Ilyen könnyen csalják lépre Facebookon a gyerekeket a pedofilok
Beszédes és elgondolkodtató videóba botlottam. Egy amerikai tévéműsorról van szó, ahol a riporter egy 15 éves srácnak adta ki magát a Facebook-on, felvette a kapcsolatot kamasz lányokkal, majd chatelés, sms-ezés és elegendő smúzolás után randira hívta őket.
Az egész folyamatot dokumentálták, sőt, a szülőket is beavatták.
Persze úgy, hogy a tini lányok ne tudjanak róla. A megbeszélt randi helyszínére a szülők is eljöttek, ahol takarásban várták, vajon tényleg felbukkan-e a lányuk.
12, 13 és 14 éves lányokról van szó!
Mit gondoltok, eljöttek?
VIDEÓ: A döbbenetes kísérlet eredménye:
Igen, ilyen baromi egyszerű alkalmat teremteni az erőszakra, a “bele sem merek gondolni, mi lett volna ha…” helyzetekre. És igen, ez BÁRKIVEL, akár a te gyerekeddel is megtörténhet! Ne legyünk annyira álszentek, hogy azt mondjuk, ez csak Amerikában fordulhat elő.
Persze azt tudjuk, mennyire baromi fontos, hogy ezekről a helyzetekről, az internet veszélyeiről beszéljünk a gyerekeinkkel. Hogy tudatosítsuk bennük, nem minden feltétlenül igaz, amit az emberek írnak magukról. Hogy vannak abnormális, beteg emberek, akik ilyeneket csinálnak a neten. Nagyon vékony az a jég, amin ilyenkor mi, szülők táncolunk, mert mindennél fontosabb a gyerekeink biztonsága, de közben az sem jó, ha a világtól félő, gyanakvó, másokban meg nem bízó embert faragunk belőlük. Az internet nagyszerű dolog, csak tudni kell megfelelően használni. És ezt a megfelelő használatot kell tudnunk átadni a gyerekeinknek.
A gyereknevelés nagyon összetett dolog. Nem az Igazságot akarjuk megmondani, hiszen ahogy nincs két egyforma gyerek, éppúgy nincsen egyetlen tökéletes megoldás sem, hogy hogyan kell gyereket nevelni. Csak szélesíteni szeretnénk a szülők, nevelők látókörét, hogy így is lehet. Máshogy.
Lelkes kis csapatunkkal szívből adjuk nektek/Önöknek a tudásunkat, tapasztalatainkat, jó szándékú gondolatainkat. Csupa Szívből.
Én azt gondolom, hogy ez a folyamat is a gyerek születésével kezdődik.
Mert ha szoros a viszonyom a gyerekemmel, ha mindig komolyan vettem a félelmeit, kérdéseit, véleményét, még akkor is, ha azok egy felnőtt számára bagatellnek tűnnek, akkor lesz bizodalma hozzám fordulni akkor is, ha már tényleg komoly dolgokról van szó.
Olyan komoly dolgokról, mint ami a videóban látható. Kamasz korban már hiába várom el, hogy megossza a gondolatait, vágyait velem, ha óvodás korában lepisszegtem vagy meg sem hallottam, ha az akkori gondjait, gondolatait mondta volna el nekem. Akkor, igen, olyan kicsi korban kell megalapozni azt a bizalmat, ami odáig vezet, hogy ne akarjon kamaszként titokban idegenekkel találkozni. Még akkor is, ha ez baromi fárasztó és idegőrlő, még akkor is, ha kialvatlan vagy és még meg kell hallgatnod az ovis, kis iskolás “óriási nagy” problémákat. Igen, azok a problémák az ovis, kis iskolás gyereked világában óriásiak. Csak a te világodban nem. De kinek az érzelmeiről, bizalmáról van szó?
A legtöbb ember azt gondolja, az én gyerekem akkor sem csinálna ilyet. Ha jól figyeltetek, a videóban is ezt mondták a szülők, aztán mégis... Normális emberi reakció a tagadás – velem sose történhet baleset, nem lehetek rákos, az én gyerekem nem tenne ilyet. Pedig, ha nem készülünk föl rá, nagyot koppanhatunk. Olyan jó lenne még kicsinek látni a gyerekünket, akit meg tudunk védeni, aki tündéri, ártatlan, nagy szemekkel tekint a világba. Pedig bontogatják a szárnyaikat, próbálgatják a határokat – előbb, mint azt mi szeretnének.
Nem hiszem, hogy a megoldás az lenne, hogy kalitkába zárjuk őket. Nem hiszem, hogy a vasszigor és a tekintélyelvűség a legcélravezetőbb megoldás. Persze szabályok, határok kellennek, ó de még mennyire! De én hiszek a (szülő-gyerek) bizalomban, a kötődésben, az őszinteségben, a támogatásban, abban, hogy mindig ott vagyok és meghallgatom a gyerekemet – ítélkezés nélkül. Abban, hogy tiszteletben tartom őt, még akkor is, ha csak pár éves. Ez a fajta hozzáállás, a sok együtt töltött idő és beszélgetés vezethet el odáig, hogy ne történhessen meg az, ami a videón látható.
(Ahogyan a szülők a videóban reagáltak, az számomra nem a kötődő kapcsolatról szól. Persze, érthető, hogy megijedtek és emiatt kiabáltak és viselkedtek úgy, ahogy. De egyiküknek sem az volt az első reakciója, hogy magához húzta volna a gyerekét, átölelte volna. Nem ítélkezni akarok, mert annak egyrészt semmi értelme, másrészt nem tudom, én ilyen helyzetben mit tettem volna. De a szülői testbeszéd, magatartás, viselkedés mindig sokat elárul a szülő-gyerek kapcsolatról.)
Figyeljetek a gyerekeitekre – nyitott szívvel és nyitott fülekkel.
Mindig.
