L. Ritók Nóra: A szegénységben élő gyerekek most veszítik el a lehetőségét is annak, hogy más életük legyen, mint a szüleiknek
2025 a gyerekvédelmi botrányoktól volt hangos. Először a kórházban ragadt csecsemők ügye, aztán a Szőlő utcai botrány emlékeztett ismét arra, hogy a gyerekvédelemben semmi sincs rendben. De nemcsak azok a gyerekek vannak kiszolgáltatott helyzetben, akiket az államnak kellene megvédenie, a szegény térségekben élő gyerekek helyzete és jövője is aggodalomra ad okot.
Évértékelő sorozatunk következő részében L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány alapítójával és szakmai vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan érzékelhető a mindennapokban a társadalmi egyenlőtlenségek mélyülése, és milyen következményekkel jár mindez a generációs szegénységben élő családok számára.
— Jobb hely lett-e a világ, és benne Magyarország 2025-ben?
— Sajnos a világ sem lett jobb, és Magyarországon sem lett jobb a helyzet. Ami a világpolitikában történik, az szorongással tölt el mindannyiunkat. A hatását egyértelműen érezzük mi is, hiszen Magyarország olyan külpolitikát folytat, amely minden irányból hatással van ránk. Ez sokunkban kétségeket, ellenérzéseket kelt. Itthon nagyobbra nyílt az olló, tovább nőtt a szakadék a társadalmi csoportok között.
Mi, az Igazgyöngy Alapítványnál főleg a generációs szegénységben élőknek segítünk esélyteremtő programunkban, amelyben kiemelt szerepe van annak, hogy a gyerekek milyen tudást és készségeket szereznek ahhoz, hogy életstratégiát váltsanak. Ebben az iskolarendszer ma nem tud hatékony lenni. A szegregálódott iskolák erre különösen nem adnak lehetőséget. Azt örömmel fogadtam, hogy újra téma volt az egyházi iskolák szegregáló hatása. Ezzel a leköszönő ombudsman foglalkozott, de sajnos úgy tűnik, elült a dolog, és én úgy látom, az egyház továbbra is hárít. Az érvek mindig ugyanazok: „Mi nem tehetünk arról, hogy a szülők minket választanak. A mi ajtónk nyitott mindenki előtt” – mondják. Pedig pontosan tudjuk, hogy ez nem így van. Egy kutatás szerint
még azokon a településeken is, ahol korábban nem volt egyházi iskola. A helyzet azóta is folyamatosan romlik. Hogyan értelmezhető úgy a Biblia tanítása, hogy a szegényeken segítenek a missziók, de az egyházak iskoláiban nincs helyük? Tisztelet a kivételnek. Ennek a társadalmi következményei nagyon sokáig érződnek majd. Azok a gyerekek, akik szegregált iskolába járnak, sokszor hiányos tudással, szakma nélkül kerülnek ki az életbe. A közmunka zsákutcájában rekednek, és óriási kriminalizációs kockázatot hordoznak. A másik feszítő probléma az, ami az állami gondoskodásból kikerülő gyerekekkel történik. A mi kapcsolatrendszerünkben is volt kisbaba, aki kórházban maradt és várt, mikor lesz valaki, akihez elhelyezhető. Voltak állami gondozott gyermekeink, akik folyton szöktek. A probléma, amióta dolgozunk, jelen van.
Ez már nem a szakmáról, vagy a szakpolitikáról szól. Ez olyan pártpolitika, ami az alapvető gyermekjogokat kérdőjelezi meg. És akkor még nem beszéltem az áremelkedésről, az inflációról. Az emberek, akik minimálbérből vagy közmunkabérből élnek, fogalmam sincs, hogyan tudják a hónapokat túlélni. Láthatóan van egy „fekete zóna”, amit mindenki elnéz, hiszen máshogy nem tudnának megélni. Ebben benne van a feketemunka és azok a „szolgáltatások”, amelyeket egymásnak nyújtanak a leszakadó térségek lakói: a pénzért fuvarozás, a „boltocskázás”, amikor az egyik a másik nyomorúságából él. Benne van a banki és kereskedelmi szféra érdekei mentén szerveződő végtelen eladósodástól, a plazmaadással történő pénzszerzésig minden. A közmunkában nincs változás. Nem látom, hogy a kompetenciákat erősítené, és ettől a munkaerőpiacon jobban el tudnának helyezkedni.
Nem tudok pozitív változásról beszámolni. A civil segítő szféra próbál segíteni ezeknek az embereknek, de ez így nem maradhat. Mert ezek állami feladatok, ezeket nem a jó érzésű emberek támogatásából kell működtetni, hanem az állami költségvetésből. Rendszerszintű változás kell, ami esélyt ad azoknak is, akik generációk óta leszakadtak. Kétféle Magyarországot látok: egy realitását vesztett sikerkommunikáltat és egy, a valóságot megélőt és mutatót, melyek között óriási ellentmondás feszül.
— Lehet-e egy ország sikeres, ha a lakosság egy látható része egyik napról a másikra él? Az elmúlt 5–10 évet nézve milyen tendenciák látszanak: stagnálás, újabb rétegek leszakadása, vagy visszakapaszkodás?
— A leszakadás tömegesedését a Covid idején érzékeltük a legerősebben. Az a csoport, akikkel a kezdetektől foglalkozunk (én generációs szegény társadalmi csoportnak hívom), stagnált. Generációk óta megvolt az átörökített életstratégia, a szocializációs minta, és ők nem kaptak segítséget ahhoz, hogy változhassanak. Közben folyamatosan felemésztődnek azok a tudások és készségek, amelyekkel ki tudnának kapaszkodni a gödörből.
Elvesztették az állásukat, és ők is tartalék nélkül egyik hónapról a másikra éltek. Ez a csoport lecsúszott arra a szintre, ahol a generációs szegénységben élők voltak, átvéve azok túlélési mintáit. Úgy látom, közülük a Covid után nem mindenkinek sikerült visszakapaszkodni. Statisztikai adatokat nem tudok mondani, nehéz terület ma ez is, de tapasztalati képet igen: nem csökken, hanem nő a segítségkérő emberek száma, és nő azoknak az élethelyzeteknek a száma, amikor nem tudnak önállóan megbirkózni a gondokkal, közüzemi számlák elmaradása, vagy épp egy szemüveg, gyógyszerkiváltás miatt. A környezetünkben most a középiskolai lemorzsolódást is erősebbnek érzem.
Muszáj megemlítenem egy állami programot, ami épp erre a társadalmi csoportra, illetve a 300 legszegényebb településekre irányul. Ez a Felzárkózó Települések program, amiben egy településsel, mint szakmai megvalósító, mi is benne vagyunk. Mi ebben a saját fejlesztésünket visszük, hiszen egy 20 évre tervezett stratégiában dolgoztunk már a program kezdetén is. A céljaink azonosak, de mi sok elemben másképp gondolkodunk, kevesebb adományozással, és több tudás- és készséghiány bepótlásával próbálunk fogást keresni a problémán. És ami a legfontosabb, mi használjuk a közösségi erőforrásokat is, ez van minden tevékenységünk fókuszában. Más együttműködési rendszert viszünk az intézményekkel is, sokkal erősebb a mentori munka, az okok kezelése. A programtól, mivel a Belügyminisztériumhoz tartozik, én rendszerszintű beavatkozási pontokat vártam, de ez egy, az állami rendszer mellett felépített program, éppúgy, mint a mi civil fejlesztésünk.
Látjuk, hogy most karácsonykor és máskor is segítenek az egyházi karitatív szervezetek. Ez fontos, de nem változtat a családok helyzetén: szükségleteket elégít ki, segít túlélni egy napot vagy hetet. A változáshoz viszont olyan segítség kellene, amely a motivációt is felépíti a tanult tehetetlenség csapdájában élőkben. Nem nekik és nem helyettük kell megoldani a problémákat, hanem erőt adni, és lehetőségeket nyitni, amelyekkel élhetnek. A motiváció pedig mindig függ a tudástól, világlátástól, készségektől. Ha ezek hiányoznak, valakinek azt pótolnia kell. Összességében: a rendszerszintű hibák mindig is megvoltak, és a rendszerváltás óta nem sikerült igazán hatékony beavatkozási rendszert felállítani a társadalmi leszakadás kezelésére.
Ehhez társult a hibáztató attitűd is, olyan, mint amit most Gulyás minisztertől hallottunk, hogy „ezek bűnözők”.
— Ezek szerint marad a „tüneti kezelés”, a segély, adomány? Mutat-e az állam hajlandóságot ok kezelésre, a szélesebb stratégiára? Hogyan lehet motiválni azokat, akik előtt nincs perspektíva, mert nem látnak követhető példákat?
— Az egész rendszer ügykezelő fókuszú, ahogy ezt gyakran szóvá teszem. Ügyekkel foglalkoznak, nem okokkal. Amikor az Igazgyönggyel elkezdtük a munkát, felismertük ezt. Láttuk, hogy a rendszer nem képes az okokkal foglalkozni, így az okok állandóan újratermelik az ügyeket. Ehhez teljesen más szemlélet kellene: hosszú távú, akár generációkon átívelő stratégia, amelyben a motivációt úgy építjük fel, hogy közben lehetőségeket is adunk, és folyamatos visszacsatolásokkal erősítünk. A Toldi-modellünkben ez a lényeg: építünk egy közösséget, teremtettünk munkahelyet, és
Bár a tanodarendszerrel sem értek egyet, ez is kényszerhelyzet, ezért van nekünk is. Mert ha van egy szegregálódott iskolarendszer, amely nem képes betölteni a feladatát, nem az a megoldás, hogy mellé, állami támogatással felépül egy másik rendszer, amely pótolja az iskola hiányosságait. Ehelyett módszertani váltás, és megfelelő szakembergárda kellene.
— És a tanoda is szegregátum.
— Pontosan. Az integrációhoz/inklúzióhoz szükséges készségeket nem lehet elsajátítani szegregált körülmények között. Az lenne a megoldás, ha módszertanban és szakemberekben ezeket az iskolákat erősítenék meg, és nem kellene külön tanoda: az iskola látná el az oktatási funkciót. Most viszont az állam dupla kifizetést vállal, fenntartva a jelenlegi rendszert. Mi egy atipikus tanoda vagyunk, máshogy szervezzük, és nem állami támogatással működünk, hanem civil és céges támogatásból. Így a mi tervezésünk mentén vihetjük a munkát. Az eredményeinket, a Toldi-modellben és más településeken is, itt, a Berettyóújfalui járásban, azért tudjuk felmutatni, mert komplex problémakezelésünk van, és lehetőségeket is adunk, amelyek változást hozhatnak. Még így is a legnagyobb kihívás: a tanulás értékét beemelni. Ha egy csoport az egyik napról a másikra élésben szocializálódik, és az alapvető szükségletkielégítés határozza meg a mindennapokat, nem tudnak távlatokban gondolkodni.
A mentorálással mi az okokat kezeljük. Azokat a családi, átörökített mintákat próbáljuk megtörni, amelyek akadályozzák a változást. Az iskolarendszer, a családsegítő és a szociális ellátórendszer ebben a működésében ezzel nem tud foglalkozni. Beszélhetnék a paternalista hozzáállásról is: „majd megmondjuk, hogyan kell élni”, ami nem építi az önálló döntések képességét. A nálunk kialakított munkakörök nem azok, mint az állami rendszerben. A mi szociális munkásunk nem ugyanaz, mint aki az állami rendszerben dolgozik: a mentoráló tevékenységet sokkal erősebben végzi, nagyobb tudása van a család és a gyerek közösségi pozíciójáról. A közösségfejlesztő munkatársunk sem az, mint az állami rendszerben, ahol a művelődési ház eseményeket szervez. Nálunk a közösségfejlesztés szociális munka: közösségi erőforrással próbálja segíteni az egyéni életstratégia-váltást. A művészeti iskolában tanító pedagógusaink szociális munkát is végeznek, kapcsolódnak a családokkal, látják a gyerek otthoni helyzetét. Máshogy fogjuk meg a problémát. Ennek a szemléletnek a rendszerszintű beépülése lenne jó, de erre nem sok esélyt látok.
— Tehát 2025 olyan volt, mint az előző évek? Leszámítva a gyermekvédelem körül kialakult helyzetet, ami 2024-ben kezdett fodrozódni. Körülötte viszont állóvíz?
— Igen, meg tudom erősíteni. Azokban a problémákban, amelyeket tavaly is említettem: lakhatási szegénység, munkalehetőségek hiánya, oktatási szegregáció, nem történt lényegi változás. Ami most nagyon erős, az az infláció hatása ezekre a családokra, és a gyermekvédelem problémáinak nyilvánosságra kerülése.
— Ami a Szőlő utcában történt, egyre inkább látható, hogy az máshol is jelen van. Olyat is hallottam, hogy egy jó érzésű gyámügyes inkább hagyja a gyereket a bántalmazó családban, mert a kiemelés már több kárt okozna. Ez lett a kisebbik rossz?
— Ezt meg tudom erősíteni. Családon belüli erőszakkal élnek együtt gyerekek és nők. Ez borzasztó nehéz probléma, ügykezeléssel nem oldható meg. Itt is okkezelés kellene. Nekünk is óriási kihívás, hogyan tudunk úgy segíteni egy-egy ügyben, hogy közben a családdal való bizalmi kapcsolat megmaradjon. Sajnos, összehasonlításban,
— Hogyan lehet ezt lépésről lépésre rendbe tenni, ha közben a téma a politika terepévé vált?
— Korábban az állam működtette a gyermekvédelmet és a nevelőszülői hálózatot. Szerintem akkor kevesebb probléma volt, mert a nevelőszülőket hosszas felkészítéssel készítették fel a gyerekek fogadására. A változás, én úgy látom, akkor következett be, amikor kialakultak az egyházi nevelőszülői hálózatok, és
Ma azok a gyerekek, akik állami gondoskodásba kerülnek, olyan traumákkal érkeznek, amelyekhez szakemberek hathatós segítsége kellene: pszichológusoké, fejlesztőpedagógusoké. Ezek a problémák régóta láthatók. A lakásotthonokban élő gyerekek beilleszkedése a település és az ottani iskolák életébe is nehéz, konfliktusokkal teli volt, és az ma is. A szökésekből is látszott, hogy a lakásotthon nem tudja megtartani őket. Jelzések voltak, változás nem.
Vagy például törvény szabályozta, hány éves kortól lehet gyerek a lakásotthonban, mégis bekerültek a négyévesek is a serdülő, kamasz korosztály közé. A traumák kezelése sem tud megtörténni megfelelően.
– Mit lehet tenni?
– Az a baj, hogy nagyon nehéz bármin változtatni, mert közben ugyanazok az emberek dolgoznak a rendszerekben, akik eddig is. Nem lehet úgy változtatni, hogy húzok egy vonalat, jön egy tiszta lap, és mostantól másfajta szemlélettel dolgozunk. Ezek az attitűdök beégtek. Szerintem sok területen nem történt meg a rendszerváltás: évtizedek óta ugyanazok a mechanizmusok működnek ma is az állami rendszeren belül. Amikor azt mondjuk, paradigmaváltás kell, például el kell szakadni a frontális oktatástól, azok, akik benne vannak, és ahhoz értenek, azt gyakorolták, nekik nem lehet egy vonalhúzással előírni, mondván: „holnaptól kooperatív tanulásszervezést használj”, mert ehhez idő és tanulás kell.
Ott van a szakemberképzés kérdése is. Honnan lesz új szemléletű szakember? Nagyon hamar eljutunk tehát oda, hogy a szakemberképzést is újra kell gondolni. Mindenhova be kellene emelni egy szociális nézőpontot. Ahol emberekkel foglalkoznak: egészségügy, oktatás, bármilyen terület, érteni kell, hogy a társadalmi leszakadásban élők helyzete más. A felsőoktatás ezt nem helyezi fókuszba, és ez baj. Szakemberek már leírták azokat az oktatási és szociálpolitikai rendszereket, amelyekben működhetne a problémakezelés. Ehhez politikai döntés és erőforrások kellenek.
Ha az állam nem engedi el az indikátorkényszeres sikerkommunikációt, Magyarország jövőjét hosszú időre meghatározza a társadalmi olló szétnyílása és a leszakadt országrészek problémája.
— 35 év telt el a rendszerváltás óta. Németország ‘45 után 35 évvel, 1980-ra már nem mutogatott vissza az origópontra. Én ebben társadalmi „patópálságot” érzek.
— Egyetértek, de kérdezzük meg: mitől alakul az emberek attitűdje úgy, ahogy? Olyan nincs, hogy „genetikailag ilyenek vagyunk”. A társadalmi folyamatokban a patópálság, az elfordulás a másiktól, a közbeszéd fókusza mind számít.
Vannak hozzáállások, amelyek ezt ördögi módon erősítik. Amikor folyamatosan ez hat, nagyon nehéz azt a hálót kiépíteni, amelyben a másképp gondolkodás megerősödhet. Jó ideje nincs fókuszban az oktatásban a szociális kompetenciák fejlesztése. Az érzelmi intelligencia, a szociális készségek meghatározzák, milyen felnőttek leszünk. Már generációk nőttek fel úgy, hogy ez nem épült be inklúziót támogató módon. Mostanra pedig már az alapvető morális értékek bicsaklottak meg. Ilyen szintű szembenállásban, egymásnak feszülésben hogyan alakulhatna ki megnyugtató, biztonságos, pozitív társadalmi kép? Folyamatos a konfrontáció, és a kiégés is. Az emberek elfordulnak a politikától, miközben a mindennapjaikat határozzák meg a politikai döntések. Még sincsen bennem teljes pesszimizmus. Sokan tudnak azonosulni a civil szférával, a másképp gondolkodókkal, a szociálisan érzékenyekkel, akik azért dolgoznak, hogy jobb legyen a társadalmunk.
Most „vagy velünk vagy, vagy ellenünk” rendszert éljük. Ebből nagyon nehéz szakpolitikát képviselni.
— Zárásként: legyünk optimisták 2026-ra?
— Inkább azt mondom: szedjük össze magunkat, legyen akaratunk a változásra. Nyilván ez kétesélyes. Nagyon nehéz optimistának lenni, ha minden romlott. Mégis kell valamiből erőt meríteni. Abból, hogy nekünk, embereknek lehet csak jobbá tenni ezt a világot.
