Martin Luther King, a szeretet, az elfogadás harcosa, és gyilkosa, aki „ott sem volt”…
Dr. Martin Luther King Jézus Krisztus tanításait vegyítette Máhátmá Gandhiéval, hogy bebizonyítsa: fegyverek nélkül is ki lehet vívni az amerikai feketék jogegyenlőségét, a fehérekkel egyenlő társadalmi megbecsülését.
A szenvedélyes, jóságot és szeretetet árasztó baptista lelkészt az ellenségekkel szembeni megbocsátás sem óvta meg a gyűlölettől.
1968. április 4-én, miközben az Egyesült Államok forrongott a vietnami háború elleni tüntetésektől, a diáklázadásoktól, a radikális fekete csoportok aktivizálódásától, Memphisben (Tennessee) egy máig ismeretlen merénylő lelőtte szállodája, a Lorraine Motel erkélyén levegőző Kinget. Arról a férfiról, akit néhány nap múlva bemutattak a világnak, mint King gyilkosát, és aki e „bűnéért” közel 30 évet töltött börtönben, végül nem csupán az derült ki, hogy nem ő volt a gyilkos, hanem - mint állította - a merénylet időpontjában nem is tartózkodott a közvetlen helyszínen.
Az 50-es években Alabamában indult el King mozgalma, a Déli Keresztény Vezetők Konferenciája (Southern Christian Leadership Conference) erőszakmentes „polgári engedetlenségi mozgalma”. Ilyen akció volt az 1956-os montgomery “buszbojkott” , amikor a feketék több mint egy éven át inkább gyalog mentek munkahelyükre, minthogy eleget tegyenek a tömegközlekedés faji elkülönítésének, Rosa Parks megaláztatását követően. Parks asszonyt ugyanis, miután megvásárolt jegyével nem volt hajlandó átadni helyét egy fehér embernek, leszállították a montgomery buszról. Hívei ülősztrájkokkal érték el, hogy számos déli városban megszűnt az elkülönítés az éttermekben, színházakban, templomokban, könyvtárakban, parkokban és más nyilvános helyeken. Ugyancsak békés eszközökkel harcoltak a “szabadság-utasok”(“freedom riders”), akik az autóbuszokon történő szegregáció ellen léptek fel. James Meredith ügye 1962-ben már nem zajlott ilyen békésen: elhatározása, hogy az oxfordi Mississippi Egyetemen szerez diplomát, John F.Kennedy elnök és az állam kormányzója, Ross Barnett közti komoly nézeteltéréshez, sőt, olyan súlyos zavargásokhoz vezetett, hogy az elnöknek a Nemzeti Gárda egységeit kellett az államba vezényelnie.
Kinget, aki aktívan részt vett itt is a békemenetekben, többször is letartóztatták.
Kennedy 1960-ban még elnökjelöltként egyenjogúságot hozó polgárjogi törvényt igért. 1961-ben ő vetette fel először a "pozitív diszkrimináció" elvét a kisebbségek előre jutása érdekében. Törvényjavaslatát azonban végül csak 1963-ban terjesztette a kongresszus elé. Már folyt róla a vita, amikor 1963. augusztus 28-án Washingtonban a Lincoln emlékműnél 400 ezres békés tüntetés volt, ahol King elmondta híres beszédét, amely ma már tananyag az amerikai iskolákban:
“Van egy álmom, hogy ez a nemzet felébred és megéli igaz hitét, és magától értetődőnek veszi az igazságot: minden embert egyenlőnek teremtettek. Van egy álmom, hogy egy napon Georgia vörös hegyein a volt rabszolgák gyermekei és a volt rabszolgatartók gyermekei együtt ülnek le a testvériség asztalához….”
Alig egy évvel később, 1964. júliusában Lyndon B. Johnson elnök az amerikai szenátus történetének egyik leghosszabb vitáját követően aláírta a polgárjogi törvényt, amely megtiltotta a feketék és a fehérek faji elkülönítését, és a faji alapú diszkriminációt. 1965-ben King mozgalma azt is kivívta, hogy a szövetségi kormány biztosítsa a választójogot azoknak, akiktől az egyes államok megtagadnák azt.
A gyakorlat azonban mindkét törvény esetében még éveken át mást mutatott, így a feketék harca nemcsak hogy folytatódott, hanem még radikalizálódott is.
Nem véletlenül mondta King az 1964-ben neki ítélt Nobel-békedíj után: “Olyan munkáért kaptam, amit még nem fejeztem be”.
Amikor Martin Luther Kinget 1968. április 4-én megölték, bár világszerte nagy tiszteletnek örvendett, az afro-amerikai fekete közösségen belül már közel sem volt olyan népszerű, mint korábban. Egyre erőteljesebbek lettek a radikálisabb fekete mozgalmak, nőtt a befolyása a 1930-as években alapított Fekete Muzulmán közösségnek, amelyen belül is belharcok folytak és az 1965-ös Los Angeles-i külvárosban, Watts-ban kitört súlyos zavargások nyomán született meg a Fekete Párducok (Black Panthers) pártja, amely a fehérek elleni fegyveres harcot hirdette, már-már „rasszista” felhangokkal. King, aki aktívan részt vett a vietnami háború elleni megmozdulásokban, hangsúlyozva, hogy a feketék és a fehérek egyformán áldozatai az esztelenségnek, féltette a polgárjogi mozgalmat az erőszaktól. 1967-ben megjelent Merre visz az útunk: káosz vagy közösség (Where Do We Go from Here: Chaos or Community?) című művében figyelmeztetett a szélsőségek veszélyére. Tudta azt is, hogy élete állandóan veszélyben forog. Utolsó beszédében, amelyet 1968. április 3-án Memphisben mondott, miután a városba érkezésekor több fenyegetést kapott, így szólt: "Mint mindenki, én is szeretném, ha hosszú életű lennék a földön. De nem ez számít nekem. Csupán Isten akaratát akarom teljesíteni. És ô megengedte nekem, hogy feljussak a hegytetőre. Odafenn körülnéztem és láttam az ígéret földjét.”
Martin Luther Kinget 1968. április 4-én este 18 órakor lőtték le. Híressé vált az a Life magazinban megjelent felvétel, amelyen King 306-os szobája előtt fekszik a balkonon, miközben többen egy irányba mutatnak: onnan jött a lövés!
Ez a Lorraine Motellel szembeni panzió volt a South Main Street 422 ½ szám alatt. A merénylőnek sikerült egérutat nyernie. Két hónappal később, 1968. június 8-án a londoni Heathrow repülőtéren letartóztattak egy James Earl Ray nevű szökött fegyencet, aki éppen az apartheid rezsiméről hírhedt Rhodesiába (a mai Zimbabwéba) akart utazni. A brit hatóságok kiadták Ray-t Tennessee államnak, ahol vád alá helyezték King meggyilkolása címén.
Ray fél évvel később, 1969. március 10-én tett ügyvédje, Percy Foreman tanácsára, „beismerő vallomást”. Ezzel elkerülte a villamosszéket, de 99 évi börtönre ítélték.
James Earl Ray (1928 – 1998) egy illinoisi szegény családban jött a világra, 15 éves korában kimaradt az iskolából, többszörösen büntetett előéletű volt. Először 1949-ben ítélték el Kaliforniában betörésért. 1952-ben Illinoisban kapott két évet, mert fegyverrel rabolt ki egy taxist. 1955-ben Missouriban állt bíróság elé, mert levélben csalt ki pénzt emberektől, ezért három évi börtön járt. 1959-ben viszont már 20 évre ítélték egy Saint Louis-i (Missouri) fűszerüzletben végrehajtott fegyveres rablásért. 1967 elején azonban sikerült megszöknie a Missouri állami fegyintézetből a börtön kenyérszállító teherautóján elrejtőzve. A következő hónapokban járt Kanadában, több amerikai államban, végül Mexikóba szökött, ahol pornófilmek és fotók készítésével igyekezett magának egzisztenciát teremteni. Miután ez az üzlet becsődölt, visszatért az Államokba és Los Angelesben telepedett le. Ray, aki nem titkolta a feketék iránti megvetését, 1968 márciusában elindult autóval a déli államokba. Először Atlantába ment, majd Birminghambe, ahol vett egy 760-as Remington Grandmaster puskát – éppen olyant, amilyennel Kinget lelőtték. Egy Redfield távcsövet is vásárolt hozzá. A fegyverboltosnak azt mondta, hogy vadászni indul. Az eladási papírokat Harvey Lowmeyer névre töltötték ki neki…
Hogy pontosan hol volt április 4-én, valószínűleg soha nem tudjuk meg. A Kennedy-gyilkossággal is foglalkozó képviselőházi bizottság jelentése szerint Ray szobát bérelt a panzióban, majd a gyilkosság után elmenekült a helyszínről. Ami tény, hogy a King-gyilkosság után Torontóba szökött, és egy hamis kanadai útlevelet szerzett magának Ramon George Sneyd névre.
James Earl Ray tehát „ideális elkövető” lehetett: egy notórius bűnöző, aki végre szeretne valami „nagy dolgot” véghez vinni, ráadásul ezt még nézetei is alátámasztják, de kezdettől fogva tagadta bűnösségét.
Letartóztatása után azt vallotta, hogy a panzió előtt várakozott a gyilkosság idején Mustangjában, amikor az épületből kirohant egy „Raoul” nevű férfi, beugrott a kocsijába és követelte, hogy indítson. Néhány háztömbbel odébb kiszállt és soha többé nem látta. „Raoul” létezését soha nem tudta bebizonyítani. Ekkor lett ügyvédje Percy Foreman, aki rábeszélte Ray-t a beismerő vallomásra. Először azonban itt is megpróbálkozott egy alibivel: azt állította, hogy nem is volt a helyszínen, hanem egy közeli autószervizben volt gumijavítás miatt, és azután menekült el Memphisből, hogy visszatérőben meglátta a panzió körüli óriási rendőri készültséget. Végül azonban „elismerte”: ő ölte meg Martin Luther Kinget. Igaz, egyetlen szemtanú tudta őt „azonosítani”, akiről kiderült, hogy az események idején tökrészeg volt…
Csakhogy a történet itt nem ért véget. Ray ugyanis az ítélet után kirúgta Foremant. és egy Jack Kershaw nevű, közismerten fajgyűlölő ügyvédre bízta további sorsát, de vele sem volt szerencséje. Ekkor Ray visszavonta vallomását, újra elővette először a „Raoul”-történetet, akivel állítólag korábban Montrealban ismerkedett meg, és akkor már azt hangoztatta, hogy bár nem ő lőtte le személyesen Kinget, de „részben felelős” érte, mert tudta nélkül részt vett egy „összeesküvésben”. Ezt a verziót mondta el William Bradford Huie neves oknyomozó újságírónak, aki a déli rasszizmus és a polgárjogi mozgalmak egyik legkiválóbb szakértőjének számított. Az újságíró azonban hamarosan rájött, hogy Ray össze-vissza beszél. Például azt is mondta neki, hogy szándékosan hagyta ujjlenyomatát az ominózus fegyveren, hogy végre híres bűnöző lehessen…
Kershaw a „Raul”-verzióra és a „vétlen összeesküvésre” fektette a hangsúlyt, védencével együtt meghallgatták a képviselőházi bizottságban is. Közben leporolták a „szervizes” alibit is. Ray 1977 júniusában megszökött a Tennessee Brushy Mountain állami börtönből, és Kershaw ezt is annak bizonyítására próbálta felhasználni, hogy Ray egy „összeesküvés része”, mert külső segítség nélkül könnyedén meg tudott szökni. Igaz, három nappal később el is fogták. Az ügyvéd ekkor meggyőzte Ray-t, hogy a Playboy magazinnak adandó interjú keretében vesse alá magát hazugság-vizsgálatnak. A poligráf azonban azt hozta ki, hogy Ray ölte meg Kinget, méghozzá egyedül…Ray-nek közben tudomására jutott, hogy Kershaw 11 ezer dollárt zsebelt be a Playboy-tól az interjúért. Természetesen őt is kirúgta, és egy újabb nagyágyút, Mark Lane-t kérte fel jogi védelmére.
1978-ban Lane, mielőtt Ray védelmét átvette a képviselőházi bizottság előtt, kiadta a Gyilkosság Memphisben című, Dick Gregory fekete színésszel közösen írt könyvét (Murder In Memphis), amelynek eredeti címe Kódneve: Zorro (Code Name: Zorro) volt, utalva arra, hogy Martin Luther King így szerepelt a CIA-aktákban. De ő sem járt sikerrel.
1993-ban új fordulat állt be: egy Lloyd Jowers nevű férfi, aki annak idején a Lorraine-nel szemközti Jim’s Grill étterem tulajdonosa volt, az ABC tv Prime Time Live című műsorában azt állította, hogy memphisi fajgyűlölők, rendőrök és civilek vették rá 100 ezer dollárért, hogy vegyen részt egy "összeesküvésben", és felhasználhassák éttermét a merénylet előkészítésére. Jowers fő konspirátorként egy helyi élelmiszer-kereskedőt és egy Earl Clark nevű rendőrhadnagyot nevezett meg és azt vallotta: nem tudta, hogy Martin Luther King a célpont. Állítása szerint Clark adta le a végzetes lövést a lelkészre. A helyi főügyész vizsgálatot indított, és ennek során kiderült, hogy Jowers, aki többször is változtatott elbeszélésén, olyanok tanúskodását kérte, akik érdekeltek voltak a történet esetleges hollywoodi megfilmesítésében. A King-család beperelte Jowerst, aki a tárgyaláson meg sem jelent, csupán a tv-interjú videó-változatát látták az esküdtek, akiknek döntése alapján 1999-ben a Shelby megyei bíróság megállapította: Martin Luther King összeesküvés áldozata lett. Ekkor azonban James Earl Ray már nem élt: 1998. április 23-án börtönben halt meg. Pedig egy évvel halála előtt még King fia, Dexter is melléállt, hogy sikerüljön neki kiharcolni egy perújrafelvételt…
2002-ben egy floridai lelkész, Ronald Denton Wilson a Gainsville Sun című lapnak bevallotta: az ő apja, Henry Clay Wilson volt a vezetője annak a csoportnak, amely a King elleni merényletet szervezte és végrehajtotta. Az interjúban azonban azt is elárulta, hogy Henry Clay Wilson tagja volt a Ku-Klux-Klannak, és már 1963-ban meg akarták Kinget ölni egy floridai látogatása alkalmával…
Ugyancsak a feltételezett gyilkos halála után vették elő az ominózus fotót is, és megállapították, hogy a tekintetek nem a szemközti panzió fürdőszobájára szegeződtek, ahonnan Ray állítólag leadta a lövést, hanem a háztetőre….
Hogy az FBI-nak mekkora része volt King megölésében, nem tudhatjuk. De 2009 óta már az Interneten is hozzáférhető a polgárjogi vezető csaknem teljes dossziéja, amelyet 1957-től haláláig vezettek. A J. Edgar Hoover vezette szövetségi nyomozó iroda 1957-ben kezdett el érdeklődni a lelkész iránt. Először csak finoman követték őt, aztán 1961 körül az FBI vezetői már úgy gondolták, hogy Kingnek kommunista barátai vannak és ettől kezdve intenzívebbé vált a megfigyelése. Konkrét utasítást is kaptak ez ügyben az akkori igazságügy-minisztertől, Robert Kennedy-től. A következő években, egészen meggyilkolásáig, a szövetségiek árnyékként követték Kinget, nem csak azért, hogy mindent tudjanak róla, hanem azért is, hogy megpróbálják lejáratni őt. Ahogy manapság mondanák, „karaktergyilkosságra” készültek. Az FBI igyekezett például bizonyítani házastársi hűtlenségét, mert köztudott volt hogy King imádta a nőket, de „félrelépései” elsősorban „érzelmi” és nem szexuális jellegűek voltak, és ezt még felesége, Coretta is elfogadta és elnézte neki. De küldtek Kingnek olyan névtelen levelet is, amelyben öngyilkosságra szólították fel. William C. Sullivan, az FBI akkori harmadik embere 1964 januárjában feljegyzést írt Hoovernek, amelyben javasolta, hogy Kinget, „mint csaló demagógot” állítsák be a fekete közösség előtt, egyben azt is, hogy erősítsék az erősen konzervatív felfogású Samuel Pierce pozícióit az afro-amerikai közvéleményben. Vannak még olyan hangfelvételek Martin Luther King lehallgatott telefonbeszélgetéseiről, illetve ezeknek átiratai, amelyeket egyelőre az amerikai nemzeti archívumban őriznek, és amelyeket csak 2027-ben hoznak nyilvánosságra – két évvel King születésének 100. évfordulója előtt. Ugyancsak megfigyelte őt a Nemzetbiztonsági Hivatal a Minaret-akció keretében, amely a vietnami háborút bíráló közéleti személyiségekre irányult. Tehát a biztonsági szervek gyakorlatilag minden lépéséről tudtak…
Bár Martin Luther King megölését követően addig soha nem látott faji zavargások törtek ki az Egyesült Államok számos városában, néhány nappal később Lyndon B. Johnson elnök aláírta a második polgárjogi törvényt. A Fekete Párducok a King elleni merénylettel igazolni látták saját nézetüket a „Black Powerről”. A következő 3-4 év erőszakos cselekményeinek legfőbb áldozatai azonban éppen ők voltak. Mozgalmuk lassan elhalt, King eszméi viszont referenciává váltak szerte a világon, amikor a rasszizmus elleni küzdelemről és a toleranciáról volt szó. És igaz, hogy a nagy faji megbékélés még nagyon távolinak tűnik, Barack Obama első, 2008-as elnökké választását követően egyes amerikai ultrakonzervatívok „antikrisztust” kiáltottak, az amerikai társadalom azonban lassan, de biztosan elindult Martin Luther King „álmának” megvalósulása felé…
