunk a japán vacsorát Lee-nek. Akkor azt mondtam Patrinak, hogy nagy baj van: a férjed őrült. Azt válaszolta rá, hogy ne is mondd, anya, már kezdek én is rájönni.

Patrícia és kisfia

- Ha jól értem, ekkor még Patrícia semmit sem mesélt neked. Miből gondoltad, hogy őrült a férje?

- A testbeszéde, a nézése, a rángásai, a kellemetlen kisugárzása, idegesek voltak a mozdulatai, agresszív volt. Az egész viselkedésében volt valami abnormális, taszító. Egyszerűen rossz volt a közelében lenni. Én sem tudtam akkor pontosan megfogalmazni, mi a baj vele. Akkor Patri még nem mondott semmit, a részletek később derültek ki, apránként. Még nem tudtam, hogy terrorban tartja, mindig minden csak úgy történhetett, ahogy ő akarta. Megfojtotta, egyszerűen elvette előle a levegőt.

- Fizikailag is fojtogatta?

- Igen.

Lefogta, és folyamatosan azt lihegte a nyakába, hogy rossz vagy, szar anya vagy, megöllek. Azt suttogta a fülébe, hogy sosem fogja megütni, csak fojtogatni, mert annak nincs nyoma.

- Ezek már nagyon egyértelmű jelek. Kért segítséget Patri?

- Először vele próbált beszélni meg a szüleivel. Az anyósa annyit mondott, hogy bolond a fia. Amikor szülés után három héttel hazajöttem, megint fojtogatta a lányomat. Patri kihívta a rendőrséget, akik nem avatkoztak közbe, azt mondták családi ügy. Betegesen féltékeny, irigy volt az újszülött fiára, legszívesebben ő szoptatta volna. A gyerek sokat sírt, sokszor vigasztalhatatlanul. Azt gondolom, hogy ez a gyerek már az anyja hasában egy csomó traumán ment keresztül. Egyedül az anyja mellén talált megnyugvást. De Lee még erre is féltékeny volt. Kikapta a kezéből a babát, hogy majd ő megnyugtatja. Amikor ott voltam, próbáltam vele beszélni, hogy most a picinek az anyjára van a legnagyobb szüksége, de iszonyatosan agresszíven reagált, csak azt hangoztatta, hogy ő az apja, ő tudja, mi kell neki.

- Amikor hazajöttél Tokióból, megint fojtogatni kezdte Patrit. Elmondta nektek?

- Erről is csak később szereztünk tudomást. Mindig mindenről csak később értesültünk. A barátainak sem tudta elmondani a részleteket. Így utólag visszagondolva, küldött jeleket, vészjeleket, de sajnos nem értettük. Sem mi, sem a barátok.

- Mik voltak ezek a vészjelzések?

- Folyamatosan honvágya volt. A nyaka és a válla teli volt csomókkal az állandó feszültség miatt, a lába is fájt. Amikor itthon volt, állandóan hívogatta a férje, napi három órákat kellett vele szkájpolnia. Mindegy, hogy vacsoraidő, programok, alvásidő volt-e. Nem akart visszamenni. Nem ilyen volt régebben a lányom.

- Milyen volt régebben?

- Nagyon helyes, jó gyerek. Alkalmazkodó, simulékony természetű. Elfogadta a családunk értékeit, nem kellett terelgetni. Serdülőkorában úgy lázadt, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját és fiús ruhákba járt, bulizott, vörösboros kólát ivott… De nem kellett érte soha a rendőrségre menni, nem voltak hatalmas harcai velünk. Öntudatos volt. Sugárzott. De valahogy nem alakult ki benne a vészcsengő. Nem veszi észre, amikor jön a baj, amikor már nem lehet tovább csinálni.

- Volt már más vészhelyzet is Patri életében, amibe belefutott?

- Nem. Sosem volt bajban. Rettenetesen érzem magam. Miért nem menekült, amíg még lehetett? Azt mondja, arra várt, hogy megoldják. Amikor meg már menekült volna, nem tudott. El voltak zárva az útlevelek. Azzal fenyegette a férje, hogy ha elhagyja, elveszi tőle a gyereket. Ő egy békés, nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt. Mindenféle traumák nélkül az életében. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy nem jeleztek a vészcsengői? Az itthoni nővédő szervezetek

azt mondják, hogy 6–700 000 nő van ilyen helyzetben, mert az utolsó percig bíznak abban, hogy egyedül is kezelni tudják a családon belüli erőszakot.

A pszichopatákkal ez lehetetlen. Ezt nem tanítják az iskolában. Mindenhol jó tanuló volt, mindenhol megállta a helyét. Itt elbukott.

- Már Tokióban rájött, hogy rossz házasságot kötött. Szerinted hogy lehet, hogy mégis elment vele Bora Borára?

- Akkor történt a fukushimai földrengés. Az atomkatasztrófát túl kellett élni, össze kellett fogniuk és ez közelebb hozta őket egymáshoz. Magyarországra evakuálták őket, és itthon úgy döntöttek, hogy adnak maguknak még egy esélyt maguknak: elmennek Bora Borára három hónapra, pihennem, újragondolják a kapcsolatukat, távol mindentől…

- Azóta eltelt négy év. Még mindig ott vannak.

- Pedig retúrjegyük volt. 2012. március 7-re vártuk őket haza. Pár nappal az indulás előtt Lee közölte, hogy áttetette májusra a visszautat. Elzárta az útlevelüket. A lányom tudta nélkül, hamis iratokkal, minden jogalap nélkül beadta a válókeresetet. Patri hozzájárulása nélkül létrehozta a Bora Bora-i lakhatási igazolásokat. Közokiratot hamisított. Elvileg ehhez kellett volna a két szülő aláírása. Patri semmit sem írt alá. Ráadásul a kérelem beadásához legalább hat hónapos otttartózkodás szükséges. Ennek ellenére a beadott válóper miatt, a bírónő megosztotta a gyerekfelügyeletet: egy hétig apukánál, egy hétig anyukánál lesz a gyerek. Erről a tárgyalásról nincs jegyzőkönyv, se hangfelvétel és nem volt tolmács. Ez az ember, aki a világ vezető bankjaiban 16 monitor előtt brókerkedett, a 180-as IQ-jával, képes volt fél éven át egy búvárbázis recepcióján sepregetni, palackokat cipelni, majd gyöngyöt árulni, amíg ki nem rúgták. Állítom, hogy előre megtervezett mindent.

- Mitől olyan nehéz ez a válás? Még házassági szerződés is van közöttük.

- Attól, ahogy Bora Borán állnak az ügyek. Óriási a korrupció. 2013-ban a menesztett elnököt, Gaston Flosse-t négy év börtönre ítélték korrupcióért. Lee-t az ő jogászai segítik. Ez persze pénzbe kerül, de neki rengeteg pénze van. A lányom 22 feljelentést tett és egy büntető pert indított ellene.

Patrinak több ügyvédje is volt, akik nem képviselték az érdekeit. Az egyetlen jó ügyvéd egy francia hölgy volt, aki időközben meghalt. Komolyan mondom, mintha az ördög ülne a nyakunkon!

- Ha jól tudom, te is tettél itthon feljelentést a férfi ellen.

- Amikor bementem a kerületi rendőrkapitányságra, hogy feljelentést tegyek a vejem ellen, mert elvette a lányom és az unokám útlevelét, illetve előzőleg elzárta az össze személyes holmijukat, a rendőr úgy kezelt, mint egy idiótát. Nyers, durva, lekezelő volt velem. Amikor megkérdeztem, hogy miért bánik így velem, hazugnak nevezett. Visszakértem az irataimat és átmentem egy másik ügyintézőhöz. Ilyenek az emberek a hatóságoknál, az intézményekben. Mindenki kiáll a hátad mögül, nem találsz segítő kezet. Nem tudom miért. Azért, mert férfitársadalom van? Vagy lehet, hogy egy csomó nő feljelenti a férjét valós ok nélkül? Patríciának és nekünk is szinte csak negatív tapasztalataink vannak. Lehet, hogy hihetetlen ez az egész, pedig éppen most történik meg velünk. Sajnos nemcsak egy rémálom...

- Mindketten a gyerek felügyeletét akarják megszerezni?

- A férfi megpróbálta bebizonyítani, hogy Patri alkalmatlan az anyaságra. El akarta tőle venni a gyereket. Három és fél évvel ezelőtt a Francia Nagykövetségnél tiltakoztunk ez ellen. Végül nem sikerült neki. Persze, hiszen bárki leül Patrival beszélgetni, egyből tudja, hogy nem bolond. Ő nem akarja a gyereket elszakítani az apjától. Ebben a kapcsolatban hárman vannak, mindenkinek az érdekeit nézni kell, legfőképpen a gyerekét. Ebben a lányom mindig is partner volt.

- A férfiről készült valaha pszichológiai szakvélemény?

- Igen, mivel folyik ellene egy büntető eljárás is, nemi erőszak vádjával. Helyben kijelöltek egy független, igazságügyi szakértőt, hogy vizsgálja meg Patríciát, igazat mond-e. Megállapította, hogy a nő igazat mond és a férfi abnormális. A férj ügyvédjei megtámadták a szakvéleményt, így azt nem fogadták el a bíróságon. Újabb vizsgálatot kértek, ahol két másik pszichológus megállapította, hogy semmi különös nem történt. Mi itthon szakértettük a vizsgálatok eredményét, és az itthoni szakértő megkérdőjelezte az utóbbi két vizsgálatot végző személy szakmai alkalmasságát.

- Kimerítettétek a kiterjedt kapcsolatrendszereteket, rengeteg pénzt költöttetek, a törvény, a hatóságok nem segítenek, akkor mi marad? Miben hiszel?

- Kell, hogy higgyek, különben elpusztítják a gyerekemet. Hiszek az emberségben és az igazságban. Három és fél éve még csak futottunk az események után, ma már bizonyítékaink vannak. De igazságot csak ott lehet szolgáltatni, ahol jog, demokrácia és bírósági függetlenség van. Döbbenet, ami ott történik. Düh, tehetetlenség, kiábrándultság, kétségbeesés van bennem. Minden lehetséges kapu bezárult. Ez a végtelen kétségbeesés hozott ide minket a francia nagykövetség elé.

Ezt egy emberrel nem lehet megtenni! Vágóhídon van. Megszúrták és most kivéreztetik. Nincs család, nincs munka, nincs kereset.

- Ti támogatjátok anyagilag is?

- Hát persze! A sziget nem termel semmit, minden méregdrága. Drágább, mint London vagy Párizs. A lányom annyit keres, hogy a lakását tudja belőle bérelni. Rezsire, élelmiszerre, egyébre már nem futja.

- Bora Bora a turizmusból él. Nem tud elhelyezkedni a szállodaiparban?

- A szakszervezet védi a polinézeket. Első számú törvény, hogy bármiféle munkára először polinézeket kell alkalmazni, másodszor franciákat. Számtalan próbálkozása volt a végzettségeivel, nyelvtudásával. Hiába, nem engedte át a szakszervezet. Végül talált munkát: egy ékszerboltban árul gyöngyöket. Éhbérért. Amikor szükség van rá, hívják, ha épp nincs, akkor nem. Mellette felszolgál, gyerekfelügyeletet vállal, ha éppen elég turista van a szigeten.

- A helyi közösség mennyire befogadó vele?

- A szomszédjai polinézek, köszönnek egymásnak. Jóban van egy kanadai nővel és a francia férjével, illetve egy idősebb barátjukkal. Ők megértőek, ha tudnak, segítenek. A problémáival viszont teljesen egyedül van. Amikor Patri megkapta a dengue-lázat, senki nem volt, aki ápolja. Az olyan magas lázzal jár, hogy egy hétig az ágyból sem tudsz felkelni, annyira fáj mindened. Nincs ellene gyógyszer. Vagy felépülsz, vagy nem. Az volt a szerencse, hogy pont két napra rá érkeztem. Alig tudtam megmagyarázni a kicsinek, hogy miért nem tud felkelni az anyukája az ágyból. Az unokám ült a beteg anyja ágyánál és mesélt neki.

- Hogy bírod elviselni anyaként, hogy a lányod szexuális, pszichés, gazdasági abúzus áldozata?

- Egyik sokkból a másikba esek. Úgy éreztem, Patrival nagyon jó kapcsolatom volt. Úgy éreztem, hogy nekem mindent el lehet mondani. Ezek szerint ő nem így érezte. Valószínűleg kudarcként élhette meg ezt az egészet. A férje olyasmiket tett vele, ami számára ismeretlen volt. Soha, még csak hasonlót sem látott a mi családunkban, környezetünkben. Nagyon nehéz egy anyának ezt megemésztenie, mert akkor, amikor történik, nincs tudomásod róla. Láttam, hogy szomorú, amikor itthon volt. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj. A válasz az volt, hogy rosszul aludt. Ez hihető volt, hiszen a nagy időeltolódás miatt persze hogy rosszul aludt. Csak egy-két hétre jött haza Tokióból. Ahhoz is kevés, hogy átálljon a helyi időre a szervezete. Nyúzottnak, fáradtnak láttam. Az egyik barátom jegyezte meg, hogy Patri szeméből eltűnt a fény.

- Milyen érzések kavarognak benned?

- Soha életemben nem fordult meg a fejemben, hogy nem lesz hozzám őszinte a gyerekem. A mai napig nem tudom ezt feldolgozni. Gyötrődöm. Gyötrődöm, mert ha időben tudom, akkor lehet, hogy meg tudtam volna menteni. Valószínűleg ő saját maga is gyötrődött. Mindent magában tartott. Nem akart senkit bántani. Tisztelte az anyját, apját, nem akart nekünk szenvedést okozni. Én ezt így élem meg, mert nem tudom másképp. Nem volt őszinte Veronikával sem, akivel most is nagyon szoros a kapcsolata.

- Talán más is volt a háttérben, ami megakadályozta őt abban, hogy elmondja nektek miket él át.

- Ha nem találkoztál még ilyen emberrel, a baráti körödben sincs senkinek ilyen ismerőse, nem tudod, mivel állsz szemben. Egy házasság kompromisszum. Nem úgy engedtük el ebből a családból, hogy itt minden nagyon szép és jó. Hanem úgy, hogy egy házasságért dolgozni kell. A család nagyon fontos. Ő is családot akart. Mindig azt mondta neki a férje, hogy ő a rossz, mindenért őt hibáztatta. A legnagyobb probléma az egészben:

talán elhitte magáról, hogy tényleg ő a rossz anya és feleség, ezért nem mert szólni.

- A történtek hatására közelebb kerültetek egymáshoz Patrival?

- Sem közelebb, sem távolabb. Amikor ezekről akarunk beszélni, a múlt mindig feljön. A „hogy hagyhattad?” és „miért nem szóltál?” mondatok mindig elhagyják a számat. Ő ezt már nem bírja. Azt mondja, hogy a múltat el kell felejteni és előre kell nézni, mert a múlt nem viszi előre a jelenlegi eseményeket. Én meg egyszerűen nem bírom elengedni azt, hogy nem hagyott betekintést ezekbe a problémákba. Nem értem. Iván és a húga per pillanat többet tud neki segíteni, ők soha nem mennek vissza a múltba.

- Vádolod magad?

- Vádolom magam, hogy amikor én is éreztem a taszítást és azt, hogy valami nagyon nincs rendben, akkor csendben maradtam.

Azt gondoltam, hogy két felnőtt ember, van egy gyerekük, szeretik egymást, biztos meg fogják oldani. Életemben nem gondoltam, hogy ilyen elképesztően lehet manipulálni a másikat. Nem merült föl bennem, hogy valaki ilyen hihetetlen károkat tud okozni annak, akit szeret, akivel van egy közös gyereke, aki elment vele a világ végére. Érted? Nem merült fel bennünk, hogy ilyesmi megtörténhet. Minden házasságban vannak krízisek. Egy harmadik nem mondhatja meg, hogy mit kell csinálni. Most már tudjuk, hogy a gyerekkel tartotta sakkban. Azzal fenyegette, hogy ha el mer tőle menni, elveszi a gyereket. Azzal is fenyegette Tokióban, hogy kiugrik a gyerekkel együtt a 16. emeletről. Patri halálra volt rémülve. Félt, hogy ez az ember bármire képes.

- Gondolkoztál azon, hogy tudnál a múlttal kapcsolatban benned felmerülő keserűségen túllépni?

- Persze. Talán nekem is szakemberhez kellene fordulnom, hogy ezeket a nehezteléseket el tudjam engedni. Nagyon nehéz. Nem tudok aludni. Jár az agyam folyamatosan. Nem tudom feldolgozni, hogy miért nem lehetett ezekről beszélni, miért nem tudott segítséget kérni bárkitől. Ezekre nincs válaszom. Ha engem nem is avat be, de legalább valakit, aki segíthetett volna neki. Patri nagyon könnyen barátkozott, Japánban is. De a férje visszautasított minden baráti összejövetelt, nem lehetett integrálni semmilyen társaságba. Sorra maradtak el a barátok is.

- Patrícia Tokióban még próbált segítséget kérni.

- Ott még volt erre lehetősége. Kihívta a rendőrséget, elment egy ügyvédhez, de Bora Borán, amikor még együtt laktak, már nem tudott. Ott már csak menekült. Gyerekkel a karján, bele az éjszakába. Se közvilágítás, se kórház, se konzulátus. Ez volt a harmadik fojtogatása, amit a gyerek is végignézett. Akkor azt hitte, hogy a kezei között marad. Amikor Japánban a rendőrök legyintettek az összetört lakás láttán, megkérdeztem, miért nem ment a magyar konzulhoz. Nincs válasz. Szerintem szégyellte. Próbált vele egyedül megbirkózni. És ez a pasi teljesen a hatása alatt tartotta. Én azt mondom, hogy még mindig hat rá.

- Ezt hogy érted?

- Ha összetalálkoznak Bora Borán, annyira zaklatott lesz, hogy percek alatt ellepi a jobb kezét az ekcéma. Ott az a kép, az is egy testi tünet.

Patrícia a tünetek megjelenése előtt és utána

- A követség előtti molinóra gondolsz? Arra a képre, amin szinte felismerhetetlenül el van torzulva Patri arca?

- Igen. Az is egy testi tünet. A stressz miatt. Pánikrohamai vannak: nem kap levegőt, halálfélelme van. Most az egyik oldala elkezdett dagadni, senki sem tudja mitől. Tavaly december óta kétszer jelentkezett nála. Infúziót kap, állítólag pár nap múlva elmúlik.

- Próbált Patri lelki segítséget kérni, akár online?

- Igen. Először itthonról szkájpon keresztül, de az nem volt jó. Most pszichiáterhez jár már egy ideje. De Bora Borán semmi sincs. Ahhoz, hogy terápiára járhasson, a család segítségével repülőjegyet vásárol Tahitire és vissza. Havonta jár át. Nagyon szeret a pszichiáterrel beszélgetni, de nem szedi be a javasolt gyógyszereket. Azt mondja, a baját nem a pirulák fogják megoldani. Valószínűleg hosszú ideig kell járnia, akkora sokkot kapott.

- Akárcsak az egész család.

- Egyszerűen mindannyian belehalunk ebbe az egészbe. Feldolgozhatatlan. Csak az életben maradásért megyünk előre. Amin Patri keresztülmegy, azt nagyon kevés nő tudná végigcsinálni. Látszólagos gyengeségei ellenére, nagyon erős nő. Komolyan mondom, én, az anyja sem tudom megmondani, honnan merít erőt. Talán belőlünk. Talán a gyerekből. Talán egymásból. Ezt a gyereket fel kell nevelni, erre a gyerekre figyelni kell, mert szörnyű élete lehet. Ennek a történetnek az emberi oldala egyáltalán nem érdekel senkit, a bíróságot sem. Sem ott, sem itthon.

- Egyáltalán van valami, bármi pozitív ebben a történetben?

- A barátainknak, ismerőseinknek nagy tanulság a mi sorsunk. Sokkal jobban odafigyelnek a gyerekeikre. Több barátunk gyereke tanul vagy dolgozik külföldön, ők azon stresszelnek, nehogy valami hasonlóba belefussanak. Gyanakvóbbak, óvatosabbak lettünk. Az unokáinkat is figyelmeztetni fogjuk, hogy tele van őrültekkel a világ. Mi is tanulunk, változunk. Empatikusabb lettem a hasonló ügyekre, a környezetemre is. A férjem is különösen érzékeny lett. Ismerősök, idegenek jönnek tőlünk tanácsot kérni vagy megosztani a saját történetüket. Jó érzés, hogy bíznak bennünk, beavatnak az életükbe. De ennek a tanulásnak, változásnak nagyon nagy az ára…

Érdemes elolvasni Gyurkó Szilvia cikkét is a Wmn.hu-n arról, hogy mi az, amit tudnotok kell a családon belüli erőszakról. Kiderül belőle, hogyan ismerhető fel, és az is, mit lehet ellene tenni.

Forrás: Wmn.hu

Ha együtt érzel a Nyíri családdal, oszd meg a történetet!