KULT
A Rovatból

Lovasi András: Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam

A lemezbemutatóra készülő Lovasi Andrással beszélgettünk a halálról, a hülyékről, és a titkos, harmadik szólólemezéről is.


Lovasi András a Kispál és a borz és a Kiscsillag frontembere 18 év után, idén februárban ismét szóló albumot adott ki Tűzijáték délben címmel. A jövő heti lemezbemutató koncertre hangolódva beszélgettünk többek között arról, miért ezt a címet választotta, és hogy mennyivel lett keserűbb az elmúlt 20 évben.

- Számomra nagyon érdekes a Te pályafutásodban, hogy egyfelől egy nagyon érzékeny, fontos látásmóddal, mondanivalókkal, lírai vénával rendelkező művész vagy, de ugyanakkor egy nagyon népszerű rock n roll sztár is, rengeteg fülbemászó, népszerű slágerrel. Nem kerül olykor konfliktusba benned a költő és a körülrajongott bálvány?

- Nem. Röviden ezt tudom válaszolni. A hosszabb válaszom az, hogy alapvetően dalszerzőként tartom magamat számon. Még pedig azért, mert voltam én költő, de olyan 18-19 éves koromban valahogy elapadt az indíttatásom. Amikor újra kezdtem, akkor viszont már direkt dalszövegeket akartam írni. Van egy-két novella kezdeményem, prózai dolgom, de azokat is félbe hagytam. Nincs az a fajta késztetésem, mint egy rendes, becsületes írónak, aki minden reggel felkel, és ír.

Én dalt is csak akkor írok, ha úgy érzem, hogy bent mozog valami.

Az a tapasztalatom, hogy ha megrendelésből, vagy kényszerből írok, az sosem olyan jó. Ha úgy nézzük, hogy bő 30 év alatt írtam durván 300 dalt, az nem egy rettenetesen nagy termés. Egy írói életmű nem jönne ki belőle. Azt pedig, hogy én is énekelem őket jobbára, az azért szerencsés, mert egy szövegen még utólag is tudok változtatni, éneklés közben még egy csomó minden kiderül a sorokról, mi van jó helyen, mi kényelmetlen.

- Nem gondolom, hogy egy dalszöveg kevésbé lenne értékes, mint mondjuk egy vers. Úgy tűnik, a Nobel-díj bizottság sem.

- Én sem. Az sose vonzott, hogy megírjak egy verset, ami megjelenik valahol és elkezdi a saját útját. Engem sokkal jobban érdekelt, hogyha megírok egy dalt, azt elvigyem a közönségnek. A magyar popzenében amúgy is van egy nagyon erős szövegcentrikusság a 60-as 70-es évek politikai elzártsága miatt.

Az elődeink sokkal jobb popszövegeket írtak, mint mondjuk az angolszász popzene nagy átlaga, elég, ha Bródy, Bereményi vagy Dusán munkásságára gondolunk.

Tehát a magyar popzenei szövegeknek van egy jó hagyománya, amit érdemesnek tűnt folytatni.

- Amikor a költői vénádról beszéltem, pont arra gondoltam, amit Te is mondasz. Hogy nem azért írsz, mert írni kell, mint egy iparosnak, hanem mert van mondanivalód. És pont ezért gondoltam, hogy belső konfliktus lehet, mert a popszakmának azért van egy gépszíj jellege, egyfajta nyomás, hogy bizonyos időként muszáj új számokkal előállni.

- Ami inkább nehezemre esett mindig is az egészben, az a körítés, a külsőségek, amivel eladni vélik a popzenét, és ami egyre hangsúlyosabb a beltartalom helyett. Maga a dalírás, a zenekarosdi az jó, próbálni szerettünk, dolgozni szerettünk. Már a 90-es években is lelassult azért kicsit a popszakma, az egyáltalán nem volt tipikus dolog, ami az esetükben történt, hogy minden évben kiadtunk egy lemezt. Az első 5 lemezünk között 6 év telt el. Most aztán pláne lelassult, egy átlagos zenekar 3 évente ad ki egy lemezt. Mondjuk ez világtrend, talán mert sokkal nagyobb lett a könnyűzene felvevő piaca, mindenhová eljutni pedig hosszú idő, miközben abban van most már az iparág jövedelmeinek nagy része.

- Azt nem lehet mondani, hogy elkapkodtad volna az újabb szóló lemez elkészítését. 18 éve jelent meg a Bandi a hegyről. Egyszer csak kedvet kaptál rá?

- Ezek a dalok mindig gyűltek. Az Aréna-koncert előtt kezdtem gondolkozni rajta, hogy milyen jó lenne, ha az Arénáig kijönne egy szólólemez is. De aztán az előkészületek során látszott, hogy addigra nem lesz kész. Egy-két dalt eljátszottam, mert azért akkor már megvolt az album fele. Azután megszületett a fiam, és nyáron elég sokszor én vigyáztam rá. Most már nem tudok gitározni mellette, mert beleszól, belenyúl, úgyhogy marad az éjszaka. De akkor még tudtam mellette zenélni, volt időm befejezni a kezdeményeket, és utána rohammunkában fel is vettük, három vagy négy nap alatt, mert annyira letisztult addigra az elképzelés, hogy nagyon pontos utasításokat adhattam a zenészeknek. Ráadásul, mivel a legtöbb dalban nincs dob, nincs meg a szokásos metrum, egyszerre kellett felvenni egy-egy dalt.

- Az album nem valamelyik dal címét kapta, hanem önálló neve van: Tűzijáték délben. Mit akar kifejezni?

- Ez egy régi heppem. A Fishingen minden évben van egy délutáni, fürdéssel összekötött nyitóünnepség, és egyszer kitaláltam, hogy legyen tűzijáték. Régi vágyam volt megnézni, milyen lehet nappal a tűzijáték.

- Na és milyen?

- A durrogás ugyanúgy megvan, de a látvány kevésbé mutatós, csak egy kis fehér füst. Nagyon tetszett az egész hiábavalósága. Az is benne lehet, hogy a feleségem játszik egy darabban, aminek az a címe, hogy Az utolsó tűzijáték, és ez eszembe juttatta az amúgy is meglévő mániámat.

Picikét arra is utal, hogy ez egy olyan album, amiről azt gondoltam, hogy abban az erőtérben és időben, amiben megjelenik, nem lesz, nem lehet különösebben sikeres, és ez egy jó, önironikus címnek tűnt.

Egyébként annál nagyobb visszhangja lett, mint ahogy vártam, legalábbis ami a fogyást és a fogadtatást illet. Mondjuk az Index jól lehúzta. Bár annak idején megmondta Nagy Feró, mint első mentorunk, amikor indult a Kispál, hogy mindegy mit, csak írjanak. És tényleg, sok ismerős mondta, hogy csak az írás után vette a fáradságot, hogy „na, jó, akkor meghallgatom”. Szóval végső soron hálás lehetek nekik, csak nehéz megemészteni, hogy ebben a leosztásban mi, régebb óta ismert hazai popzenészek, akiket már az Index nem tud felfedezni, általában csak negatív kontextusban kerülhetünk a fő oldalra, valami hatásvadász címmel, ami sok kicsi kattintást generál nekik. „Lovasi - Ákos”, ez valami csodálatos összeszikráztatása a valóságnak. Ki nem hagyták volna semmi pénzért.

- Végső soron úgy is a közönség dönt, és van egy olyan fix táborod, akire mindig számíthatsz.

- Pont ezért éri meg nekik. Mivel általában megosztó személyiségekről van szó, olyan hangnemben kell fogalmazniuk, hogy a táborokat felébressze.

- Hagyjuk az Indexet, ha rájuk lennék kíváncsi, tőlük kérnék interjút. A lemezen egy sokkal visszafogottabb Lovasi Andrást hallhatunk a Kispálhoz vagy a Kiscsillaghoz képest. Nekem a Tekerd fel a volumét jutott eszembe az éneklésedről.

- Persze, vannak előzményei. Vagy az első szólóanyag. Az is ilyen szobazene, csak akkor nagyon érdekeltek az elektronikus eszközök. Akkor találkoztam először bizonyos programokkal, loopokkal, és nagyon élveztem. De ez az érdeklődésem mára teljesen elmúlt. Ezért is lett ilyen egyszerű, akusztikus a lemez.

- Nem csak a hangszerelésre gondolok, hanem kimondottan az éneklésre. Általában erőszakosabban, ha úgy tetszik, vagányabbul szoktál énekelni, nem ennyire líraian.

- Ez attól függ, hogy hol keletkezik a zene. Például egészen biztos vagyok benne, hogy az AC/DC-nél ez a jellegzetes, préselt fejhang valószínűleg azért alakult ki a Bon Scottnál, mert ezt hallotta az erősítők és a borzasztó hangos zene mellett a kis sufniban anno. A Kispálban is valószínűleg azért vannak ezek a magas regiszterek – főleg a koraiban –, mert egyszerűen azt hallottuk. Volt egy mikrofonunk, bedugtuk az erősítőbe, és ezen a frekvencián hallottam, hogy mit énekelek. Ha mélyebben énekeltem, azt nem hallottam. De ha az ember egy szobában, egyedül követi ezt el, akkor ez nem szempont. Kicsit „dödögősebb” ének dallamok íródnak.

- A lemez központi, több dalban megjelenő témája tulajdonképpen az egész életművedben vissza-visszatér: a halál. Miért ennyire fontos neked? Szerencsére még elég fiatal vagy.

- Nem tudom. Mert jó téma. Ez ugyanolyan, hogy miért csinálnak krimiket, és azokban a krimikben általában miért ölnek meg embereket? Hiszen a legtöbb bűneset nem végződik halállal, hanem mondjuk, ellopják valakinek a pénztárcáját, vagy megvernek valakit.

Az ember – a mi kultúránkban végképp – nem tud mit kezdeni a saját, de még a mások halálával sem.

Nyilván az ember próbálja valahogy barátságossá szelídíteni. Az életünk egy út a halál felé, nem csoda, hogy fontos része az életünknek. Nem mindegy, hogy történik meg. Ha valaki hisz a túlvilági életben, akkor azért nem, ha nem hisz, akkor azért nem.

- Szóval akkor nem kell ebbe semmit belelátni, nem kell aggódnunk...

- (nevet) Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam. De azért nyilván az ember minden nap úgy kel fel, hogy tudja, egyszer vége lesz, és hát nem mindegy, hogy addig hogy telik az idő.

- Bármennyire régi téma is a halál, a nyitó dal, a Nem kell... mégis valahogy különbözik az eddigiektől. A Ha az életben, a Tegyetek el befőttet, az Eltalált állat, a Feketemosó és a többi egyfajta dacolás, egy fajta „szemébe nevetek a halálnak” érzés, de a mostani dal szövegében és zenében is sokkal letisztultabb, és a régi fanyar stílust talán csak a fúvósok idézik meg.

- Na például a Nem kell... az bizonyos értelemben „alkalmazott” dal. Van egy rendező barátom, Géczy Dávid, aki készített egy filmet, Game Over Club a címe. A feleségem szerepel benne, és Dávidal beszélgettek a filmről, én pedig ott kibiceltem. A film arról szól, hogy van egy Facebook-csoport, akik kitalálják, hogy csoportosan lesznek öngyilkosok. És eszembe jutott, hogy megírom a Game Over Clubnak az indulóját. Persze nem kértek fel rá, csak megírtam, és másnap elküldtem, és azt hiszem, be is rakták. Ott a szöveg is más volt. Most az a vége, hogy „Nem kell félni semmilyen haláltól.” De az eredeti az volt, hogy „Nem kell félni a meghívott haláltól.” Csak nem akartam népszerűsíteni az öngyilkolást.

- A másik fontos témája az új albumnak a... hát ezt nem biztos, hogy tudom szebben mondani, az embert körülvevő hülyék. A "Sziluetthuszárok", a "Férgek". Látszat- és érdekemberek mindig is voltak. Változott ebben bármi is a pályád kezdete óta?

- A Féreg az például kifejezetten a bennünk lévő féregről szól. Arról, hogy mi magunk sem feltétlenül vagyunk jobbak másoknál. Nyilván az ember kicsit szebbnek látja magát a többieknél, a saját gerendáját kevésbé veszi észre, mint a másik szálkáját.

Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy mennyivel vagyok keserűbb most, mint húsz évvel ezelőtt azzal kapcsolatban, hogy milyenek az emberek, akkor azt tudom mondani, hogy egy picit keserűbb vagyok. Ugyanis amiről akkor azt gondoltam, úgy van, arról kiderült, hogy tényleg úgy van.

Mondjuk úgy, hogy kevesebb az illúzióm.

- A lemezbemutató koncert nem egy füstös klubban lesz, nem is az Arénában, hanem a Vígszínházban. Van valami jelentősége a helyszínnek?

- Szeretem a Vígszínházat. Az efféle daloknak nagyon jó helyszín. Külföldön is a legendás koncerthelyek, amiket láttam például Londonban, azoknak a nagy része egykori színház. Úgy vannak kitalálva, hogy a közönség viszonylag közel legyen a színpadhoz, nincsenek igazán rossz helyek. Jó az akusztikájuk. Fontos lehetőség nekem, hogy ott játszhatok.

- Gondolom az új album dalai mellett régebbi kedvencek is megszólalnak.

- Mivel a lemez összesen 35 perc, abból nem jön ki egy egész este. Lesznek dalok az első szólólemezemről, és a Kispál- és Kiscsillag-dalok közül olyanok, amiket anno egy készülő szólólemezre írtam, csak éppen felkerültek egy-egy zenekari albumra. Tehát van még egy titkos szólólemezem is a Kispál és a Kiscsillag albumokon elbújva.

- Készültök-e valamire a Kiscsillaggal?

- 70%-os készültségben vagyunk egy lemezzel, de most kicsit félretettük a Kiscsillag zenekart a fejünkben egy másik polcra, mert amíg én a szólóalbumon dolgoztam, Lecsó elment Pál Utcai Fiúk-lemezt felvenni. Úgyhogy ha ők is befejezik, akkor nekiállunk, és május környékén megint kijövünk 1-2 új dallal. Az utolsó két Kiscsillag-lemez, sőt már az idén 10 éves „Örökre szívembe zártalak” album is mind március elején jött ki, úgyhogy a hagyományoknak megfelelően új Kiscsillag-album 2020 márciusában lesz.

Tűzijáték délben - Lovasi András lemezbemutató koncertje

"...régi barátaim és egy-két meglepetésvendég segítségével játszom el az új szólóalbum dalait, lesz néhány kedvencem az előző 2001-es lemezről, de válogatok olyan Kispál és a Borz-, Kiscsillag-dalokból is, amelyek személyesebb hangúak, és végül lesz egy-két feldolgozás általam nagyra becsült előadóktól is."

Jegyinformáció itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Lemondta a fellépését a Sziget egyik fő előadója, kiderült, ki jön helyette
A Sziget szervezői gyorsan reagáltak a váratlan fejleményre, így a pénteki napon szintén világsztár zárja a Nagyszínpad programját.


Váratlan bejelentést tett a Sziget Fesztivál: A$AP Rocky lemondta több augusztusi európai koncertjét, köztük a budapestit is. A szervezők azonban gyorsan pótolták a kieső előadót, így

augusztus 8-án, pénteken a Nagyszínpad fő fellépője Kid Cudi lesz.

A Grammy-díjas rapper, énekes és producer a 2000-es évek végén robbant be a köztudatba. Debütáló albuma, a Man on the Moon: The End of Day rögtön hatalmas siker lett, és dupla platinalemezzé vált. Azóta több mint 22 millió lemezt adott el világszerte, és két Grammy-díjat is bezsebelt.

Kid Cudi, polgári nevén Scott Ramon Seguro Mescudi jelenleg új albumán dolgozik, amelynek első dala Neverland címmel idén májusban jelent meg. Érdekesség, hogy Travis Scott is tőle kapta a művésznevében szereplő „Scott” nevet, mert Cudit gyerekkora óta példaképének tekinti.

A Sziget Fesztivál idén augusztus 6. és 11. között várja a látogatókat. A fellépők között ott lesz Shawn Mendes, Armin Van Buuren, Nelly Furtado, Papa Roach és Anima is. A zenei programok mellett színházi előadások, cirkusz és más különleges élmények is várják a fesztiválozókat.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zombiszülés, gerinckitépés, kitakart nemi szervek – A 28 évvel később nem cicózik, mégis az év egyik legmeghatóbb és legjobb filmje
A 28 nappal később Oscar-díjas rendezője visszatért, hogy megmutassa, van még kraft ebben a horrorműfajban: nos, rendesen megmutatta.


Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.

A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.

A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.

Érkezett is öt évvel később, 2007-ben a folytatás, a 28 héttel később, amit már nem Boyle rendezett, hanem a 2001-es Intactóval nagyot gurító spanyol fenegyerek, Juan Carlos Fresnadillo (továbbá: Betolakodók, A hercegnő és a sárkány), aki Robert Carlyle-t, Rose Byrne-t, az akkor még viszonylag ismeretlen Jeremy Rennert, Idris Elbát és Imogen Pootsot küldte csatázni Londonba a zombihaddal, kb. fél évvel az első rész eseményei után. S bár nem volt olyan jó, mint az első rész (nem is Garland írta), és kb. dupla költségvetéssel nagyjából ugyanannyit is hozott, azért még mindig szép sikernek könyvelték el az alkotók, és el is kezdték tervezgetni a harmadik etapot, a 28 hónappal későbbet, nagyjából egy 2010-es mozipremierrel. Legalábbis erről számolt be Alex Garland, ám ebből végül nem lett semmi, mivel a Fox Searchlighton belül olyan embereknél voltak a jogok, akik úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba egymással, így az újabb zombiterveknek is lőttek egy időre.

Majdnem tíz évvel később azonban Danny Boyle és Alex Garland újra elővették korábbi sikerüket, a jogok Andrew Mcdonald producer hathatós közreműködésének hála átkerültek a Sonyhoz, s így elkezdtek dolgozni egy új trilógián, ami az azóta eltelt hosszú idő miatt, kihagyva címében a hónapot, rögtön 28 évvel később lett.

Ennek első epizódja került most a mozikba, méghozzá újra Boyle rendezésében, aki az első rész óta Oscar-díjas rendező lett a Gettómilliomosnak köszönhetően, és olyan további filmeket álmodott a vászonra, mint a Milliók (2004), a Napfény (2007), a 127 óra (2010), a Transz (2013), a Steve Jobs (2015), a T2 Trainspotting (2017), legutóbb pedig a Yesterday 2019-ben. Vagyis Boyle hat év után csüccsent vissza a direktori székbe, hogy bebizonyítsa, továbbra is megvan a monyója, ráadásul ismét egy Alex Garland-forgatókönyvből garázdálkodhatott.

Boyle-nak pedig sikerült is a bizonyítás, mivel a 28 évvel később talán az eddigi legjobb epizód lett, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül (vagy egyáltalán nem) azt kaptuk, amire számítottunk. A sztori szerint a vírus elszabadulása óta 28 év telt el, Nagy-Britannia és Írország pedig sziget mivoltukból fakadóan karantén alá kerültek, a világ többi pontjáról sikerült kiszorítani a halálos kórt. Persze a veszélyzónában is vannak túlélők, közülük ismerünk meg egy kis szigeten élő közösséget, benne Jamie-t (Aaron Taylor-Johnson), a súlyos beteg feleségét, Islát (Jodie Comer) és a 12 éves kisfiukat, Spike-ot (Alfie Williams). Jamie úgy dönt, Spike elég érett már ahhoz, hogy elvigye őt a kerítéseiken túlra, a szárazföldre zombivadászatra, a túra azonban nem várt fordulatot hoz a gyerkőc életébe: megtudja, hogy odakint él magányosan egy kattant orvos, Dr. Kelso, akikből nem sok maradt, és talán ő segíthetne meggyógyítani a zavarodott édesanyját, akivel a többiek tudta nélkül útra is kel zombiföldön a vágyott cél felé.

A 28 évvel később alapvetően nem hazudtolja meg önmagát: véres, kegyetlen, izgalmas. A fertőzöttek minden fajtája durva és rendkívül félelmetes (bár valami fura oknál fogva, talán hogy elkerüljék az X korhatár-besorolást, itthon is kitakarták a pucér zombik nemi szervét), Danny Boyle pedig közel a hetvenhez is bizonyítja, hogy semmit nem veszített a fenegyerekségéből, s éppolyan profi direktor, mint a harmincas-negyvenes éveiben.

Ez a film ugyanis rendkívül intenzív, és próbára teszi a nézők türelmét. Rendkívül gyors vágásokkal, áttűnésekkel és furcsa zenékkel, hanghatásokkal operál, ráadásul a jelenetek nagy többségét iPhone 15 Pro Max okostelefonokkal rögzítette a szintén Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle, ami egyedi képi világot és atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. Atmoszféra pedig akad bőven, Boyle nagyon ért ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá, nyomasztóvá, élővé, veszélyessé, vagy akár reménytelivé tegyen egy történetet, pontosabban a világot, ahol az játszódik.

A 28 évvel későbbnek azonban van egy olyan vetülete is, amire talán nem sokan számítottak egy 18-as karikás zombis horrortól: hatalmas szíve van, és hihetetlenül megható.

Bizony, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy könnyfacsaró zombis horrorral van dolgunk.

Az új és fantasztikus színészi felfedezett, Alfie Williams egymaga viszi el a hátán a filmet, pedig olyan „segítői” vannak, mint Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer és Ralph Fiennes, de hát ez igazából az ő felnövéstörténete, amely során már ilyen fiatalon kénytelen felelősséget vállalni, és mindent megtenni azokért, akiket szeret. Ralph Fiennesnak pedig, aki a sztorinak csak egy későbbi pontján bukkan fel, szintén egy csodás és emlékezetes karakter jutott, ő a film lezárásában játszik hatalmas szerepet, és micsoda lezárás az!

Nem is érdemes többet elárulni a filmről, ami biztosan sokakat kikészít majd, ám az kétségtelen, hogy egy egyenesen az elevenünkbe vágó, nyers, mégis rendkívül érzelmes mestermű lett Danny Boyle új 28-filmjéből. Aki pedig értetlenül áll a több mint fura utolsó jelenettől, ne feledje, hogy kb. fél év múlva, 2026 januárjában érkezik az új trilógia már leforgott második (összesítve a franchise negyedik) része, a 28 Years Later: The Bone Temple (28 évvel később: A csonttemplom), amit viszont nem Danny Boyle rendezett, hanem Nia DaCosta (Little Woods, 2021-es Kampókéz), akinek azt üzenjük: még vért, még verejtéket, még könnyeket!


Link másolása
KÖVESS MINKET: