Miért vagyunk ilyen bunkók az interneten? Online suttyóságaink, amikkel megkeserítjük egymás életét
Elcsépelt szöveg, hogy az online világ kiöli a személyességet a kapcsolatokból - pedig a helyzet évről évre romlik. Minél ritkábban kell szemtől szembe képviselnünk magunkat, annál lejjebb csúszunk a lejtőn: suttyósodni kezd a viselkedésünk. A virtualitásban úgyis megúszható minden. Vagy mégsem? Hát, nem éppen.
Nem, itt most nem a kommentelőkre gondolunk, akik Karácsony Gergely szemüvegkeretén vitázva küldik egymást a pokol hetedik bugyrába - ezzel a jelenséggel már foglalkoztunk.
Íme, néhány taplóságunk, amit soha nem tudnánk a másik arcába nézve művelni!
Ki ne ismerné a gyomorrándító érzést, amikor azzal szembesülünk, hogy a beszélgetőtársunk megszűnt létezni? Az imént még ott volt a neve, a fotója, a csevegés előzményei - most meg olyan, mintha az egész meg sem történt volna. Nem csak ő párolgott el a világunkból, hanem mi is az övéből. Gyakorlatilag virtuálisan kinyírt minket. De mégis miért?
A törlés a randiappokon sokak szerint bocsánatos bűn. Igaz, beszédes, ha az 5 centivel alacsonyabb testmagasság vagy épp az 5 kilométerre fekvő lakhely elég hozzá, hogy az űrbe lőjük ki a másik ember profilját.
Egész más a helyzet, ha egy kiadós szócsatát zárunk tiltással. Az indulatok olykor érthetőek, mégis fontos mérlegelnünk: megéri odadobni egy emberi kapcsolatot néhány mondatért? Persze, simán lehet, hogy az illető könnyűnek találtatik.
Külön válfaja a közösségi médiás szorongásnak, amikor egy régi ismerős profiljára rákeresve már csak az “Ismerősnek jelölés” gomb vigyorog ránk. Bizony, már nem kér belőlünk az általános iskolai tesitanárunk, az Erasmuson megismert svéd csaj, vagy az a csávó, akivel tavalyelőtt még közösen váltottuk meg a világot egy romkocsma pultja mellett.
Na jó, ez talán túlzás - de ha valaki általános nagytakarítást végez a barátlistáján, azt azért érdemes egy posztban jelezni. A megbántottaknak ugyanakkor megéri elgondolkodni: mennyit jelentett nekik az, akinek csak hetek, hónapok, évek múltán tűnt fel a hiánya?
Klasszikus társkeresős műfaj, de azért barátságokban vagy adás-vételi ügyekben is előfordul. Az elkövető eleinte lelkesen bombáz az érdeklődésével: minden nap egy friss üzenettel indul, oda-vissza cikáznak a szövegbuborékok. Aztán egy nap, minden átmenet nélkül beáll a csend. Ha rákérdeznél az okára, talán nem is válaszol. Esetleg egy “sűrű a hetem”, vagy egy “nem felejtettem el, csak éppen ellik a csincsillám” következik. A kérdést tehát csak annak érdemes feltenni, akinek szeretnénk kínos perceket okozni a magyarázkodással.
Ez a helyzet azért nem összekeverendő a “tengeralattjárózással”: azzal a játszmával, amikor valaki minden páros héten eltűnik, aztán a páratlanokon felbukkan, hogy kicsit szórakozzon veled. Már ameddig meg nem unod, és el nem küldöd a francba.
Rossz érzés, ha egy ismerős arra sem veszi a fáradságot, hogy néhány szóban reagáljon nekünk, pláne, ha magát az üzenetet sem nyitja meg napokon keresztül. Persze, az már a kapcsolat minőségétől függ, hogyan éljük meg a dolgot.
Könnyen lehet, hogy valóban összecsaptak a hullámok a feje fölött - egy perce sem volt írni, azután el is felejtette, esetleg bármilyen munkahelyi vagy magánéleti nyűggel küszködik. Ha azonban egy később küldött emlékeztető üzenetre sem reagál, bátran nyugtázzuk: a lesz.rás az lesz.rás, ami sajnos az illető állampolgári joga. A miénk pedig szerencsére az, hogy annak írjunk, aki nem sz.r le minket.
Van az úgy, hogy nem adjuk valaki alá a lovat, az illető mégis rendszeresen betalál: szid, bókol, kérdez, minősít, és ha kell, századjára is ránkköszön. Végül vérig sértődik, és önmagával bonyolódik dühös monológba.
Ha valaki élőben jól ismer(t), vagy elmélyült vele az online beszélgetés, joggal érezheti fájónak az eltűnésünket. Ha azonban már az elején jeleztük, hogy nem vagyunk nyitottak felé, akkor nem kéne tukmálnia a társaságát, pláne nem lelkifurdalást keltve bennünk.
A fenti játszma része, hogy valaki rég nem keres, vagy nem áll szóba veled - mégis minden online megmozdulásodra elsőként reagál. Mindent lájkol, mindent megtekint, körbeszimatol, ólálkodik. Az angol erre az “orbiting”, keringés szót használja. Fontos: itt azokról van szó, akik korábban eltűntek az életünkből. Természetesen nem minden ismerős “orbitál”, aki rendszeresen lájkol.
Az orbitálás már csak azért is bosszantó jelenség, mert senki sem számon kérhető érte, ahogyan a kavarógép kollégádat sem lehet a HR-en jelenteni, csak mert folyton belebotlasz a folyosón, és sunyi tekintettel méreget téged.
És ha mindez bűn, mi az ítélet érte? A gyakorlatban semmi, hiszen mindannyian elkövetjük a magunk suttyóságait. Éppen csak hosszú távon kiüresednek, megromlanak, elértéktelenednek az emberi kapcsolatok.
