„Már nem lázadunk, de nem a világ változott, mi találtuk meg a helyünket benne” – interjú a 25 éves Junkies-zal
Negyedszázad kockázat és mellékhatás címmel nemrég jelent meg a Junkies legújabb albuma, amire 6 új szám mellett 13 régi sláger újravett verziója került fel. Ezzel harangozták be születésnapi nagykoncertjüket, amit a Barba Negra Trackben tartanak június 15-én.
Szekeres András énekes és Barbaró Attila gitáros ennek apropóján arról is meséltek, mi volt az eddigi legnagyobb hullámvölgyük, és érezték-e már azt, hogy kezdenek kiöregedni valamelyik dalukból.
– Mennyire jelentős mérföldkő számotokra, hogy 25 éves lett a zenekar?
Szekeres: Jól lehet vele haknizni. (nevet) De inkább ijesztőnek mondanám – emlékszem, már öt év után is durvának találtuk, hogy mennyi idő eltelt. Akárhogy nézzük, 25 évig ritkán maradnak együtt zenekarok, pláne majdhogynem eredeti felállásban. A legtöbbjüket elsodorja vagy a sikertelenség, vagy úgy általában az élet.
Nekünk az a szerencsénk, hogy mindig is nagyon erős volt a kémia köztünk, emberileg és zeneileg egyaránt gördülékenyen alakult a viszonyunk.
Ennek az egyik titka, hogy soha nem tároltunk magunkban sérelmeket: ha nézeteltérésünk támadt egymással, legtöbbször ott helyben lerendeztük, még akkor is, ha kiabálni vagy ajtót csapkodni kellett.
Barbaró: Szerintem ahogy telt az idő, még nagyobb is lett az összhang. Régebben szinte minden dalt én írtam Rikivel közösen, a szövegek nagy részét pedig egyedül. Ölre menő vitákat folytattunk arról, mit hogyan kéne játszani, mindenki ragaszkodott a saját víziójához. De később rájöttünk, hogy sokkal jobb a végeredmény, ha inkább a kompromisszumra törekszünk és kölcsönösen tiszteletben tartjuk a többiek javaslatait.
Szekeres: Attila gyakorolt először gesztust felénk azzal, hogy belenyúlhattunk a szuverén ötleteibe, ami aztán kölcsönös lett.
Barbaró: Ma már mind a négyen dalszerzők vagyunk, az új lemezre például Viktor is hozott egy dalt, amiben nemcsak dobol, de a többi hangszeren is ő játszik és ő is énekli – vagyis inkább kiabálja.
Mivel mindannyiunknak vannak olyan periódusai, amikor kevésbé jön az ihlet, ezt azzal tudjuk áthidalni, hogy akkor a többiek ötletei kapnak nagyobb teret. Ha most nem 25 évesek lennénk, csak mondjuk 23, akkor is tudtunk volna csinálni egy új lemezt, legfeljebb nem válogatásalbum lett volna hat új dallal, hanem rendes sorlemez.
– Volt olyan hullámvölgyetek, amin kérdéses volt, át tudtok-e lendülni?
Szekeres: 2011 környékén volt egy komolyabb válsághelyzet, amikor elég sötéten láttam a zenekar jövőjét.
Egyszerűen elment a kedvem a közös munkától, nem szerettem a koncerteket, nem tudtam elképzelni, hogy akár csak egy év múlva még ugyanezt fogom csinálni.
Barbaró: Akkoriban inkább a szervezéssel és a háttérmunkával voltak bajok. Ezt nem szabad lebecsülni, egy zenekar működésének legalább a felét teszik ki ugyanis ezek a folyamatok. Ha hiba csúszik ebbe a gépezetbe, hiába zenélsz jól, nem sokra mész vele.
A 2000-es években hozzászoktunk ahhoz, hogy folyamatosan játszunk. Gyakorlatilag nem volt szabad hétvégénk, évente kétszer körbeturnéztuk az országot, nyaranta ott voltunk minden fesztiválon. Ezután jött egy visszaesés, amit nyilván nehezen viseltünk, ráadásul egyfajta szerzői válsággal is párosult.
– Hogy sikerült végül túlesnetek rajta?