KULT
A Rovatból

Kandahárba eljutni 30 óra alatt, miközben vadásznak rád? Gerard Butler megoldja!

Gerard Butler gagyi akciófilmje közel sem annyira akciófilm, mint ahogy azt hirdetik, és közel sem annyira gagyi, mint gondolnánk. A Kandahárra azonban egy hét múlva már senki nem fog emlékezni.


Kezdjük rögtön a feketelevessel. Többet gondol magáról a Kandahár, mint ami. Izzadságszagúan próbál a politikai és vallási kérdésekben állást foglalni. Nem szigorúan bőrszínből kiindulva, de azért akkor sem minden fekete és fehér.

Vannak a filmben az effektíve rossz oldalon is jó, vagy ártatlan karakterek, sőt nagy hangsúlyt fektet az antagonistákra.

Ilyen az iráni nyomozó, akit a főnöke küldött Butlerék után, vagy a pakisztáni kémfőnök, aki próbál szabadulni ettől a morálisan megkérdőjelezhető munkától.

Ezzel nem is lenne baj, de ahogy a filmkritikát is elkezdtem, úgy indul a Kandahár is. In medias res, mindennemű expozíciót mellőz, csak bedobja a nézőt az eseményekbe.

Amíg Gerry Butlert látjuk, addig nincs gond, mert őt jól bemutatja a sztori a cselekedetein keresztül.

Tudjuk, hogy ő egy kém, aki szerelőnek álcázza magát egy akció keretein belül, és nagyon jó a munkájában. A probléma akkor kezdődik, amikor az alkotók a többi eseményt próbálják magyarázat nélkül elénk tárni. A hatodik-hetedik új arab szereplő telefonáló jeleneténél már ember legyen a talpán, aki nem kavarodik bele, mi is történik.

Történetünk szerint Tom Harris (Gerard Butler) épp egy sikeres iráni szabotázs után készülne haza, amikor is megtalálja őt barátja és egyben egyik munkaadója, Roman Chalmers (Travis Fimmel), hogy még egy bevetést vállaljon el, mielőtt hazatér. Harris hosszas kérlelés után belemegy az üzletbe, azonban mielőtt elkezdődhetne az afganisztáni hadművelet, lebuknak. Egy külső személytől kikerülnek az iráni akció részletei, köztük Harris személyazonossága.

A küldetés hamar átvált fejvesztett menekülésbe,

mert innentől nem csak az irániak, de a pakisztániak és az afgánok is hajtóvadászatot indítanak főhősünk és tolmácsa, Mo ellen (Navid Negahban). A két üldözött feladata eljutni Kandahárba, ahol egy brit MI-6 különleges alakulat éppen hazatér egy repülőgépen, ami 30 óra múlva indul. Tehát még egy időkorlátunk is van a menekülés mellé.

A forgatókönyvet egy hírszerző tiszt írta, akit akció közben ért a Snowden-botrány, így első kézből tudta meg milyen, amikor ennyire ellehetetlenítik a munkáját külső tényezők. Gyakorlatilag egy aggódó állampolgár miatt az élete veszélybe került. A filmben ezt próbálják finomítani, itt a kiszivárgás nem direkt történt, hanem egy oknyomozó riporter kapott információkat, melyekkel aztán elfogták az iráni erők. Így nem lehet teljes párhuzamot vonni a két esemény között, de azért

erősen érződik a katonák perspektívája a Snowdenhez hasonló ügyekben.

Persze ez érthető és alapvetően működik, ami viszont nem, az a film struktúrája és vágása. Új karakter, új esemény, rengeteg magyarázat nélküli beszélgetés, ami a film első negyven percét unalmassá teszi.

Az akció csak az első óra körül indul be, egy egész pofás menekülős jelenettel. Nem azt mondom, hogy a Kimenekítés második része és a John Wick 4 után bármit képes hozzátenni az akció műfajához, de szórakoztatóbbá válik a mozi. Mivel pontosan tudjuk, kinek mi a célja főhősünkkel, köszönhetően annak, hogy minden felet megfelelően bemutattak, így a feszültséget is lehet érezni. Van tétje a cselekedeteknek és sokszor tudjuk, hogy ártatlanok is az akció áldozatává fognak válni. Persze csak azután, miután megtanultuk, hogy ki kicsoda a szereplők között.

A Kandahár jobban működik kémfilmként, mint akciófilmként,

de sokkal jobban áll neki az akciózás, olyankor sokkal szórakoztatóbb, máskülönben a történések kissé lassúak és unalmasak. Ric Roman Waugh már szinte Gerard Butler személyes rendezője lett. Ez már a harmadik filmje a skót színész főszereplésével és talán a legjobb is a trióból.

Nem kiemelkedő a Kandahár rendezése, de Waugh mellett szól, hogy nem tipikus stúdiófilmet készített, a szó szoros és átvitt értelmében sem. A Kandahárt Szaúd-Arábiában forgatták, így a látványvilága nagyon hiteles. Egyetlen problémám van a fényképezéssel: itt is nappal felvett jelenetek vannak, amiket megpróbálnak digitális trükkökkel éjszakának eladni. Mostanában ez a trend Hollywoodban, ami személy szerint engem nagyon zavar. Értem, miért szeretik az operatőrök, és jogos, mert van értelme, de néha kilóg a lóláb, például, mikor sötétben valaminek éles árnyéka van.

A film szeretne politikai, vallási, közéleti töltetet belevinni a történetbe, ami növeli a realitását,

de csökkenti az izgalmakat. Nem mutatja be az összes arabot terroristának. A háborúból meggazdagodott terrorista is kimondja, ő a pénzért csinálja ezt a háborúsdit, nem az ideológiáért. Az iráni tisztet megfenyegetik a családja megölésével, ha nem hozza el nekik a kémet élve. A pakisztáni hírszerző pedig csak menekülni akar ebből a vallási csatározásból a fejlett nyugatra. Mindannyiuknak útjában van Harris, így várható, hogy nem sokan fogják közülük elérni a céljukat, ugyanis Butler kimondottan jól céloz.

Gerard Butler hozza a kötelezőt, mint legutóbbi filmjeiben, visszafogott hős, inkább John McClanehez tudnám hasonlítani, mint John Rambóhoz. Nem a 300-ból megismert gyilkológép, inkább a Greenland csendes, céltudatos szakembere. Társa, Navid Negahban Moja tökéletes partnere. Igazi buddy-movie lenne, ha csak az ő szálukat követnénk, persze inkább drámával átitatva, mint humorral. De a többi színész is ügyes, szerethető. Travis Fimmelnek nincs nagy szerepe, de ami van, az maradandó, bár így sem ő a legkiemelkedőbb mellékszereplő.

Ali Fazal a már említett pakisztáni hírszerzőként nagyon jó, remek ellenfél,

illetve Ray Haratian mint a háborús bűnös Ismail Rabbani szintén említésre méltó.

Érdemes megnézni a Kandahárt? Moziban nem tudom ajánlani. Látványvilágban nincs szüksége a nagyvászonra, inkább erős streamingfilmnek mondanám. Egy randiestére elmegy a TV előtt, de a mozijegy árát nem feltétlenül éri meg. Csak egy közepes film, amivel csupán annyi a probléma, hogy senki se fog rá emlékezni a jövő héten. A jelenlegi zsúfolt moziprogramban nem látok benne nagy nézői potenciált.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.

Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.

Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).

Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Te megölnéd Hitlert, ha 1921-ben találkoznál vele? – Ilyen lett Az utolsó vacsora a Thália Színházban
Az amerikai Dan Rose darabja a világon elsőként Budapesten látható, és alaposan odapirít a konzervatívoknak és a liberálisoknak is. Kőkemény dilemmák és meglepő döntések a Thália színpadán.


(A kritika SPOILEREKET tartalmazhat!)

Ritka, hogy egy szerző darabjának ősbemutatójára ne saját hazájában kerüljön sor. A Thália Színházban viszont lassan kezd bevett szokássá válni, hiszen David Hare Fénytörés című darabjának őszeptemberi sbemutatója után Dan Rose is Budapesten láthatja elsőként Az utolsó vacsora című feketekomédiáját.

Adott egy fiatal egyetemistákból álló társaság, akik rendszeresen összejönnek egy amerikai, kisvárosi házban, hogy vacsora mellett váltsák meg a világot. Luke (Jaskó Bálint), Mark (Dóra Béla), Jude (Czakó Julianna), Paulie (Banovits Vivianne) és Pete (Jámbor Nándor) igazi kirakat libsik. Vegánok, szabados erkölcsűek, mindenféle elvont eszméket, lila felhőket kergetnek.

Ám egy este egy váratlan vendég felbukkanása miatt az események hamar drámai irányt vesznek. A szélsőséges nézeteket valló Zack (Domokos László) ugyanis nem csak megkérdőjelezi a fiatalok értékrendjét és emberi minőségét, de vitájuk a tettlegességig fajul, és Mark az indulatos kavarodás hevében hátba döfi Zacket. Hőseink súlyos morális dilemma elé kerülnek: hívják a rendőrséget? Hisz semmivel nem tudják bizonyítani, hogy Zack rájuk támadt. Tüntessék el a nyomokat, és hallgassanak mélyen az egészről?

És persze ott az ennél is súlyosabb dilemma: szembenézni a tettük súlyával. Először is, ki a bűnös, Mark, aki szúrt? Vagy mindannyian?

Amit elkövettek, az gyilkosság, vagy olyan szükséges rossz, amivel hosszú távon szívességet tettek a világnak?

Ekkor hangzik el a címbe emelt felvetés: Ha találkoznál 1921-ben Hitlerrel, amikor már javában vallja szélsőséges nézeteit, de még nem alapított mozgalmat, nem emelkedett hatalomra, megölnéd, tudván, hogy milliók életét mentheted meg?

Végső soron a társaság válasza igen, és ezzel kezdetét veszi egy vérfagyasztó szokás: minden héten meghívnak egy szélsőjobbos nézeteket valló vendéget vacsorára. Amennyibe sikerül ész érvekkel meggyőzniük nézetei hibás voltáról, nem történik semmi. De ha mégsem, akkor megölik, hitük szerint jobb hellyé varázsolva ezzel a földet.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, a nagy egység hamarosan felbomlani látszik. Van, akinek feltámad a lelkiismerete, más épp ellenkezőleg: egyre fanatikusabban veti magát a "küldetésbe".

Végül komolyan felmerül a kérdés: miben különbek azoknál, mint akik ellen harcolnak?

A darab másik szála Norman (Szabó Győző) köré összpontosul. Norman egy ultra konzervatív megmondóember, aki tévéműsorában estéről estére gúnyt űz a "libsikből", és olyan témák szélsőjobbos kommentárját népszerűsít, mint a globális felmelegedés, az LMBTQ mozgalmak vagy a bevándorlás.

Normant a darab nagy részében csak tévés bejelentkezésekben láthatjuk, de természetesen a dráma csúcspontja nem is lehet más, mint hogy Norman is Pete-ék vacsora vendégévé válik. A két eszmerendszer végső összecsapása ez, ahol már közel sem egyértelmű, ki áll a jó és rossz oldalon, és hogy végül is ki győz meg (és le) kit.

A darab csattanóját nem szeretném lelőni, legyen elég annyit, egyáltalán nem olyan fekete és fehér a világ, mint ahogy azt sokan képzelik, és örök igazság, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.

Szabó Győző alakítása némileg zavarba hozott. Az én ízlésemnek kicsit túl parodisztikusan hozta a szélsőjobbos médiaszereplő figuráját.

Csodálkoztam is, hogy éppen Kálomista színházában űznek így gúnyt a konzervatívokból. Nem lesz ebből baj?

De a későbbiekben árnyalódott kép, mert amikor Norman a maga hús vér valójában megjelenik a színpadon, egészen másképp beszél, amiből az derül ki: a tévében Norman pózol, szerepet játszik, a negyedét sem hiszi el annak, amit mond. Így pedig kerekebb lett a történet.

A többi főszereplőből nehéz lenne bárkit kiemelni, és ez így van jól. Mindenki egyformán érdekes, színes és hiteles része a társaság egészének. Az író tehetségét mutatja, hogy nem csak random öt embert rakott egy asztal köré: mindenkinek van valami a jellemében vagy az élettörténetében, ami adott pillanatban döntőnek bizonyul abban, milyen irányba megy tovább a történet.

Akit talán mégis kiemelnék, az Czakó Julianna, aki Ibsentől kezdve Csehovon át a kortárs vígjátékig mindenben rendkívül önazonos és hiteles tud maradni. Játéka és személyisége a szőkenős viccek élő cáfolata.

A szereplők közül kiemelkedik még a Zacket alakító Domokos László, aki finom érzékkel építi jelenlétét a megfoghatatlan fenyegetésből a tomboló erőig, az idegösszeroppanás szélére sodródó serif, Udvarias Anna, illetve a homofób papként brillirozó Tamási Zoltán.

A Thália Színház gyakorlata az elmúlt években az volt, hogy a nagyszínpadon – egy-két kivétellel – nagy sikerre számítható habkönnyű, felületesen szórakoztató komédiákat játszottak. A vaskosabb, színvonalasabb és ezért kisebb érdeklődésre számot tartó darabok a Télikertbe szorultak. Az utolsó vacsora szakít ezzel a trenddel. Igaz, Dan Rose sem ás túl mélyre, tüneti szinten boncolgatja korunk rákfenéjét, az egyre jobban elharapózó ideológiai megosztottságot, amiben sajnos minden oldalon a szélsőségesek hangja a legerősebb. Szereplői a liberális és konzervatív térfél egy-egy archetípusa. Ezzel együtt az előadás alkalmas arra, hogy az ember újra gondolja és árnyalja saját értékrendjét, és Horváth Illés rendező alaposan megtűzdelte szellemes színpadi megoldásokkal és játékossággal.


Link másolása
KÖVESS MINKET: