Klein Dávid: A pozitív és a negatív kritikák sem raknak rám nagyobb terhet
Mint azt megírtuk, a napokban hivatalosan is bejelentették, hogy Klein Dávid és Suhajda Szilárd júniusban újra megpróbálja megmászni a 8611 méter magas K2-t.
A páros először 2016-ban tűzte ki ezt a célt – az volt az első közös expedíciójuk –, de akkor egy lavina miatt vissza kellett fordulniuk.
A budapesti sajtótájékoztató után meséltek terveikről.
– Miben fog különbözni a mostani K2-expedíció a három évvel ezelőttitől?
Klein Dávid: Remélhetőleg abban, hogy feljutunk a csúcsra... (nevet) De komolyra fordítva, 2016 óta szerintem sokkal összeszokottabb csapat lettünk, valamint vannak objektív körülmények is, amik biztatóak. Idén különösen sok erős expedíció lesz fent a K2-n, és bár a tömeg egy nyolcezres hegyen inkább hátrány, mint előny, de ha erős és kompetens csapatok vonulnak fel, akkor az egyes táborok kiépítése sokkal könnyebb, hiszen mindenki összedolgozik.
– Három hónap múlva indultok, hogyan telnek majd addig a napjaitok, mennyire szoros az időbeosztás?
Suhajda Szilárd: Ami állandó munkát jelent, az a felkészülés, folyamatosan edzünk egyénileg és párban is. Emellett a jelenlegi szakaszban még bőven akad logisztikai, adminisztratív teendő is, ez szintén sok időt elvesz. De minél közelebb kerülünk az induláshoz, annál jobban tudunk csak a konkrét feladatra, tehát a hegyre és az edzésmunkára koncentrálni.
– Hány fős lesz a csapatotok? Utazik még valaki rajtatok kívül?
KD: Az alaptáborig egy-két partnerünk lehet, hogy elkísér majd bennünket, ez egy nagyon szép és izgalmas, kihívásokban gazdag túra. Valószínűleg egy operatőr is jön majd, hogy addig is minél intenzívebben tudósíthassunk az expedícióról. Utána viszont a hegyen már nem lesz velünk más.
Az itthoni csapat az edzővel, kommunikációs szakemberrel, meteorológussal együtt 4-5 főt tesz ki, de ők persze mással is foglalkoznak az expedíció mellett.
Azt viszont érdemes kihangsúlyozni, hogy bár mi ketten vagyunk a reflektorfényben, ez az egész valójában mégis csapatmunka. A háttérben maradók ugyanannyira megérdemlik az elismerést, hiszen nélkülük elindulni se tudnánk.
– Kettőtök között milyen a dinamika, miben különbözik leginkább egy páros expedíció ezen a szinten attól, ha egyedül másztok?
KD: A mászás ketten fizikai értelemben is könnyebb: ha egyedül mész, az nem azt jelenti, hogy feleannyi cuccot kell vinned, mintha ketten mennétek. Csomó dologra így is, úgy is szükség van, ezért jóval könnyebb elosztani a terhet, ha többen vagytok.
Ennél még fontosabb, hogy a szakmai döntéseket is ketten hozzuk meg. Ha valamiben bizonytalanok vagyunk, tudunk egymásnak segíteni, ütköztetni az érveinket.
SSZ: Igen, valóban kiegészítjük egymást... Az első kérdésre visszatérve, a 2016-oshoz képest a jelenlegi expedíciónk abban is nagyon más, hogy akkor, 2016-ban indultunk útnak először közösen. Idén már összeszokott párosként vágunk neki a hegynek és talán az is igaz, hogy az idei expedícióra készültünk a legalaposabban, ebbe raktuk bele a legtöbb munkát. Reméljük, meglesz az eredménye.
– Dávid, rólad szerintem mondhatjuk, hogy elég megosztó személyiség vagy: főleg a legutóbbi sikertelen Everest-expedíció után jelentek meg olyan vélemények, amelyek azt firtatták, „kamugép vagy bölcs hegymászó” vagy-e a többszöri visszafordulás miatt. Mekkora figyelmet, illetve jelentőséget tulajdonítasz ezeknek?
KD: Nem tudom, hogy én személy szerint mennyire vagyok megosztóbb személyiség a többieknél, az expedíciós hegymászók alapvetően azok szoktak lenni. Hol azért, mert a közvélemény szerint túl sok kockázatot vállalunk, hol pedig azért, mert úgy vélik, hogy túl óvatosak vagyunk.
Én igyekszem csak a szakmai visszajelzésekre koncentrálni, például arra, hogy két egymást követő évben kaptam meg a hazai szövetségtől az Év mászása elismerést. A jól sikerült 2015 és 2016 után 2017 és 2018 valóban nehéz évek voltak.
– Akkor a közvélemény nem is rak rád nagyobb terhet, vagy plusz elvárást a mostani expedíció előtt?
KD: Nem, szerintem nem is volna szerencsés, ha akár a pozitív, akár a negatív kritikák befolyásolnák a tevékenységemet. A feladat önmagában is elég nehéz, szakmai értelemben kell megoldani, és a döntésekre csak olyan dolgoknak szabad hatnia, mint például az aktuális időjárás, vagy a fizikai állapotom. Annak, hogy idehaza az emberek lelkesednek, vagy éppen mérgesek, vagy csalódottak, egyáltalán nem szabad hatással lennie rám.
– Egy csúcs megmászása (adott esetben első magyarként) számotokra mekkora részben egyéni siker, és mennyire az országé?
KD: Sosem köntörfalaztam, ha erről volt szó: elsősorban azért mászok hegyeket, mert szeretek hegyeket mászni. Én, illetve jelen esetben mi ketten vagyunk azok, akik ezt az egészet átéljük. Ugyanakkor nagyon jó érzés, ha közben mások is örülnek az elért eredményeinknek, és dicsőségnek tartják a magyar expedíciós hegymászásra nézve. A motivációmat viszont nem ez adja.
SSZ: A hegymászás abból a szempontból fekete báránynak számít a többi sportág között, hogy nincs a szó szoros értelmében vett közönsége. Ott vagyunk a világ végén, és élsportolói attitűddel küzdünk egy adott cél eléréséért, viszont senki nincs körülöttünk, aki a helyszínen szurkolna értünk. Persze nagyon sokan kíváncsiak, és a technikai fejlődésnek hála egyre több mindent tudunk már élőben, a hegyről közvetíteni, de a dolgok egy része továbbra is csak utólag jut el a nagyközönséghez.
Abban én is egyetértek, hogy maga a tevékenység kicsit öncélú, ugyanakkor örömmel tölt el, hogy ennyi ember követi figyelemmel és érzi magáénak a sikereinket. De amikor kint vagyunk, elsősorban a feladatra és a túlélésre koncentrálunk.
– Nem sok profi magyar hegymászóról hallani rajtatok kívül, legalábbis ekkora médiafigyelmet biztos nem kap senki más az utóbbi években. Milyennek látjátok a sportág helyzetét idehaza?
KD: Először is fontos tisztázni, maga a sportág nagyon összetett. Ha korcsolyát veszel a lábadra, akkor is rengeteg mindent csinálhatsz, a gyorskoritól kezdve a jégtáncig. Kicsit ilyen a mi helyzetünk is: az expedíciós hegymászáson túl létezik például teremmászás, vízjégmászás, klasszikus alpinizmus és még hosszan lehetne sorolni.
Igaz, hogy a himalájai hegymászás mindig kiemelt figyelmet kap – hiszen a nyolcezres csúcsok valóban grandiózusak –, és ez valószínűleg így is fog maradni mindig. Mi viszont feladatunknak érezzük, hogy ebből a kiemelt figyelemből kicsit visszaforgassunk, és felhívjuk a figyelmet a magyar hegymászók által elért más teljesítményekre is.
SSZ: Szerintem sem az expedíciós hegymászás a sportág csúcsa, ez csak egy műfaj a sok közül. Azt viszont nagyon is fontos kiemelni, hogy mindegyiknek megvannak a maga rendkívüli tehetségei hazánkban is – erre igyekszünk rendszeresen rámutatni a nyilvánosság előtt is.
– Vannak mentoráltjaitok, akik a következő generációt adhatják a ti műfajotokban?
KD: Azt hiszem, látni már azt a következő generációt, akik a hazai expedíciós hegymászásban is meghatározók lesznek utánunk.
Három nyolcezres csúcs hiányzik még a Himalája Koronája projekt teljesítéséhez és bízom benne, hogy ebben azért még nekünk is részünk lesz – emiatt is megyünk most a K2-re. Ha sikerül mindegyik, a magyar expedíciós hegymászásnak új célokat kell keresnie, amiben már az utánunk jövőknek is komoly szerepe lehet.
Amennyiben megkeresnek minket, mi nagy örömmel adunk tanácsot, segítünk és adjuk át azt, amit tanultunk az évek során.
– Tehát most a maradék három csúcs megmászása az elsődleges cél. Ameddig nem sikerül, máshová nem is szerveztek expedíciót?
KD: Ilyen ígéretet nem tennék, mert sok szép cél és álom kavarog a fejemben, de annyi biztos, hogy ez áll a tevékenységünk fókuszában jelenleg.
SSZ: Számos egyéb hegymászó-ambíciónk is van, de ami a nyolcezreseket illeti, mindenképp erre a három csúcsra szeretnénk koncentrálni a következő években.
– Együtt mentek mindenhová?
KD: Igen, mi vagyunk az Eseményhorizont csapat, így tervezünk indulni minden alkalommal.
– Hány éves korig lehet fizikai kondival bírni az évi rendszerességű expedíciózást? Van tervetek arra, meddig folytatnátok?
KD: Az egyik kritika az expedíciózással kapcsolatban, hogy ez egy önző tevékenység. Erre két dolgot lehet válaszolni – vagy szabadkozni, hogy „nem, én márpedig nem ezért csinálom”, vagy beleállni.
Én az utóbbit választom: ahogy az előbb is elmondtam, nagyon örülök neki, ha az, amit csinálok, másokat is jó érzésekkel tölt el, de az expedíciózást szerintem csak azért érdemes csinálni, mert te magad szeretnéd. Ad valamit, tanulsz belőle, örömet okoz, satöbbi.
Amíg ezek adottak, és amíg képes vagyok rá, hogy oxigénpalack nélkül csináljam, nem fogom abbahagyni.
