KULT
A Rovatból

„Mind meztelen bolondok vagyunk, mind katasztrófák vagyunk” – exkluzív interjú Hugh Laurie-val

Az Avenue 5 sztárja arról mesélt, milyen maszkban forgatni a pandémia közepén, milyen a Doktor House utáni élet, és hogy miért a legfontosabb a nevetés.


Hugh Laurie szerény, jó humorú és egyszerűen jó fej interjúalany. Az Avenue 5, Az HBO Max sorozata morbid humorú, különös széria. Abban a szerencsében volt részünk, hogy online beszélgethettünk főszereplőjével, Laurie-val, akit anno Dr. House-ként szerethettünk meg. Az Avenue 5-ban, melynek második évada már elérhető az HBO Maxon, Laurie egy Ryan Clark nevű fickót játszik, aki egy rossz irányba - ebben az évadban konkrétan a Nap felé - haladó űrhajó szerencsétlen kapitányaként kénytelen azzal szembesülni, hogy három hét helyett több évre, de akár örökre is az űrben rekedhet a legénységgel és az utasokkal együtt.

– A sorozatot a pandémia időszakában forgatták, a történet pedig űrhajóban rekedt emberekről mesél, ami így elég erősen áthallásos. Milyen hatással volt ez a hangulatára, gondolkodására, és egyáltalán, a forgatásra?

– Valamennyien bizonytalanul éreztük magunkat és meglehetősen klausztrofób állapotként éltük meg a munkát. Olyan, mintha egy buborékon belüli buborékban léteztünk volna, amik egy még nagyobb buborékban bújnak meg. Ugyanakkor ez a felvett anyaghoz hozzá is adott, hiszen van egyfajta mániákus őrület a sorozat atmoszférájában és a karakterekben.

A legnehezebb a maszkviselés volt: az egész világ ismeri, mivel jár, ha nem tudunk olvasni a másik arckifejezéséből, mivel maszk fedi a fél arcát. Nagyon kemény úgy próbálni például egy színésszel, hogy csak a szeme látszik közben.

Persze ennél vannak keményebb dolgok is... De azért bonyolult volt, viszont rátett egy jó nagy lapáttal ahhoz, hogy a szereplők még kirekesztettebbnek érezzék magukat a világból. És az az érzés is megjelent bennünk, ami a sorozat témája is: nem tudni, mikor lesz vége. Mi is azt éreztük, amit a karakterek: lehet, hogy az egész életünket így fogjuk leélni?

– A Dr. House pár epizódját rendezte is anno. Vannak ezúttal is ilyen tervei?

– Igazából várok, hogy felkérjenek rá, de nem követelőzöm, hogy a fejüket fogják a kreátorok: jaj ne, ez még rendezni is akar, rémálom... De imádok rendezni, ami abból a bizonytalanság-érzésből fakadhat, hogy szívesen elvégezném mindenki dolgát, hogy tutira minden rendben menjen. Remélem, valaki felkér majd, és azt válaszolhatom: nahát, de jó ötlet, hogy rendezzek, még eszembe sem jutott!

– Ebben az évadban az űrhajó a Nap felé halad. Mennyire cseng össze ez Önnek a klímaválsággal és a vészjósló jövőképpel? Illetve akár a jelennel, hiszen az utasok és a legénység már többek között élelmiszerhiánnyal is küzd.

– Nagyon érdekes időszakot élünk. Aztán lehet, hogy 30 év múlva már érdektelennek fog tűnni... Néha azt gondolom, túl sok fikciót vagy science fictiont is fogyasztunk, ami természeti és egyéb katasztrófákat vetít elénk. Annyira, hogy azt már észre sem vesszük, amikor a valóságban, a szemünk előtt nagy a baj. Persze ami például Ukrajnában zajlik, egyértelműen értelmezhető, de néha azt érzem, egyes fenyegető veszélyeket nem látunk tisztán.

Talán sokan azt gondolják, az élet egy nagy mozi, és van egy hős, aki mindig mindent megold. Megérkezik egy Brad Pitt vagy George Clooney, és valamit tesznek, hogy jobb legyen a világ.

– Vagy egy Hugh Laurie.

– Lehetséges. Ha mondjuk ez a két fickó nem ér rá, akkor talán egy Hugh Laurie. Én náluk sokkal, sokkal kevesebbet kérek, és nagyon pontos vagyok. Bár biztos ők is azok. Köszönöm! (ezt magyarul mondja). A kérdést.

– Én is köszönöm! Honnan jön a magyar nyelvtudása?

– Nemrég Budapesten forgattam. Úristen, micsoda város, őrületesen gyönyörű! Remekül éreztem magam. Csupa jó szakember, stáb, isteni kaja... Összeszedtem pár szót. Mondjuk a magyar az egyik legnehezebb nyelv, amit valaha megpróbáltam megtanulni.

– Ez így van.

– De olyan, mintha más nyelvekkel nem lenne rokonságban, jól érzem?

– Vannak nyelvrokonaink, de sajnos gyanítom, most nem lesz időnk arra, hogy ezt kivesézzük.

– Tényleg. Legközelebb megbeszéljük.

– Elmesélné, milyen a viszonya a humorral? Nyilván több, mint gyanúsan közeli, a megnyilvánulásai és szerepei alapján.

– Szerintem a humor minden. Nem tudom elképzelni az életet viccek nélkül. Két dolgot nem tudok nélkülözni, és szerintem más embernek sem szabadna: a zenét és a humort.

A dalok és a zene az, ami életben tart minket a legsötétebb időkben. Minél feketébb valami, olykor annál viccesebb is tud lenni. A sorozat kreátora is a legdurvább helyzetekbe tudja helyezni a karaktereit, de közben végtelenül szereti őket, annak ellenére, hogy sokan közülük egészen rossz emberek. És úgy vannak megírva, hogy nem tudja nem megkedvelni őket a néző, és nevetni rajtuk. A komédia és a zene nélkül nagyon üres és hideg lenne a világunk.

– Az Avenue 5-ban elég erős a kémia a karakterek között, jól működnek együtt.

– Hatalmas a szereplőgárda. Mindenki jól el van találva, és Armando Ianucci, a kreátor remek atmoszférát teremt, amiben a legjobbat hozza ki a színészeiből. Nem verseny van köztünk, hanem egymás magasabbra emelése. A Weepben és a David Copperfieldben vele dolgozva is észrevettem, milyen különleges tehetsége van ehhez és a szereplők kiválasztásához. És mindezek felett azért is zseniális, mert - és szerintem ez a legfontosabb tulajdonsága - szereti az embereket.

Azért tudja a karaktereit is ilyen empátiával ábrázolni. Nem bosszút áll a karaktereken, hanem az igazságukat keresi.

Van olyan figura a sorozatban például, akit gyűlölnél, ha az életben találkozol vele, de Armando úgy tudja megmutatni, hogy a végén a néző nem tehet róla, de megszereti.

– Ön megszerette a karakterét?

– Igen. Nagyra tartom Ryanben azt az erényt, hogy nem adja fel. Tudja magáról, hogy ő egy kamu, hogy béna, tudja, hogy az egész helyzet totál vesztésre áll, amibe kerültek, azt is tudja, nem ő a legjobb ember a vezetésre, és azt is, hogy szinte minden szó, amit kimond, szükségszerűen hazugság. És mindennek ellenére nem adja fel. Van olyan pillanat, amikor elvonul, és azt mondja az embereknek, oké, szevasztok, csináljátok egyedül, de még ekkor is azt érzi, hogy vissza kell jönnie. Azért, hogy legközelebb jobban csinálja.

Tudja, hogy ő nem egy Mózes, mégis szeretné kivezetni az embereket ebből a lehetetlen helyzetből.

Ezt nagyon bírom benne. Még akkor is megpróbálja a legtöbbet megtenni, ha tudja, hogy ő maga is egy katasztrófa, hiszen tudjuk róla: nincs sem tapasztalata, sem képzettsége. Én magam nem tudok ilyen végletekig elmenni, de nagyra tartom benne ezt a kitartást.

– Milyen érzés ebben a sorozatban dolgozni a Doktor House után, illetve ahhoz képest?

– Életem végéig hálás leszek a Doktor House-nak. Nagy dolog, hogy benne lehettem. A maga módján a House fontos dolgot adott a nézőknek: az érzelmek feletti igazság kimondását. Az Avenue 5 egy teljesen más típusú történet. Furcsa módon nagyon optimista sorozatnak érzem. Azt az igazságot közvetíti az emberi lényekről, hogy mind meztelen bolondok vagyunk. Mind katasztrófák vagyunk, mindannyian megjátszunk valamit, csak hogy túléljük a pillanatot vagy megmásszuk az előttünk álló hegyet. És még akkor is, ha a sztori tele van sok szörnyű tettel: árulással, hazugsággal, ott van mögötte az emberiséggel kapcsolatos optimizmus: hogy akkor is átvergődjük mindezen magunkat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk