KULT
A Rovatból

Juhász Anna: Belül ugyanaz a lány vagyok, aki szeretne irodalmi közösséget teremteni – a 13 év adott biztonságot ehhez

Túl van a 150. esten a Juhász Anna vezette Irodalmi Szalon. A kortárs irodalom alkotóinak nagy része járt már a Szalonban. Arról beszéltünk Annával, mi változott az elmúlt 13 évben.

Link másolása

Juhász Anna 2010-ben fogott bele az Irodalmi Szalonba, amely azóta elköltözött a Hadik Kávéházból, és felvette az alapítója nevét. Juhász Ferenc költő lánya az édesapja révén költők és művészek közt nőtt fel, és őt is végigkísérték életében a könyvek, a munkái is mindig az olvasáshoz kötődtek. A Szalon mellett most már más projekteket is menedzsel, mind kapcsolódik az irodalomhoz, sokat utazik, előad, beszélget, szervez.

– 150 est, 13 év, 45 000-es közösség – ez számokban az Irodalmi Szalon. Szinte az elejétől követem, amit csinálsz, még a Hadik Kávéház-beli, kezdeti estektől. Azóta még fél tucat más dologban is benne vagy hasonló intenzitással. Mi motivál még? 

– A folyamatos újnak a felfedezése. Új könyvek, új aspektusok, új nézők, új közösség. Az irodalom az otthonom, és ebben a világban sosincs két ugyanolyan olvasat, este, beszélgetés. És persze olyan nagy ünnep ez – majdnem másfél évtized, több kávéház, immár Budapesten kívüli országjárással és határon túli Szalon-estekkel. Azt hiszem, egyre motiváltabb vagyok az idővel. A kezdetben, 2010-ben, amikor ez a történet indult kíváncsi voltam és eltökélt. Az évek során egyre több célom lett az olvasásnépszerűsítéssel, a közönség szeretete és az eredmények vittek mindig előre.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb estek neked, és miért? Kettőt-hármat említenél? 

– A legemlékezetesebb estek a nagy találkozások estéi. A 100 éves Bálint Gyuri bácsival a beszélgetés 2019. szeptemberében – többszázan voltunk, mégis csendben hallgattuk élettapasztalatait.

Felejthetetlenek nekem a Fodor Ákos-, Márai- és Szerb Antal-estek, vagy amikor olyan barátok a vendégeim, mint Kemény István, Csányi Vilmos, Vecsei H. Miklós, Háy János, Grecsó Krisztián, Berecz István vagy legutóbb Gubik Petra. Igen, a Szalon zene is: Szabó Balázs, Hrutka Róbert, Kollár-Klemencz László vagy a Budapest Bár is fellépett nálunk, és otthonra talált sok beszélgetés.

Ez a legnagyobb kihívás is egyben: tizenhárom éve hónapról hónapra olyan vendégeket hívni, akik kíváncsiak egymásra, és a közönségnek a kezdetektől fontos témákat, könyveket, aktualitásokat mutatni. Volt, amikor elbizonytalanodtam, hogy kell-e a Szalon – na ilyenkor is visszanézem az estek fotóit, és folytatom tovább.

– Elbizonytalanodsz?

– Igen, ennyi idő alatt több este volt, ahol úgy éreztem nem voltam jó. Sokszor vagyok bizonytalan magamban és félek, ha csalódást okozok. Leginkább magammal vagyok szigorú, ez talán a maximalizmusom. Ha nem voltam elégedett, előfordult, hogy órákig ültem az autóban, régebben Papám’lökött túl’ ezen az állapoton, és a tanácsai vittek előre.

– Az édesapád sokszor ült ott az estjeiden. Mennyire inspirált annak idején, hogy elkezdd a szalont? Megbeszélted vele? 

– Az ő jelenléte nagyon sokat számított – ez egy tanítói viszony volt. Figyelt, értékelt, biztatott. Arra a tiszteletre nevelt engem és a nővéremet, hogy a művészet küldetés, az irodalommal foglalkozni pedig alázatot kíván. Ma már édesanyám vagy a férjem ül az első sorban, az ő jelenlétük sokat számít.

– Mennyit változtál a kezdetek óta? Izgulsz meg néha? 

– Változtam, nem is kicsit, szerencsére a változás az életünk része, és jól van ez így. Belül, a célokban ugyanaz a lány vagyok, aki belép egy kávéház ajtaján, és szeretne irodalmi közösséget teremteni. Ott áll szemüvegben, izgul, fél, és közben tudja, hogy jó lesz.

A tizenhárom év adott biztonságot, a sok száz est, beszélgetés, műsorvezetés pedig gyakorlatot, de itt nincs rutin: mindig mindent újra kell kezdeni. Talán úgy fogalmaznék, hogy a mai Anna határozott, kíváncsi, és még mindig kifogyhatatlan energiái vannak, de ezeket már megtanultam jobban kezelni és csoportosítani. Izgulni azért izgulok leginkább, hogy a vendégeim és a közönség jól érezze magát, úgy távozzon egy programról, hogy többnek érzi magát tőle.

A Szalon-élményhez persze támogatók is kellenek, akik a hátteret biztosítják – a csodás munkatársaim mellett nekünk évek óta a Szerencsejáték Zrt. ad bizalmat, így a működésnél a művészi munkára tudok koncentrálni.

– Kit sajnálsz nagyon, hogy (még) nem jött el, vagy már nem is jöhet el hozzád? 

– Vannak elmaradt beszélgetések, amiket tologattam, aztán nem valósulhattak meg. Térey János sokszor volt nálam, de nem elégszer – az ő távozása hatalmas űr, sokat gondolok rá, olvasom a könyveit.

A kortárs irodalom alkotóinak nagy része járt a Szalonban, és ez nagy boldogság: Kányádi Sándor, Spiró György., Háy János, Bartis Attila, Tóth Krisztina, Dragomán György és Szabó T. Anna, Csányi Vilmos, Kepes András, Zalán Tibor, Szöllősi Mátyás és Ughy Szabina – hosszú még a sor.

Van persze cél is – viszont nem árulom el, kiket hívnék el, remélem, hamarosan köszönthetem őket a közönséggel együtt.

– Ha a világirodalom nagyjai közül hármat választhatnál, hogy leüljön veled beszélgetni, kik lennének azok? 

– Hemingway, Tolsztoj és Cortázar – apropó, ő most november 15-én lesz a Szalon fókuszában, Henri Gonzo és David Yengibarian zenei, felolvasós vendégeskedésével. Ha kortárs, akkor Ferrante, Knausgård és Ulickaja – vele többször összefutottam, de még beszélgetni nem sikerült. Szívesen bepótolnám.

– Szereted vegyíteni a művészeti ágakat egy-egy esten. Az irodalom szerinted melyik másik művészettel van a legerősebb kölcsönhatásban? 

– Az irodalom képekben gondolkodik, de a zene nélkül talán nem értenénk ezeket a képeket. Szóval a zene és a képzőművészet szorosan összefonódik a szavak erejével, a költészettel és a prózával. Valahogy így is élem meg gyermekkorom óta az irodalmat: Papám legjobb barátai festők voltak – az ő műtermeikben ültünk Eszter nővéremmel és a festményeket nézve hallgattuk a felnőttek beszélgetését. Erős, élő élmény.

Ezt követően egyre többször jött szembe, milyen fontos a zene és kép az alkotóknak: Fodor Ákos, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Kántor Péter, Zalán Tibor és Háy János életében ezek a társ-területek otthonosak, nemcsak ihletet, de levegőt is adnak saját munkáiknak.

– Sokszor tartasz rendhagyó irodalomórát középiskolásoknak. Provokatív kérdés: olvasnak még ők egyáltalán? Kicsit olyan retro dolognak tartják, ahogy én látom. 

– Kezdjük egy példával: Tiszaföldvár, alig pár hete. Késve érkezem, a Művelődési Házba, mégis ennek ellenére többszáz diák vár. Szinte üdvrivalgás fogad, amikor belépek, és azonnal közös versmondásba kezdünk. Majd éneklünk, ekkor már több tucat diák mellém ül a színpadon. Van olyan diák, aki amúgy felelni sem mer az osztálya előtt – ekkor önszántából áll ki, és boldogan olvas. Ez a közösség ereje.

Együtt gondolkodunk a versekről és arról, hogy a mai világban, a gyorsulás, a képek tömege és a videók tartalmai mellett egy ebből a világból kitekintő könyvélménynek, a csöndnek és figyelemnek hol van helye. Az olvasás idő ugyanis.

Az elmúlt három évben sok ezer diákkal találkoztam, és folyamatosan járok rendhagyó, tematikus irodalomórákra – bejártam az országot, és jó látni azt, hogy ma is változatlan a könyv értéke – az utat kell megtalálni hozzá közösen a tanárokkal, könyvtárosokkal. Hiszem, hogy jó úton haladunk.

– Arra nem gondoltál, hogy neked is írnod kellene? Mondjuk a Szalon történetet, személyes sztorikkal, vicces történetekkel, amik az esteken előjöttek - meg persze rólad es a szalon történetéről. 

– Egyre többet foglalkozom az írással és a történetek lejegyzésével. Az írás első lépésben búvópatak, legalábbis számomra. Formálódik bennem valami, van, amit már leírtam belőle, és van, ami még formálódik. Bízom abban, hogy hamarosan előbújnak a sorok, és amit a papíron látok, nem lesz idegen tőlem.

IRODALMI SZALON #152.

Julio Cortázar / Henri Gonzo / David Yengibarian estje

2023. november 15. 19.00

Háziasszony, szerkesztő: Juhász Anna irodalmár

Részletek: Facebook-event

Helyszín: MITZI (Bartók Béla út 1.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Horváth László
A Soproni Petőfi Színház színésze Radványi Géza klasszikusában, a Valahol Európában című filmben is szerepelt.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2024. május 14.


Link másolása

Május nyolcadikán elhunyt Horváth László, tudatta az MTI-vel fia, Horváth Tamás.

„Búcsúzunk Kuksitól, a Valahol Európában című film egyik kedvenc karakterétől”

– írják a közleményben.

Horváth László 1940-ben született Budapesten, majd Radványi Géza rendező fedezte fel, ezután pedig számos magyar filmben szerepelt.

1956 után Münchenbe emigrált, reklámfilmeket készített és rendezőasszisztensként dolgozott. 1980-ban hazajött Magyarországra, és élete utolsó éveiben a Soproni Petőfi Színházban dolgozott.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Kórházba került Jordán Tamás
A Nemzet Színésze mindenkit megnyugtatott: a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hamarosan újra színpadra is áll.

Link másolása

Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.

Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.

„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”

- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
„Úgy látom magam, mint a Titanic zenekara” – Pályaelhagyó és maradó tanárok mesélték el történeteiket egy rendhagyó színdarabban
A Stereo Akt alkotócsoport darabjában összesen 11 volt vagy jelenlegi pedagógus szólalt meg, a végén pedig a közönség bevonásával ötleteltek arról, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást.

Link másolása

„2023. november 30. óta nem vagyok többé tanár, legalábbis a jog szerint. De a mai napig teljesen idegennek hat ez a félmondat: pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, nem vagyok többé anya, vagy nem vagyok többé ember.”

„2019 februárjában mondtam fel. Másnap elköszöntem édesanyámtól, akinél addig laktam, mert a keresetem egészét elvitte volna egy albérlet plusz az étkezés ára.

Budapestre költöztem, elmentem egy személyes interjúra, ahol elém tettek egy szerződést a tanári fizetésem háromszorosáért. Még olvasgattam a papírokat, amikor felhívott egy másik hely, és amikor elmondtam, hol vagyok, a korábbi bérem négyszeresét ajánlották.”

„Alapvetően minden rendben. Aztán egyszer csak meglátod a Facebookon, hogy a szintén felmondott magyartanár ismerősöd és szépséges Szabó Magda-verset posztol, és hirtelen kiesik a laptop a kezedből. Nem kellene neki folyamatosan versek és gyerekek között lennie? És az hogy lehet, hogy a legbölcsebb, legkorrektebb töritanár szoftvertesztelést tanul?”

A kőbányai Wesley János Általános Iskola egyik tantermében ezúttal felnőttek ülnek – némán, komor arccal hallgatják a hangszóróból visszhangzó mondatokat.

A Stereo Akt csapata a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vitte (rendhagyó) színpadra a Miután felmondtam / Miután maradtam című darabot, amely pályaelhagyó, illetve minden nehézség ellenére is kitartó tanárok történeteit mutatja be.

Alapja a Miután felmondtam blog, amelyet 2023 év elején alapított két érintett pedagógus, Sikoparija Lujza és Kovács Éva. Céljuk az volt, hogy a nagyközönség számára is bemutassák a személyes sorsokat és drámákat, amelyek egy-egy ilyen döntés mögött húzódnak.

„Eleinte a blog írásaiból indultunk ki, de hamar rájöttünk, hogy szükség van az érem másik oldalára is: azoknak a pedagógusoknak a történeteire, akik a pályán maradtak, és minden kritikusságukkal együtt belülről folytatják az ellenállást”

– meséli Boross Martin rendező, művészeti vezető, akin kívül egy dramaturg és két drámainstruktor vett még részt a koncepció kidolgozásában.

A cél Boross szerint az volt, hogy a megszólalók az ország különböző pontjairól, a közoktatás különböző szakaszaiból, mozaikként kiadjanak egy rendszerszintű problémát. A blog szerkesztői is elküldték a saját kedvenceiket, ezekből választottak ki hatot. A maradók pedig ismerősi körből vagy ajánlás útján kerültek ki, illetve olyan is akadt, aki korábban már megszólalt a témában, és egy interjújának köszönhetően kérték fel.

Boross Martin

Sikoparija Lujza

A közönséget az előadás elején két részre osztották, az egyik csapat a pályaelhagyók, a másik pedig a maradók történeteit hallgatta meg először. A helyszín és az előadásmód is szimbolikus volt: a pályaelhagyóknak csak a hangját lehetett hallani, míg a maradók – egy kivétellel, aki épp táborozott az osztályával – személyesen is ott voltak. Ők viszont egy már nem használt, elhagyatott és lepusztult iskolaépületben beszéltek pár száz méterrel arrébb a motivációikról és belső vívódásaikról.

„A nulladik szülőin el fogom mondani a leendő osztályom szüleinek, hogy 3+2 éves szerződést kötök az osztállyal, 10. évfolyam végén felmondási opcióval. Ha a harmadik év végén úgy állnak a dolgok, hogy nem tudom többé a szakmai hitelemet és a nevemet adni ahhoz, ami az iskolában zajlik, ki fogok lépni a rendszerből”

– szögezte le az elsőként kiálló Horváth András, a kőbányai Szent László Gimnázium matematika-fizika szakos tanára. Hozzátette: nagyon nem szeretné, de elkerülhetetlennek látja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.

Horváth András

Szilágyi Kitty

Egy soproni egyházi iskola tanára, Keresztény Dorka a rendszeren belüli lázadás taktikáját választotta. „A fénymásolási limitemet arra használom az iskolában, hogy a könyvekből véletlenül kifelejtett múveket pótoljam. Belülről bomlasztom a rendszert: József Attilával, kortárs irodalommal, színházzal” – fogalmazott, hozzátéve: „Mi van velünk, akik maradtunk? Összekapaszkodtunk, mert világossá vált számunkra, hogy magunkon kivül másra nem számíthatunk.”

Varga Sándor az Eötvös József Gimnáziumból azzal kezdte, több mint 30 éve tanító mestertanárként a pályája csúcsán van, a polgári engedetlenségi akcióba inkább a fiatalabb kollégáival vállalt szolidaritás miatt szállt be.

„A státusztörvényt végig sem olvastam, nem érdekelt különösebben, én csak tanítani akartam. Természetesen nekem is el kellett számolnom a lelkiismeretemmel, például a diákjaim és a gyermekeim előtt. Azt mondtam nekik, hogy úgy látom magam, mint a Titanic zenekara: addig játszom, ameddig hagynak.”

Szilágyi Kitty óvodapedagógus, civil aktivista pedig szinte a sírás határán mesélte: eleinte abban bízott, hogy képes lesz a rendszer hiányosságait kiküszöbölni, és megadni mindent a gyerekeknek, amire szükségük van. Aztán elvették tőlük a lehetőséget, hogy dönthessenek arról, ki léphet iskolába, és olyanok kezébe adták, akik még csak nem is találkoztak a gyerekekekkel.

„Sikerült az intézményvezetői államvizsgám, másnap pedig Novák Katalin aláírta a státusztörvényt. És akkor tudtam, hogy intézményvezető már nem leszek.”

A történetmesélő részhez szerettek volna hozzátenni még valamit a végére, hogy a nézők is aktív alkotóivá váljanak az élmények, illetve ne szomorú, frusztrált hangulatban távozzanak, hanem legyen egy konstruktív része is az estének.

A két részre osztott közönség ezért egy harmadik helyszínen újraegyesült, ahol kisebb csoportokba rendeződtek, majd egy-egy padot körbeülve próbálták megválaszolni az alábbi kérdéseket:

  • Mi garantálhatja, hogy jó tanárok dolgozzanak az iskolában?
  • Mit szeretnénk, hogy egy diák megtapasztaljon az iskolában?
  • Mit jelent a társadalom számára az oktatás? (Jelenlegi/ideális állapot)

A keretet ehhez egy elképzelt iskolai évzáró külsőségei biztosították, élen egy teljesen fogalmatlan “tankerületi vezető” – valójában a darab egyetlen színész szereplője – videós bejelentkezésével, aki beszédében zseniálisan hozta azt a közhelyparádét, ami (sajnos) gyakorlatilag bármelyik valódi ünnepségen elhangozhatott volna.

Az előadást egyelőre a most lezajlott két alkalomra tervezték, de mivel mindkét este hetekkel hamarabb telt házas lett, nem kizárt, hogy ősszel újabb előadásokra is sor kerül majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba, az Operettszínház színművésze
A színművész Shakespeare-, Molière-, Schiller-főszerepek mellett modern klasszikusokat is alakított.

Link másolása

Hosszan tartó betegség után 59 évesen elhunyt Jantyik Csaba színművész, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja – közölte Facebook-oldalán az Operettszínház.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy tegnap éjszaka hosszan tartó betegség után 59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba színművész, társulatunk tagja”

– írták.

Jantyik Csaba 1964. július 30-án született Békésen. Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett irodalmi-drámai szakon 1982-ben, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Horvai István–Kapás Dezső osztályába. Diplomáját 1987-ben vette át – írja a Fidelio. Számos nívódíj mellett kitüntették a Debrecen Kultúrájáért díjjal.

2001-ben az Operettszínházhoz szerződött, ahol A muzsika hangja című világhírű musicalben Von Trapp kapitányt alakította először a budapesti közönség előtt. Fontosabb szerepei az intézményben: Kánkán (Aristide), West Side Story (Schrank), Mária főhadnagy (Kossuth Lajos), Lili bárónő (Malomszeghy báró), Menyasszonytánc (Rabbi), Abigél (Torma Gedeon), Szentivánéji álom (Theseus), Viktória (Webster), Rebecca (Julyan ezredes), János vitéz (A francia király), Hegedűs a háztetőn (Kocsmáros), Jekyll és Hyde (Apa, Lord Savage).

Jantyik Csabát a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti.


Link másolása
KÖVESS MINKET: