Marlon Brando nevében egy indián utasította vissza az Oscar-díjat – megnéztük A Botrányhőst
A Botrányhős egy egyszerű, de nagyszerű geggel indul: a szünet alatt, miközben a közönség elfoglalja a helyét, filmelőzeteseket vetítenek. Ettől azonnal a moziban érezzük magunkat nemcsak a konkrét vetítés miatt, hanem az általa életre keltett emlékek, érzések okán. Így amikor a főszereplő a színre lép, már teljes mértékben „hangulatban vagyunk.”
Marlon Brando igazi hollywoodi fenegyerek volt nem csak a filmjeiben, de – már amennyire hihetünk a színész önvallomásainak – a magánéletében is. Habzsolta az életet, a nőket, és bár anyagi gondjai nem voltak, számos tragédia árnyékolta be életét.
Brando nem tekintette magát művésznek, felfogásában a színészet csak olyan munka, mint a többi.
A sztárban nem munkálkodott semmiféle önmegvalósítási hajlam, nem akarta kitárni a lelkét. Precízen elvégezte a munkáját, utána pedig élvezte a gazdagsággal járó előnyöket.
Olyan világhírű hölgyeket csábított a hálószobájába, akikről az egyszerű halandók csak álmodhatnak, és saját szigete volt a Csendes-óceánon.
Hogy mennyire könnyelműen viszonyult az élethez, jól mutatja egy sztori, ami a darabban nem szerepel ugyan, de az önéletrajzában írt róla a színész: egyszer egy bulin azzal sokkolta a vendégeit, hogy kiugrott az ablakon a sokadik emeletről, az utolsó pillanatban megkapaszkodott az ablakbárkányban és visszahúzódzkodott a szobába.
Brando kendőzetlenül ír minderről önéletrajzában (E dalra tanított anyám, fordította Upor László), amiben Klem Viktor látta meg a színpadra állítás lehetőségét, hogy a Trokán Nórával közös „Movie Love” után ismét film témájú előadással álljon a nézők elé az Orlai Produkció gondozásában.
Az elmúlt hetekben több egyszemélyes előadást is láthattam.
Nem öltött magára valamiféle figurát, hanem irigylésre méltó természetességgel beszélgetett a közönséggel. Pontosabban ez nem teljesen igaz: számos figurát magára öltött, amikor megidézte Brando életének fontos szereplőit. Így lett egyszer Ava Gardner, másszor Marilyn Monroe, vagy épp Charlie Chaplin. De akkor, amikor „önmaga” – tehát Marlon – volt, akkor standuposokat meghazudtoló természetességgel beszélgetett velünk, nézőkkel.
A standupos összehasonlítás azért is találó, mert nagyon sokat nevettünk ezen az esten.
Ami talán kicsit zavaró volt, az a sok kellék. Persze értékelendő, hogy ezzel is próbálták színesebbé tenni az előadást, de néhol a sok tevés-vevés, öltözés nekem soknak tűnt, anélkül is érthető volt a szituáció. Jó ötlet viszont a hatalmas kartondoboz, Viktor ebből varázsol elő minden jelmezt, kelléket, és az első pillanattól kíváncsiságot ébreszt a nézőben, hogy vajon mi mindent rejthet?
Hogy egy apró bakit is kiemeljek: az a jelenet, ami Brando életének egy ikonikus pillanatát hivatott bemutatni kicsit félresikerült. Amikor a filmsztár Oscar-díjat kapott a Keresztapában nyújtott alakításáért, a díjátadóra maga helyett egy Sacheen Littlefeather nevű indián származású színésznőt küldött, hogy a nevében visszautasítsa a díjat, egyben felhívja a figyelmet arra, mennyire egyoldalúan ábrázolják az amerikai filmek az indiánokat. (Más kérdés, hogy az indián aktivista Littlefeather 2022-ben bekövetkezett halála után több családtagja is azzal állt nyilvánosság elé, hogy a színésznő hazudott a származásáról, nem csörgedezett benne indián vér.)
Ezt az epizódot úgy oldotta meg az előadás, hogy Klem Viktor indián fejdíszt öltött, és kicsit más hangon beszélt. Én értettem, mert ismertem a sztorit, de aztán beszélgettem olyan nézővel, aki nem ismerte a hátteret, és ő úgy értelmezte a látottakat, hogy Brando tartott beszédet az Oscar-gálán indiánnak öltözve. Talán egy magyarázó mondat beszúrása segíthetne, hogy ne legyen félreérthető a dolog.
Ez valójában szőrszálhasogatás, mert hogy néz már az ki, hogy egy kritikus csak jó dolgokat mondjon?
