KULT
A Rovatból

J-Lo-nak beszólt a Chat GPT – pont Atlast nem sikerült senkinek se elvinnie a hátán

Nem, most nem Ben Affleckről kérdezték. Hanem legújabb sci-fi-akciófilmjében áll szemben a világ legbutább tudósa a szánalmas mesterségesintelligencia-sereggel szemben. Alig tudom magamban tartani, mi lesz a vége!


Brad Peyton neve nem lehet ismeretlen az agyatlan látványfilmek rajongói számára. Az író-rendező a kommersz katasztrófafilmek legújabb Roland Emmerichének tűnik. Első nagyobb projektje, amivel kitűnt a hollywoodi átlagból, a rettenetes Kutyák és macskák: A rusnya macska bosszúja volt 2010-ben, ami annyira jól sikerülhetett, hogy 2012-ben megkapta az Utazás a rejtélyes szigetre 3D-s Verne Gyula-adaptációt, amely már annyira gáz volt, hogy Brendan Fraser el se vállalta a főszerepet (ő játszott az előző részben).

Érkezett Fraser helyett a Szikla maga, és innentől kezdve Peyton szinte Dwayne Johnson házi rendezője lett.

A Törésvonal és a Rampage: Tombolás filmet is együtt készítették, egyik produkciót sem nevezhetjük filmtörténeti klasszikusnak, ám mindkét mozi kellően szórakoztató B-film hangulatát keltette. Ezután rendezőnk még készített egy közepes horrorfilmet Aaron Eckharttal, hogy aztán most megkoronázza rendezői filmográfiáját az Atlasnak nevezett netflixes celluloid hulladékkal.

Lehet kicsit túl kemény vagyok a filmmel, mert annyira buta, hogy megérdemli, de ugyanakkor néha meglepően szórakoztató és látványos. Tipikus Brad Peyton produkció. Történetünk szerint, a jövőben járunk – nagyon divatosan – a mesterséges intelligencia fellázadt! Rövid időn belül több millió embert megöltek a gépek, ám az emberek felvették a kesztyűt, és nagy nehezen felülkerekedtek az alkotók. A robotok vezetője Harlan (Simu Liu), elmenekült a bolygóról, bosszút ígérve.

Az emberiségnek így csak haladékot adott a mesterséges intelligencia.

Eltelik 28 év, és Atlas Shepherd (Jennifer Lopez) állami ügynök azon dolgozik, hogy megtalálják Harlant. Nagy nehezen a nyomára is bukkannak, ám ekkor minden balul sül el. Így J-Lo egyedül marad egy két lábon járó tankban – a sci-fi világában ezeket mecheknek nevezzük – és innentől egy túlélő akciófilmé válik az egész, amit eddig tudományos fantasztikumnak csúfoltunk.

Rengeteg kérdés felmerül, ám semmire nem kapok értelmes választ. A „miérteket és hogyanokat” olyan szinten ignorálták a forgatókönyvírók, mint jó amerikai a salátát a hamburger mellett. Ennyire bugyuta, mégis intelligensnek beállított főszereplőt nagyon régen nem láttam képernyőn. Mindenki mondja, hogy milyen okos J-Lo, de sorra követi el a butábbnál butább hibákat, és nem olyanokat, amiket el lehet mismásolni. Szinte az összes probléma, ami a filmben történik, közvetlenül visszavezethető a „zseni” rossz döntéseihez.

De ha ennyire balga az egész, akkor miért érzem úgy, hogy többet érdemelne a film?

Mert néha kimondottan jól szórakoztam. Tetszett ez a felületes, meseszerű sci-fi világ, csilli-villi CGI-jal nyakon öntve. Annyi hiba van benne, hogy a végén már csak nevetgéltem az értelmetlen párbeszédeken és a teljesen logikátlan eseményeken.

A színészek teljesen el vannak vesztegetve. J-Lo az egyetlen, akit folyamatosan követünk, ő és a mechje Smith, akik végig beszélgetnek. Ha párhuzamot kellene vonnom, olyan a film, mint a nem is oly régi, Maga a pokol, amiben Liam Hemsworth és Russel Crowe beszélgetnek csak rádión keresztül, és közben Hemsworth akciózott. Itt is ez történik, csak Atlas egy CGI-háttér előtt csinálja ugyanezt.

Nagyon keveset követelt meg a szerep J-Lo-tól, és azt se sikerült túlzottan teljesíteni.

Szenvedni kellett, és butaságokat össze-vissza hordani. De rajta kívül találkozunk még egy rövid szerep erejéig Mark Stronggal, Sterling K. Brown-nal és Simu Liuval is. Senkinek nem adnak értelmes gondolatokat a szájába, pedig az említett színészek mind képesek elvinni filmeket a hátukon. Érdekes, hogy pont Atlast nem sikerült senkinek se elbírnia.

Egy biztos, Bred Peyton ért a szórakoztató, látványos katasztrófafilmekhez. Az Atlas is egy ilyen lett, csak nem úgy, ahogy a alkotók szerették volna. Nagyon látványos, de katasztrofálisan rossz. Biztos hiányzott Dwayne Johnson a rendező terveiből.

Minden röhejes, és mégis 100%-ig komolyan van véve.

Ki nevez el egy mesterséges intelligenciát Harlannak? Aki láthatóan élvezi az egészet, az a mech eredeti hangja, Gergory James Cohan megnyugtató hangján káromkodást hallani humorosan hat. De az egész film gyenge lábakon áll, még ha nagyon látványos is.

A harcjelenetek működnek, bár ennyi erővel animációs filmet is nézhetnénk. J-Lo-ból túl sokat kapunk, a forgatókönyvet poháralátétnek se használnám, az AI lázadás egy vicc, és több kérdés van, mint válasz. Az effektek és az akció talán, ami elviszi az egészet hátán, a humor inkább abból adódik, mennyire buta itt mindenki.

Péntek esti randifilmek tökéletes, ha már van Netflix-előfizetésünk, rosszabb dolgokat is nézhetnénk, de ezért plusz pénzt kiadni nem érné meg.

Ha belegondolunk, nemcsak a színészeket vesztegették el, hanem az időnket is egy kicsit. Semmit nem adott ez a film, amivel kiemelkedne a streaming posványából. Mindenkinek csak saját felelősségre ajánlom az Atlast.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk