Jobban érdekelte a határőrt, hogy van-e nálunk petárda, mint a PCR-teszt a szlovák határon

Az idei karácsony sok szempontból volt teljesen más, mint az eddigiek: a határon túliak számára az ünnepi készülődés kisebbrészt az ajándékvásárlásokban, nagyobbrészt a PCR-tesztekben, hivatalos tájékoztatók böngészésében és az utazási stratégia kidolgozásában merült ki.

Ugyan pontos adatok nincsenek arról, hány felvidéki magyar él jelenleg életvitelszerűen Magyarországon, elég sokan vagyunk. A koronavírus-járvány sokakat szakított el a családjuktól, ám azt a sok felvidékit, akinek a rokonai a határon túl élnek, elég drasztikusan: itt még az olyan vészmegoldások sem működnek, mint a szigorúan mamabiztos erkélyes beszélgetések, vagy a szabadtéren, biztonságos távolságból megejtett találkozók. Utoljára augusztusban volt nyitva a határ, tehát négy hónapja nem lehetett csak úgy átruccanni Szlovákiába, amely a karácsony közeledtével egyre fájóbb ténynek bizonyult.

Persze akadtak sokan, akik idős rokon vagy a félelem miatt inkább nem kockáztatták meg a hazautat, ám jellemzően azért igyekeztek megoldani az emberek, hogy ne Zoomon keresztül kelljen enni a rántott halat.

A korlátozásokat és a szabályokat böngészve előbb elszörnyedtem, majd a hasonló cipőben járó ismerősök határátlépős sztorijait hallva megzavarodtam:

Úgy döntöttem, hogy megnézem magam, miközben megpróbálok a testvéremmel hazajutni karácsonyra a lehető legtörvényesebb módon - hogy aztán azzal szembesüljek, nehéz ebben a káoszban betartani a szabályokat, főleg, ha senki sem tudja igazán, melyek azok.

Annak a felvidékinek, aki Magyarországról szeretne hazaruccanni, majd vissza, annak két bürokráciai útvesztőbe is be kell zavarnia magát: a magyarba és a szlovákba.

Ezt támasztotta alá az előzetes kérdezősködésem ismerős körökben: jóformán senki sem tudta biztosan, mit kell csinálni. Amolyan vak vezet világtalant stílusban lefolytatott diskurzusok után megtettem, amit el akartam kerülni: elmerültem az interneten található hivatalos tájékoztatókban.

Nem mintha ettől aztán okosabb lettem volna.

Nem mintha ettől is sokkal okosabb lettem volna. A honlapon a beutazás menüpont alatt az első fontos lépés a regisztráció volt. Az Ehranica, azaz ehatár aloldalon belül ugyanis kiderült, hogy amennyiben az illető rizikósnak minősített országból érkezik - Magyarország is ilyen -, akkor regisztrálnia kell magát egy online adatlapon keresztül. A regisztráció gyors és fájdalommentes, a személyes adatok mellett olyan kérdésekre kell válaszolni, hol tölti az illető a karantént. Ez eddig nem is olyan bonyolult, gondoltam naivan, majd küldtem a bátyámnak az infót a regisztrációról, hogy aztán egy gyanútlanul visszaküldött linkkel minden addigi bizonyosság felboruljon, és újra kiderüljön, hogy még a hivatalos honlap sem ért egyet saját magával.

A szlovák oldalon az utazáskor, decemberben – ahogy most is – 11 olyan ország volt feltüntetve, ahonnan érkezve nem kell regisztráció. A honlapnak azonban van egy magyar változata is, ahol már teljesen másokat írnak: ott sokkal több ország van felsorolva a regisztrációra nem köteles államoknál – köztük Magyarország is.

Így döntse tehát el az ember, hogy most akkor kell-e regisztrálni avagy mégsem, mondjuk az felkeltheti az ember gyanúját a magyar oldalon, hogy még az Egyesült Királyság is szerepel a listán, ahonnan meg ugye mostanság egy szem tökmag sem igazán juthat ki, nemhogy regisztráció nélküli ember. Arról nem is beszélve, hogy a regisztráció megléte a hatóságok által nem ellenőrizhető, az általam megkérdezettek körében pedig nemhogy senki nem regisztrált, de azt sem tudták, hogy létezik ilyen oldal.

Ha pedig átküzdöttük magunkat az elvi és nyelvi ellentmondásokon, eldöntöttük, melyiknek hiszünk, akkor a regisztráció után aztán jön is az email: a szlovák állam köszöni, hogy felelősen viselkedem. És aztán, kis idővel később jön még egy, ami szintén egy teljesen új, eddig sehol sem látott információt közöl: öt nappal később szeretettel várnak egy Covid-tesztre. A meglepő tényt szintén végigfuttatom a határátlépésben jártas ismerősök közt, de ők sem igazán tudják mire vélni. Végül némi keresgélés után találom meg, mi is ez:

És bár az emailben megvan a pontos időpont, helyszín, sőt az ún. Covid-19-passom száma is, nem derült ki például, hogy ez antigén vagy PCR-teszt-e, ahogy az sem, hogy ingyenes vagy fizetnem kell-e érte. Az utóbbira aztán a kormányhonlapon találtam választ: a rizikós országokból érkezőknek az állam ingyenesen biztosítja a tesztet. Arra, hogy milyen jellegű tesztről van szó már nem adott választ az internet, kőkorszaki módon értesültem róla: a helyszínen a PCR-feliratokat látva derült ki a teszt jellege.

Ekkor már közel biztos voltam benne, hogy az olyan egyszerű folyamat, mint a határátlépéssel fűszerezett családlátogatás nagyjából olyannyira lesz macerás, mintha legalább a Holdra készülnék.

A bátyámmal mindketten teszteltettük magunkat a hazaút előtt, ennek elsősorban nem a szabálykövetés volt az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy nem akartunk a karácsonyi ajándékok mellé egy kis Covidot is hazavinni meglepetésként a fa alá. A rengetegféle információ már a tesztelésnél is kiütközött: míg december közepén a Szlovákiába való belépéshez elég volt az antigénteszt – egy budapesti tesztelőhely például ezzel promózta az antigéntesztjeiket -, sőt ismerősök elbeszélései alapján is kiváltható volt a karantén, addig karácsonyra már csak a cseh és osztrák teszteket fogadták el.

A teszteredményt idegesen gyűrögetve érkeztünk aztán a vámosszabadi határátkelőhöz, ami maximálisan a békeidőket idézte: egyetlen lélek nem volt a határ semelyik oldalán. Ebben közrejátszhatott, hogy már este fél 8 volt, mindenesetre a lincselésre felkészült paranoid lelkem perverz módon kicsit csalódott volt, hogy bármiféle ellenőrzés nélkül jutottunk át.

Az otthonlét alatt semmilyen formában nem ellenőrizték a karantént, de nem is voltak illúziók ezzel kapcsolatban.

A tesztelés maga viszont meglepően gördülékeny és korrekt volt, pedig a szlovák médiát is elárasztották azok a képek, amelyeken az utcákon kígyóztak a sorok. Néhány perces fegyelmezett sorban állás után mindkét orrlyukból és a torokból vettek mintát, majd azt ígérték, SMS-ben érkezik az eredmény 96 órán belül.

Ingyenes PCR-tesztállomás a dunaszerdahelyi városi kórház előtt:

A magyar egészségügyön edződött időérzékem azt mondatta velem, hogy akkor ez egy hét lesz, ám meglepő módon másfél nap múlva jött is az üzenet emailben és SMS-ben: továbbra sem vagyok covidos.

Mondanám, hogy ugyanolyan feszült tervezgetéssel vetettem bele magam a visszaút kifundálásába, ám nem így volt: a fontosabb küldetés már egyébként is teljesült, 4 hónap múlva újra együtt volt a család, ráadásul a teljesen üres határátkelő is elaltatta bennem az ezzel kapcsolatos kételyeket. Azért persze utánanéztem a dolgoknak, bár itt sem volt olyan egyszerű dolgom. A szabályok alapján Magyarországra nem léphet be külföldi állampolgár – azaz a magamhoz hasonlóan nagyrészt szlovák állampolgárral rendelkező felvidéki sorstársaim fájdalmasan szisszenhetnének fel, ám szerencsére egy sor enyhítő körülmény van, amely alapján még állampolgárság nélkül is ugyanazok vonatkoznak az illetőre, mint a magyar állampolgárokra.

Tavasszal és a második hullám alatt még októberben is hatályban volt az operatív törzs által bejelentett könnyítés a V4-országok számára, amely szerint Csehország, Lengyelország és Szlovákia esetében a kettő helyett elegendő az egy darab negatív PCR-teszt. Parasztlogikával tehát azt gondolhattuk, hogy V4-országból is jövünk és teszteredményünk is van, mi baj lehet. Az, hogy valóban mi baj lehetett volna ebből, szerencsére nem a határon derült ki. Rendkívül csalódott lettem volna, ha visszafelé sem áll senki a határon, de már az ismerősök beszámolói alapján is sejthető volt, hogy Magyarország jobban ellenőrzi határait. Így is lett, visszafelé Vámosszabadin már nem csúsztunk át úgy. Az ismerősök beszámolói kiterjedtek több kétes eredetű tanácsra: többek közt olyanokra, hogy néha-néha az úti céllal kapcsolatos bizonyos füllentéssel átenged a rendőr. A bennem élő paranoid kalandor kipróbálta volna ezeket, ám szerencsére testvéremben győzött végül az igazságérzet – meg a beismerés, miszerint nagyon rosszul hazudik -, így kerek-perec megmondta a határőrnek: Budapesten dolgozunk mindketten, oda megyünk.

Nem volt, tehát jó utat kívánt. Tesztet nem kért, hiába volt friss negatív PCR-eredményünk, de valószínűleg nehéz is lett volna egy szlovák nyelven írt nyúlfarknyi SMS-sel bizonyítani mindezt. És ha még sikerült is volna, utólag kiderült, hogy a szabályok értelmében ez sem lett volna elég. Az egész internetet feltúrva sem találtam arra vonatkozó konkrét leírást, hogy a V4-eket érintő szabállyal mi a helyzet, a válaszért utolsó mentőövként végül a Nemzeti Népegészségügyi Központ ingyenesen hívható zöld száma után nyúltam, ahol az ügyintéző elmondta: jelenleg nincs ilyen kivétel, tehát a Szlovákiából érkezőknek is két PCR-teszt kell.

Összegezve tehát: papíron, a szabályokat szigorúan betartva időigényes, költséges és bonyolult egy többnapos családlátogatás a Magyarországon élő felvidékiek számára, hisz hivatalosan 3 negatív PCR-teszt, egy regisztráció és néhány napnyi (a teszteredmények megérkezésétől függően) karantén. A saját tapasztalat azonban azt mutatta, hogy a rendkívüli helyzethez még távolról nem alkalmazkodott egyik ország sem annyira, hogy rutin és valódi ellenőrzés alakuljon ki. Elég csak rápillantani arra az óriási káoszra, amely van nemcsak az emberek fejében, de a hivatalos csatornákon is van azzal kapcsolatban mi, merre, hány méter.

Ennek ellenére persze inkább az a legbölcsebb és leginkább felelős döntés, ha a második hullám hajrájában mindenki otthon marad a fenekén, és sem tesztekkel, sem azok nélkül trükközve nem utazik, ha nem muszáj.