Nincsen délibáb, csak végtelen láthatár, felhőszerű madárrajok, rejtélyes köröknek látszó birkanyájak, vágtató lovak, roppant szürkemarha-csorda. Itt-ott egy-egy építmény, kút, másutt egy-egy ember. Semmi turistáknak való romantika. „Mi nem azért vesszük fel a kék csikósruhát, hogy bohóckodjunk. Ez az életünk” – mondja Bodnár V. Róbert Hajszra és cselőre című dokumentumfilmjének egyik szereplője, aki társaival együtt intim közelségbe hozza a legendák „magyar pusztáját”.
Ugyancsak délibábosak lehetnek azoknak az elképzelései, akik úgy gondolják: kilépnek a modern világból, mert várja őket a Hortobágyon egy szabad, természetes élet. Csakhogy a valóság kőkemény. Hamar kiderül, hogy ki bírja és ki nem. Ismerni kell az állatokat, mint saját magukat, miközben dacolni kell fáradtsággal, időjárással, számukra az ünnep, a hétvége, a munkaidő vége ismeretlen fogalom. „Ebbe bele kell születni” – mondják többen is, nemzedékről nemzedékre adják a csikós, a gulyás, a juhász mesterséget – valamikor ez volt a „pásztorrend”, a hortobágyi hierarchia, de ez már kihalófélben van, a mesterséggel együtt. Lesz-e utóda a mai huszonéveseknek? „Ez a világ kell, hogy ember legyen az emberből. Pásztorok mindig voltak és lesznek” – mondja a fiatal Pinczés Laci, akit már három éves korában kivittek a lovakhoz és el sem tudna képzelni magának más életet.
A film egy Móricz Zsigmond-idézettel kezdődik a Barbárok című híres novellájából. „Kemény pusztai emberek voltak, körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek”. A mai generációknak szinte „archaikusnak” hat ez a mondat, hát még a cím: a „hajszra” és a „cselőre” az a két szó, amellyel a gulyás a szekérhúzó ökröket irányítja. De a film szereplői szájából is igazi szép magyar beszéd szólal meg: „Jól elnótázunk, ha összefúj bennünket a szél” – mondja az egyik csikós, aki szerint „kiölik az emberekből az összetartást.” Szemtanúi vagyunk egy idősebb és egy fiatalabb csikós szkanderezésének, megtudjuk, hogy a régi pásztorok „egyenes zsivány emberek” voltak, és ha elmondtak valamit egyszer, nem mondták el többször. Látjuk, ahogy a csillagos ég alatt bográcsban hortobágyi slambucot főznek, hallunk történeteket olyanokról, akik „nem ijednek meg a saját árnyékuktól” és kiállnak az igazuk mellett, még akkor is, ha esetleg börtön a vége az összeszólalkozásnak. „Smóki” Nagy Imre gulyás a puszta közepén álló lakókocsijával, kalapjával a Vadnyugatról sem rína ki, de ő sem érti azokat, akik szerint „unalmas” a pusztai élet. Hogy is lenne, hiszen a hajtás, a takarmányozás, az elletés csak a nagyobb teendői annak a munkának, ami egész embert kíván. Nagy István gulyás pedig arról beszél, hogy „nyitott szemmel kell járni”. Ő a legkisebb mozgást is észreveszi, egy sas röptét, egy nyúl futását, de még azt is, ha idegen érkezik a pusztára.
A filmben egyetlen nőt sem látunk, de szó azért esik róluk – nem éppen a modern idők jegyében. A csikós Laci szerint kell egy asszony, aki rendben tartja őt, tiszta ruhát ad rá és fiút szül, akiből szintén csikós lesz. Egyik társa némi nosztalgiával felemlegeti azt az időt, amikor nemcsak „pásztorrend” végén álló kondásoknak volt hallgass a neve, hanem a nőknek is. Nagy István szürkemarháit terelgetve fejti ki, hogy „olyanok, mint a nők: ha sokat enged nekik az ember, ők parancsolnak”. Ugyancsak nincsenek nagy véleménnyel a mai fiatalságról, szerintük hiányzik nekik a katonaság, azért puhultak el ennyire, régen, ha az iskolában kaptak egy pofont, és elmesélték otthon, megkapták a párját is. „De mi megélünk a jég hátán is” – mondja Nagy István.
A néző úgy veszi le tekintetét a stáblistáról, hogy minden konzervativizmusuk ellenére, vagy tán éppen ezért, tiszteletet érez e pusztai emberek iránt, akik nem is érzik áldozatnak életüket, hiszen az állatok és a természet mindenért kárpótolja őket. Más koordinátarendszerben élnek, és tudásuk pótolhatatlan.
A film, amely kicsit a 70-es évek dokumentumfilmes „budapesti iskolája” szellemében szabadon hagyja beszélni szereplőit és kérdésekkel sem töri meg gondolataikat, „cselekmény-nélküliségét” remekül ellensúlyozzák Simon Tamás fantasztikus nagytotálos képei, és nem utolsósorban a zene. Maguk a pásztorok is énekelnek néhány belülről jövő népdalt („Debrecennek van egy vize”, „Kis pejlovam pányvára van kikötve”), és ezekhez szervesen illeszkedik Hrutka Róbert zenéje és főleg Tompos Kátya éneke, amelynek nyers ősisége egészen megdöbbentő. Alig néhány napja hallottam őt fellépni a Budapest Klezmer Banddel, korábban láttam a My Fair Lady-ben, hihetetlen, hogy mennyire nincsenek műfaji korlátai sem hangjának, sem stílusának.
A Hajszra és cselőre a Stardustfilm produkciójában került július elején a hazai mozikba.
Nincsen délibáb, csak végtelen láthatár, felhőszerű madárrajok, rejtélyes köröknek látszó birkanyájak, vágtató lovak, roppant szürkemarha-csorda. Itt-ott egy-egy építmény, kút, másutt egy-egy ember. Semmi turistáknak való romantika. „Mi nem azért vesszük fel a kék csikósruhát, hogy bohóckodjunk. Ez az életünk” – mondja Bodnár V. Róbert Hajszra és cselőre című dokumentumfilmjének egyik szereplője, aki társaival együtt intim közelségbe hozza a legendák „magyar pusztáját”.
Ugyancsak délibábosak lehetnek azoknak az elképzelései, akik úgy gondolják: kilépnek a modern világból, mert várja őket a Hortobágyon egy szabad, természetes élet. Csakhogy a valóság kőkemény. Hamar kiderül, hogy ki bírja és ki nem. Ismerni kell az állatokat, mint saját magukat, miközben dacolni kell fáradtsággal, időjárással, számukra az ünnep, a hétvége, a munkaidő vége ismeretlen fogalom. „Ebbe bele kell születni” – mondják többen is, nemzedékről nemzedékre adják a csikós, a gulyás, a juhász mesterséget – valamikor ez volt a „pásztorrend”, a hortobágyi hierarchia, de ez már kihalófélben van, a mesterséggel együtt. Lesz-e utóda a mai huszonéveseknek? „Ez a világ kell, hogy ember legyen az emberből. Pásztorok mindig voltak és lesznek” – mondja a fiatal Pinczés Laci, akit már három éves korában kivittek a lovakhoz és el sem tudna képzelni magának más életet.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
1. Hajnali 4 óra 50 perckor született, 1975. szeptember 30-án, Párizsban.
2. Orléans-ban nőtt fel, és csak 16 évesen költözött Párizsba.
3. Az apja, Jean-Claude Cotillard és az édesanyja, Niseema Theillaud mindketten színészként és tanárként dolgoztak.
4. 1993-ban, 17 évesen debütált a képernyőn a kanadai tévésorozatban, a Hegylakóban. A sorozat 1. évadának 17. részében egy névtelen lányt alakított, aki éppen életet adott egy gyermeknek. Ezután a 21. részben tért vissza a Lori Bellian nevű karakter szerepében. Ez volt az első angol nyelvű szerepe is.
5. Ő az egyik a hét színész közül, akik Oscar-díjat (Cotillard a Piafért) nyertek olyan szerepért, amelyben többnyire idegen nyelven beszéltek. A többiek Sophia Loren (Egy asszony meg a lánya), Robert De Niro (A keresztapa 2), Roberto Benigni (Az élet szép), Benicio Del Toro (Traffic) és Christoph Waltz (Becstelen brigantyk) és Youn Yuh-Jung (Minari – A családom története).
6. „Injekciófóbiás”, és kijelentette, hogy sohasem fog botoxot, plasztikai műtétet vagy bármi mást alkalmazni, amit a testébe kell beadni, hogy fiatalabbnak tűnjön.
7. Két hónap alatt tanulta meg a lengyel nyelvű szövegét az Idegen földön (2013) című filmhez.
8. Két francia étterem, a Jaja és a Glour tulajdonosa.
9. Gitározik és basszusgitározik, illetve zongorázik is. Utóbbit gyerekként otthon tanulta meg, a Te meg én (2006) című film kedvéért pedig csellózni tanult, hogy eljátszhassa a szólista szerepét.
10. A sötét lovag: Felemelkedés (2012) című filmet az USA-ban, a Rozsda és csont (2012) című filmet pedig Franciaországban forgatta nagyjából egy időben, pár hónappal a fia, Marcel Canet születése (2011. május 19.) után. Az USA és Franciaország között repült oda-vissza, hogy mindkét filmhez rögzíthessék a jeleneteit.
11. Ő az első és eddig egyetlen művész, aki francia nyelvű alakításáért nyerte el a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat.
12. James Gray rendező, aki az Idegen földön (2013) című filmben rendezte, kijelentette, hogy Cotillard a legjobb színész, akivel valaha dolgozott. Gray kifejezetten neki írta Ewa Cybulska karakterét.
13. Miután megnézte a Születésnap (1998) című filmet, elkezdett dánul tanulni, mivel 1999-ben a cannes-i filmfesztiválon találkozni akart a rendezőjével, Thomas Vinterberggel. Miután pedig megnézte Julio MedemAz északi sarkkör szerelmesei (1998) című filmjét, spanyolul is elkezdett tanulni.
14. 2013. november 15-én bezárkózott egy ketrecbe a párizsi Louvre múzeum közelében, hogy követelje 30 Greenpeace-aktivista szabadon bocsátását, akiket Oroszországban egy sarkvidéki tiltakozás miatt börtönöztek be. A ketrecbe lépve egy transzparenst tartott a kezében, amelyen ez állt: „Én vagyok a klíma védelmezője.” Néhány nappal később az aktivistákat szabadon engedték. Cotillard egyébként 2002 óta a Greenpeace tagja és szóvivője.
15. A Greenpeace-szel egyszer Kongóba is utazott, hogy megnézze a fakitermelő cégek által tönkretett trópusi esőerdőket. Erről szól a Congo: Des forêts en sursis (2010) című rövid dokumentumfilm.
16. Hogy milyen a zenei ízlése? Nos, a kedvenc előadói: David Bowie, Janis Joplin, The Rolling Stones, The Beatles, Otis Redding, Radiohead, Elvis Presley és Lykke Li.
17. A filmszínészek közt is vannak bálványai természetesen, például ők: Greta Garbo, Romy Schneider, Juliette Binoche, Toni Collette, Peter Sellers, Charlie Chaplin és Sir Laurence Olivier.
18. Simone művésznéven énekelt Maxim Nucci Yodelice nevű zenekarában. A nagymamáját hívták Simone-nak.
19. Fontolóra vették Ryan szerepére a Gravitáció (2013) című filmben, de végül Sandra Bullock kapta meg a szerepet.
20. Utálja a szexjelenetek forgatását, de kijelentette, hogy az első és egyetlen alkalom, amikor ez nem zavarta, az a Rozsda és csont (2012) című filmben volt Matthias Schoenaerts mellett, mivel ez egy különleges pillanat volt a karakterének, aki először szexelt, miután elvesztette a lábait.
21. Rajong a Trónok harca és a brit Pusszantlak, drágám! című sorozatokért.
22. A kedvenc filmjei: A diktátor (1940), Az élet csodaszép (1946), Soy Cuba (1964), Estély habfürdővel (1968), Az elefántember (1980), A király és a madár (1980) és Tandem (1987).
23. Tim Burton nagy rajongójaként a Nagy hal (2003) forgatókönyvét egy hónapon át a párnája alatt tartotta, abban a reményben, hogy ez növeli esélyeit arra, hogy vele dolgozhasson. Össze is jött, a Nagy hal lett az első hollywoodi filmje.
24. A Nagy hal óta egyébként minden angol nyelvű szerepét ő maga szinkronizálja franciára.
25. A fia, Marcel születése után egy hónappal tért vissza a munkába, hogy megkezdje A sötét lovag: Felemelkedés forgatását. A legtöbb jelenetét egy hónappal elhalasztották, és Christopher Nolan rendező helyet biztosított Cotillard családjának a forgatáson. Nolan csodálkozott is Cotillard azon képességén, hogy ilyen hamar a szülés után visszatért a munkába, „szupernőnek” titulálta.
26. Ha nem jött volna össze a színészet, az énekesnői pályát választotta volna.
27. A Macbeth (2015) című film cannes-i sajtótájékoztatóján szereplőtársa, Michael Fassbender kijelentette, hogy Cotillard a legjobb színésznő a szakmában.
28. Az Oscar-gálán viselt sellőszerű ruhát (amikor elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat) Jean-Paul Gaultier kifejezetten neki tervezte. A ruha értéke megnőtt, mióta Cotillard viselte, és 2023-ban már 180 000 dollárra becsülték, ami az egyik legdrágább ruha, amit valaha az Oscar-gálán viseltek.
29. Állítása szerint a színészek közül a leginkább Harry Dean Stantonba (Bilincs és mosoly, Kelly hősei, Pat Garrett és Billy, a kölyök, A nyolcadik utas: a Halál, Menekülés New Yorkból, Veszett a világ, Halálsoron, Lucky, Twin Peaks) volt belezúgva.
30. Hét filmben dolgozott együtt a gyermekei apjával, a színész-rendező Guillaume Canet-vel: Szeress, ha mersz (2003), Le dernier vol (2009), Apró kis hazugságok (2010), Vérkötelék (2013), Rock’n Roll (2017), Együtt megyünk (2019), Astérix és Obelix: A középső birodalom (2023). Sőt, már leforgatták a nyolcadikat, a Karmát is, 2025 júniusában azonban 18 év együttlét után (sosem házasodtak össze) szakítottak.
31. 2007 októberében jöttek össze Canet-vel. Először 1997-ben találkoztak, de csak 10 évvel később kerültek közelebb egymáshoz.
32. Ha lehetséges, helyi termelőktől vásárolja az ételeit, és az 1980-as évek óta újrahasznosít, ezt a szokást a nagymamájától tanulta.
33. Fontolóra vették Patrizia Reggiani szerepére A Gucci-ház (2021) című filmben, mielőtt Lady Gaga megkapta volna a szerepet.
34. Két öccse van: Guillaume és Quentin, akik egypetéjű ikrek (1977. november 6-án születtek). Guillaume Cotillard forgatókönyvíró és rendező, Quentin Cotillard pedig szobrászként dolgozik.
35. Több mint 300 magazin címlapján szerepelt világszerte, többek között a Vogue, az Elle, a Marie Claire, a Variety, a Harper's Bazaar, a Vanity Fair, a Madame Figaro, a Glamour, a W, a The Hollywood Reporter és a Wall Street Journal Magazine borítóin.
36. 2015-ben egy Larry King-interjúban kifejezte a vágyát, miszerint nagyon szeretne együtt dolgozni Meryl Streeppel. 2025-ig, az 50. szülinapjáig ez sajnos nem jött össze. Bár mindketten szerepeltek az Extrapolációk (2023) című minisorozatban, de más-más epizódban, így nem volt közös jelenetük.
37. 1998-tól 2000-ig a Julien Rassam nevű francia színésszel volt kapcsolatban. 2000 és 2005 között a szintén színész Stéphan Guérin-Tillié volt a partnere, 2005 és 2007 között pedig a francia énekes, Sinclair.
38. A Maud Fontenoy Alapítvány védnöke, egy nem kormányzati szervezeté, amelynek célja, hogy a gyermekeket az óceánok által képviselt létfontosságú örökség megőrzéséről tanítsa.
39. A sötét lovag: Felemelkedés (2012) New York-i premierjén és a 2013-as Golden Globe-gálán viselt ruháit a Dior kifejezetten neki tervezte.
40. Úgy mondott igent Jean-Pierre Dardenne és Luc DardenneKét nap, egy éjszaka (2014) című filmjének főszerepére, hogy látta volna a forgatókönyvet. A szerepet azután kapta meg, hogy a rendezők megismerkedtek vele a Rozsda és csont (2012) forgatásán, amelynek társproducerei voltak.
41. 2014-ben a „21. század legjövedelmezőbb francia színésznője” címet kapta. A filmjeire 2001 és 2014 között több mint 38 millió jegyet adtak el Franciaországban, és világszerte több mint 3 milliárd dolláros bevételt hoztak.
42. 2014-ben Robbie Collin, a The Daily Telegraph újságírója „korunk legnagyobb némafilmszínésznőjének” nevezte őt, mert szerinte képes csak a szemével és az arckifejezéseivel érzelmeket kifejezni, noha soha nem játszott némafilmben.
43. 41 évesen, 2017. március 16-án született meg a második gyermeke, a Louise Canet nevű kislány.
44. A brazil Chara Rial márka cipőt nevezett el róla.
45. Alexander Payne (Kerülőutak, Utódok, Téli szünet) és Pedro Almodóvar (Mindent anyámról, Beszélj hozzá!) rendezők azt nyilatkozták, hogy szívesen dolgoznának együtt Cotillard-ral. Ez eddig egyiküknek sem jött össze.
46. Fontolóra vették Fantine szerepére A nyomorultak (2012) című musicalben, végül azonban Anne Hathaway lett a befutó, aki Oscar-díjat nyert az alakításáért.
47. 2011-ben a Warner Bros. felajánlotta neki Morgana szerepét az Arthur király: A kard legendája (2017) című filmben, amelynek rendezője David Dobkin lett volna, de a projektet költségvetési okok miatt törölték. Végül Guy Ritchie irányítása alatt forgott le később a film, a Morganához hasonló karaktert pedig Astrid Bergés-Frisbey játszotta el benne.
48. A Fantázia (1940) és az E.T. – A földönkívüli (1982) című filmeket tartja az elsők között, amelyek igazán mély benyomást tettek rá.
49. A Total Film magazin minden idők 200 legjobb alakításának listáján a 68. helyet szerezte meg a Piafbannyújtott alakításával.
50. Ha valaki szeretné új szerepben látni Mariont, kapcsoljon az Apple TV+-ra, mivel ő is csatlakozott a The Morning Show című sorozat szereplőgárdájához a nemrég elindult 4. évadban.
1. Hajnali 4 óra 50 perckor született, 1975. szeptember 30-án, Párizsban.
2. Orléans-ban nőtt fel, és csak 16 évesen költözött Párizsba.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Hosszas betegség után, 2025. október 1-jén, 87 éves korában meghalt Elek Judit Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, írja a Telex. A hírt fia, Berger László operatőr-producer közölte. Halála szinte egy időbe esett azzal, hogy Párizsban díszvetítésen bemutatták 1967-es, Locarnóban nagydíjat nyert dokumentumfilmjét, a Meddig él az ember?-t.
Elek Judit 1945-ben túlélte a budapesti gettót. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, a Máriássy-osztályban, olyan alkotók mellett, mint Huszárik Zoltán és Szabó István. Első filmjei a hatvanas években Cannes és Locarno versenyprogramjába is bekerültek.
Később dokumentum- és játékfilmjeivel lett ismert, amelyek a magyar társadalom tabuit bontották ki. Művei között szerepel
a Sziget a szárazföldön, a Majd holnap, a Mária nap, a Tutajosok és a Mondani a mondhatatlant.
Filmjeit világszerte vetítették, sok helyen tananyagként használták. Itthon gyakran találkozott betiltásokkal és támadó kritikákkal. Nemzetközi elismerései között ott van a francia Irodalom és Művészetek Rendjének lovagkeresztje.
Az utóbbi években Európa több városában retrospektív válogatások mutatták be életművét. Hagyatékát a férjével, Kézdi-Kovács Zsolttal alapított stúdió és a fiuk, Berger László gondozza tovább.
Hosszas betegség után, 2025. október 1-jén, 87 éves korában meghalt Elek Judit Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, írja a Telex. A hírt fia, Berger László operatőr-producer közölte. Halála szinte egy időbe esett azzal, hogy Párizsban díszvetítésen bemutatták 1967-es, Locarnóban nagydíjat nyert dokumentumfilmjét, a Meddig él az ember?-t.
Elek Judit 1945-ben túlélte a budapesti gettót. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, a Máriássy-osztályban, olyan alkotók mellett, mint Huszárik Zoltán és Szabó István. Első filmjei a hatvanas években Cannes és Locarno versenyprogramjába is bekerültek.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Leonardo DiCaprio mindig alaposan megválogatja a szerepeit, filmjeit. Talán ezért is van az, hogy pl. az utóbbi 10 évben mindössze 4 filmben szerepelt (2015: A visszatérő, 2019: Volt egyszer egy… Hollywood, 2021: Ne nézz fel!, 2023: Megfojtott virágok). Nem híve a gyártósornak, s talán épp emiatt számít máig minden DiCaprio-film kiemelkedő filmes eseménynek, az idén 51 éves színész pedig az egyik utolsó filmsztárnak.
Legújabb választása, az Egyik csata a másik után pedig igazából egy a hollywoodi mennyekben köttetett kapcsolatból alakult ki.
DiCaprio már igen régóta szeretett volna együtt dolgozni Paul Thomas Andersonnal, a tizenegyszeres Oscar-jelölt író-rendezővel, aki olyan filmekkel vonult be eddig a filmtörténet halhatatlanjai közé (többek között), mint a Boogie Nights (1997), a Magnólia (1999), a Vérző olaj (2007), a Fantomszál (2017) vagy a Licorice Pizza (2021). Legújabb rendezése, az Egyik csata a másik után, amit egy korábbi filmjéhez, az Beépített hibához (2014) hasonlóan szintén Thomas Pynchon egyik könyve (a Vineland) inspirált, egyértelműen DiCaprio után kiáltott, így összejött a régóta vágyott közös meló. És milyen hatalmas szerencse, hogy összejött!
A sztori szerint a szerelmespár, „Ghetto” Pat Calhoun (DiCaprio) és Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor) egy szélsőbaloldali forradalmi csoport, a Francia 75 tagjai. Perfidia bevándorlókat szabadít ki az idegenrendészet egyik telephelyéről, és megalázza a parancsnokot, Steven Lockjaw-t (Sean Penn), aki szexuális vonzalmat érez iránta. A Francia 75 ezután politikusok irodáira, bankokra és az áramellátó hálózatra támad, Lockjaw pedig Perfidiára vadászik, s el is kapja, de elengedi, miután a nő beleegyezik, hogy szexel vele.
Perfidia nem sokkal később megszüli a kislányát, Charlene-t, de Pat nem tudja rávenni, hogy családként éljenek. A nő elhagyja őket, hogy folytassa forradalmi tevékenységét, de elkapják, s hogy elkerülje a börtönt, beárulja a Francia 75 tagjait. Pat és Charlene így kénytelenek Bob és Willa Ferguson néven bujkálni a Baktan Cross nevű menedékvárosban. Tizenhat évvel később Patet/Bobot már paranoiás piásként és drogosként látjuk viszont, aki túlzottan védelmezi a közben felcseperedett Willát (Chase Infiniti). Lockjaw azonban továbbra is vadászik rájuk. Mivel épp felvételt akar nyerni egy a fehér felsőbbrendűséget hirdető elit klubba, ezért, hogy eltitkolja faji keveredésű kapcsolatát, mindenképp meg akar bizonyosodni arról, hogy Willa az ő lánya-e. A Francia 75 riasztása után Willának nyoma vész, Bob pedig mindent megtesz, hogy felkutassa és megmentse élete egyetlen megmaradt értelmét.
Hogy mindez milyen műfajban fogant? Azt nehéz pontosan megállapítani. Talán a krimi és a dráma ugranak be először, ez azonban nem elegendő, tekintve, hogy nem kevés akciójelenetet is kapunk, ami pedig még váratlanabb, jól működő humort is.
Szóval az akció-krimi-dráma talán találóbb, egy csipet vígjátékkal nyakon öntve. Paul Thomas Anderson számára tehát ez egyfajta karrierösszegző film, hiszen szinte minden korábbi rendezésének zsánerét mixelte itt egybe. De még hogy!
Az Egyik csata a másik után talán egy kicsit nehezen adja magát az elején, főként a fent felvázolt, igen hosszú expozíció miatt (a film maga sem épp rövid a kb. 160 perces játékidejével). Sok minden történik az első 45 percben, akciók, időugrások, montázsok, mintha kapkodna egy kicsit a forgatókönyv, nem könnyű felvenni a ritmust és a hangulatot. Majd, amikor megtörténik a 16 éves ugrás, hirtelen egy másik filmben találjuk magunkat.
Innentől kezdve kb. egy nap történéseit sűríti bele Anderson a hátralévő játékidőbe, méghozzá annyi feszültséggel, izgalommal, kiváló dialógussal, káosszal, erőszakkal és teljesen őrült jelenetekkel, amelyek láttán bátran kijelenthető, hogy egy új, instant filmklasszikus született, s egyben 2025 eddigi legjobb filmje is.
A Bob és Willa utáni hajsza ugyanis egész Baktan Crossra hatással van, konkrét utcai lázadások törnek ki, az illegális bevándorlóknak pedig menekülniük kell, így a központi Lockjaw-Willa-Bob-tengely kiegészül kiváló mellékszálakkal is. Például a Willa karatetanárát alakító Sergio szenszeiével (Benicio Del Toro), aki a helyi menekültek Oskar Schindlere és egyben Bob egyetlen segítsége az elkeseredett harcban a hatalmas katonai túlerő ellen. Del Toro és DiCaprio pedig azért nagyszerű páros, mivel Sergio szenszei folyamatos, még a legnagyobb zűrök közepette is megingathatatlan nyugalma kiváló egyensúlyban van Bob pörgős, kétségbeesett, ideggóc figurájával, akinek a játékidő kb. kétharmada alatt folyamatosan hordott fürdőköpenye a végére már szinte saját karakterrel bír, minden bizonnyal gyakran jelennek majd meg Bob Fergusonnak öltözött vendégek a jövő beöltözős bulijain.
Annál is inkább, mivel az Egyik csata a másik után biztosan nem merül majd a feledés homályába, kultfilmmé nemesedik nem is olyan sokára, és minden bizonnyal kiemelt helye lesz majd a 2026 márciusában sorra kerülő 98. Oscar-gála legfőbb kategóriáiban is.
Az például elég furcsa lenne, ha Sean Penn nem kapna újabb jelölést (vagy akár a harmadik díját a Titokzatos folyó és a Milk után) a legjobb férfi mellékszereplők közt, mivel teljesen ellopja a show-t az eszement, folyton megfelelni akaró, perverz, gyerekes és kicsinyes ezredes szerepében. Minden rezdülése arany, régóta látott már a nagyvászon ennél emlékezetesebb filmes gonoszt. Persze a többiek is remekelnek: DiCaprio is parádés, ahogy azt tőle megszokhattuk, Chase Infiniti Willaként egyszerre törékeny és tűzrőlpattant, Del Toro maga a megtestesült csi, és Teyana Taylor is emlékezetes, bár nem sokan zárják majd a szívükbe a rendkívül antipatikus karakterét.
S hogy az akciókról is ejtsünk néhány szót, ami korábban azért egyáltalán nem volt P.T. Anderson stílusa: nos, még e tekintetben is kapunk egy az év végi toplistákon minden bizonnyal előkelő helyet érdemlő autósüldözéses jelenetet a fináléban, ami úgy lett hihetetlenül látványos és izgalmas, hogy az egymást üldöző kocsik több száz méterre vannak egymástól, és csupán egy kietlen pusztán áthaladó autóúton száguldanak. Elképesztő szcéna egy elképesztő filmhez.
Az Egyik csata a másik utánról tehát bátran kijelenthető, hogy Anderson egyik legjobb filmje (a Vérző olajjal vetekszik), ahogy Leonardo DiCaprio és a többi színész filmográfiájának is az egyik legfőbb ékköve lesz. Fürdőköpenyöveket becsatolni!
Leonardo DiCaprio mindig alaposan megválogatja a szerepeit, filmjeit. Talán ezért is van az, hogy pl. az utóbbi 10 évben mindössze 4 filmben szerepelt (2015: A visszatérő, 2019: Volt egyszer egy… Hollywood, 2021: Ne nézz fel!, 2023: Megfojtott virágok). Nem híve a gyártósornak, s talán épp emiatt számít máig minden DiCaprio-film kiemelkedő filmes eseménynek, az idén 51 éves színész pedig az egyik utolsó filmsztárnak.
Legújabb választása, az Egyik csata a másik után pedig igazából egy a hollywoodi mennyekben köttetett kapcsolatból alakult ki.
DiCaprio már igen régóta szeretett volna együtt dolgozni Paul Thomas Andersonnal, a tizenegyszeres Oscar-jelölt író-rendezővel, aki olyan filmekkel vonult be eddig a filmtörténet halhatatlanjai közé (többek között), mint a Boogie Nights (1997), a Magnólia (1999), a Vérző olaj (2007), a Fantomszál (2017) vagy a Licorice Pizza (2021). Legújabb rendezése, az Egyik csata a másik után, amit egy korábbi filmjéhez, az Beépített hibához (2014) hasonlóan szintén Thomas Pynchon egyik könyve (a Vineland) inspirált, egyértelműen DiCaprio után kiáltott, így összejött a régóta vágyott közös meló. És milyen hatalmas szerencse, hogy összejött!
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Ez a sorozat pont olyan, mint egy korsó Guinness: kesernyés, erős és teljesen addiktív!
Ha azt hitted, a kosztümös drámák már unalmasak, a Netflix új sorozata pár perc alatt rácáfol. Ne lepődj meg, ha egy epizód után azt veszed észre, hogy már a harmadik résznél jársz.
A Netflix új kosztümös drámája, A Guinness család pontosan az a fajta sorozat, amire titkon mindenki vágyott, csak eddig nem tudta. Mert hát, valljuk be, a zsáner az utóbbi időben kissé porosnak tűnt, csinos ruhák, nagy házak, kis intrikák. Downton Abbey, A Bridgerton család és társai, de semmi, ami igazán felrázná a nézőt. Nos, Steven Knight megtette, amit tőle elvárhattunk, kapunk egy történetet, ami egyszerre izgalmas, sötét, vicces és szívszorító. Mindez a Guinness-sör keserű ízébe csomagolva.
Knight pályája önmagában is megérne egy külön sorozatot. Elég csak a Locke feszült kamaradrámájára vagy a legendásan pocsék Vihar előtt című sci-fi-thrillerre gondolni, hogy belássuk, kevés alkotó ingázik ilyen könnyedséggel a zseniális és a botrányosan rossz produkciók között.
De, amint sorozatról van szó, ott Knight általában telibe talál. A Birmingham bandája óta tudjuk, hogy a szakember nemcsak kiváló író a feszült, több szálon futó drámák terén, hanem képes úgy újrafogalmazni a múltat, hogy az egyszerre legyen autentikus és modern. A Guinness család pedig ennek a hagyománynak a méltó tagja.
A történet 1868-ban indul, amikor Sir Benjamin Guinness (Graham Ashworth), távozik az élők sorából. Az örökség, ahogyan az lenni szokott, a családtagok között vihart kavar, miközben az egész ország a polgárháború határán táncol. Írország ekkor forrongott csak igazán, katolikusok és protestánsok csaptak össze, a szegények próbálnak életben maradni, miközben a gazdagok tovább gazdagodnak. A Guinness-birodalom tehát nemcsak egy sörfőzde, hanem politikai és társadalmi játszmák terepe is. Knight nem rest mindezt színes, fordulatos kitalált történetté gyúrni.
Az örökösödési játszmája elsőre klasszikusnak tűnhet: Arthur (Anthony Boyle), a politikai ambíciókkal túlfűtött idősebb testvér és Edward (Louis Partridge), a munkamániás öccs, akik közösen kapják meg a serfőzdét, de teljesen eltérő álmokkal és törekvésekkel. Ehhez jön a másik két testvér, a részeges Benjamin (Fionn O’Shea), valamint az egyetlen lány, akit már férjhez adtak, így a családi hatalomért vívott csatába nincs beleszólása. Az ember azt hinné, ez lesz a fő konfliktus, de Knight mást gondolt. A sorozatban jóval több a csavar, mint amit egy örökség köré fel lehetne húzni, ráadásul rengeteg évet haladunk előre a történetben.
Pont ez az egyik legnagyobb erőssége, hogy minden epizódban történik valami váratlan, ami miatt lehetetlen nem tovább nézni.
A színészek egyszerűen lubickolnak a szerepeikben. Louis Partridge végre kitör a kosztümös, ifjú szépfiú skatulyájából és hoz egy igazi megszállott munkamániás karaktert, akinek minden pillanata vibrál. Anthony Boyle játékában pedig ott van az örök dilemmázás, a hatalmat vagy a valós énjét válassza. Miközben a háttérben lévő két mellékszereplő, akik minden jelenetet feldobnak: James Norton, mint a kemény intéző, Mr. Rafferty, és Michael McElhatton, mint a hűséges, cinikus komornyik, Potter. Valójában ők ketten a széria titkos fegyverei. Annyi humort, emberi pillanatot, brutalitást és finom szarkazmust csempésznek a történetbe, hogy nélkülük sötétebb lenne az egész sorozat, mint egy jó pofa hideg porter sör.
Ha valaki látta a Birmingham bandáját, azonnal felismeri Knight kézjegyét. A brutalitás nem öncélú, inkább a korszak nyers valóságát mutatja meg. A kosztümök és díszletek pedig olyan autentikusak, hogy szinte érezzük a sörfőzde páráját vagy a dublini nyomornegyed szagát. Az atmoszféra sűrű, mégis könnyen befogadható. Egyszerre mesél a társadalmi ellentétekről és a családi drámáról, miközben sosem felejti el, hogy ez egy szórakoztató produkció akar lenni.
Itt van az igazi hős, maga a nagybetűs ZENE. A filmzenéről ritkán mondhatjuk, hogy szinte külön szereplője a történetnek, de jelen esetben pontosan ez a helyzet.
A klasszikus vonósnégyesek összefonódnak az ír punkzenével, és valami egészen új, energikus élményt adnak. A lassú, melankolikus jelenetek után egyszer csak berobban a Magyarországról kitiltott Kneecap nevű zenekar, és olyan erővel szaggatja szét a képernyőt, hogy az embernek kedve támad felugrani a kanapéról. Ez a zenei kettősség tökéletesen illik a sorozat világához, a múlt eleganciája és a jelen nyers ereje találkozik benne.
A sorozat nem fél megmutatni az ír történelem sötétebb oldalait sem. Látjuk a nyomort, a betegségeket, a kolerás, kihalt kisvárosokat, miközben bepillantunk a protestáns elit intrikáiba és képmutatásába is. De mindezt úgy teszi, hogy megértjük mindkét oldal céljait és nem csinál ellenségképet egyik félből sem. Nem egy száraz történelmi lecke, hanem egy menő, modern kosztümös akció-dráma, ami épp annyira szól a családi lojalitásról, mint a társadalmi egyenlőtlenségekről.
A Guinness család az az alkotás, amiért érdemes újra és újra belépni a Netflix platformjába.
Egyszerre mesés és nyers, könnyed és súlyos. Knight ismét bizonyította, hogy a sorozatkészítés az ő igazi terepe és itt szabadon játszhat karakterekkel, történetekkel és hangulatokkal. Az eredmény pedig egy olyan széria, amelynek minden epizódja úgy csúszik le, mint egy korsó Guinness, kesernyés, sűrű, de a végén csak azt érzed, hogy akarsz még egyet. Azt ki kell emelni, hogy a sorozat ordít a folytatásért, reméljük érkezik majd még repeta.
Azt azért ki kell emelni, hogy ugyan igaz történet inspirálta, de ez mégiscsak egy mese modern köntösben, pazar színészi játékkal, ügyes rendezéssel és sziporkázó zenével.
Maradjunk annyiban, nem ebből fogjuk megismerni igazán Írország geopolitikai helyzetét.
Ha eddig kételkedtél a kosztümös drámákban, ez a sorozat meggyőz arról, hogy a zsánerben még rengeteg élet van. Nézd, élvezd, és hagyd, hogy magával ragadjon a Guinness-ház története.
A Netflix új kosztümös drámája, A Guinness család pontosan az a fajta sorozat, amire titkon mindenki vágyott, csak eddig nem tudta. Mert hát, valljuk be, a zsáner az utóbbi időben kissé porosnak tűnt, csinos ruhák, nagy házak, kis intrikák. Downton Abbey, A Bridgerton család és társai, de semmi, ami igazán felrázná a nézőt. Nos, Steven Knight megtette, amit tőle elvárhattunk, kapunk egy történetet, ami egyszerre izgalmas, sötét, vicces és szívszorító. Mindez a Guinness-sör keserű ízébe csomagolva.
Knight pályája önmagában is megérne egy külön sorozatot. Elég csak a Locke feszült kamaradrámájára vagy a legendásan pocsék Vihar előtt című sci-fi-thrillerre gondolni, hogy belássuk, kevés alkotó ingázik ilyen könnyedséggel a zseniális és a botrányosan rossz produkciók között.
De, amint sorozatról van szó, ott Knight általában telibe talál. A Birmingham bandája óta tudjuk, hogy a szakember nemcsak kiváló író a feszült, több szálon futó drámák terén, hanem képes úgy újrafogalmazni a múltat, hogy az egyszerre legyen autentikus és modern. A Guinness család pedig ennek a hagyománynak a méltó tagja.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
