A Rovatból

„Amikor elkerülök egy rossz embert, jobb emberré válok” – beszélgetés Dinnyés Józseffel költészetről, emberségről, hitről

Daltulajdonos, vándorló igric, a magyar költészet hírvivője, és a maga módján szabad ember.


Dinnyés Józseffel mindig élmény találkozni, mert egész személyisége ellenáll a hagyományos interjú-szabályoknak.

Először vagy 30 éve beszélgettünk Jóskával egy vonat peronján, mindketten Egerből előadásról tartottunk hazafelé, és némi bor mellett kitárgyaltuk a világ dolgait. Azóta sincs ez másként, ha összefutunk, akár van célja a beszélgetésnek, akár nincs. Most, hogy közelgő 70. születésnapja kapcsán ülünk le a Segovia gitárbolt pincéjében, majdnem elfelejtem elindítani a hangfelvételt, mert Jóska belevág a dolgok közepébe.

– Nemrégiben csoda történt velem. Egy általános iskolai diáktársammal találkoztam, akivel egy napon születtem. Egy ideig elszakadtunk egymástól, mert Inárcsra költözött. Egyszer csak jelentkezik, hogy verskedvelők összejárnak. Ma, amikor vers-ínséges idők vannak, az inárcsi ifjú versbarátok találkoznak, és egymásnak verseket olvasnak fel. Meghívtak oda engem is. Ez olyan csodaszámba megy, az 50-es, 60-as években versmondó találkozók voltak, a 70-es években „kerestük Petőfit”, aztán Radnótit, József Attilát. Ezrek gyűltek össze, a televízió egyenesben közvetített, aztán elfogyott a nézőközönség. És lám, itt van egy kistelepülés, ahol 15-20 verskedvelő megosztja egymással élményeit.

– Tavaly volt pályakezdésed fél évszázados évfordulója, most pedig már csak hetek választanak el 70. születésnapodtól. Ennek előszele, hogy 32 év után ismét bakelit LP-d jelent meg Dallamos közérzetem címmel. Vannak rajta olyan klasszikusok, mint a Hozz egy szál virágot, vagy a Nézek és látok, vannak újabbak is, de mindegyik aktuális.

– Minden tulajdonságunkat magunkban hordozzuk, nem változunk. Legfeljebb az egymáshoz való viszonyunk változik, ezért hisszük, hogy a másik ember változik. Amikor elkerülök egy rossz embert, jobb emberré válok. Legutóbb írtam egy dalt arról, hogy miben voltam én bűnös. Egyik szakaszban bevallom, hogy szóba álltam ócska, hazug emberekkel, ezáltal magam is közéjük tartozóvá lettem, de amikor megszakítottam velük a kapcsolatot, szinte megtisztultnak éreztem magam.

Én nem tapostam senkinek a vállára, hogy magasabb legyek, senkit nem aláztam meg, hogy fölé kerüljek, inkább a jó emberek oldalára álltam.

Ez az én életem dalszerzésben, olvasmányélményekben és alkotásban egyaránt.

– A lemezen az akusztikus gitárod és szájharmonikád mellett Horváth János játszik elektromos gitáron. Némelyik dal hangzása a korai Bob Dylanére emlékeztet. A fiataloknak eláruljuk, hogy pályád kezdetén emlegettek Téged „Bob Dinnyésként” is, de aztán más utat választottál.

– A bőgő ellenpont, ami itt elhangzik, az egész világon azonos, a francia sanzon világából Georges Brassens a példa. Valamikor bőgő-szakosként kezdtem, és megkértem Jánost, hogy riffekkel díszítse ki a szakaszindító dallamokat. A rádiósok ugyanis nem szívesen játsszák az egy szál gitáros dalokat a tömör hangszerelésű popzenék között, mert „likasnak” érzik általuk a programot, félórákat pedig nem áldoznak ránk. Ezekkel a kis hangszerelésekkel azért már sikerült bekerülnünk ide-oda – akkor meg a szövegekkel lógunk ki…

–Mivel a Te dalaid az élő megszólalásban teljesednek ki, megérdemelnél egy igazi koncertlemezt, rajta leghíresebb dalaiddal, köztük Utassy József Zúg, márciusával, vagy a Hell István vers írt Hajnali énekkel, amelynek sorait nemrégiben egy HÉV-aluljáró falán olvastam…

– Azokhoz nagyon jól szervezett előadásokra lett volna szükség. Például Túrkevén a Református Gyülekezeti Házban egy éven át minden hónapban tartottam egy előadást, 500 év magyar történelmét meséltem el énekelt versekkel. Minden előadásban voltak „összefoglaló dalok” és a búcsúrész már közös énekléssé alakult át. Az ilyesmihez azonban ismertség, összeszokottság kellene. A pop-zenészeknek könnyű dolguk van, mert a daluk refrénje hatvanszor elhangzik hetente a rádióban, televízióban, a rajongók megtanulják ezeket, hamarabb, mint egy József Attila-verset – bár erre is van már ragyogó példa Hobónál – de ez is a médiában való folyamatos jelenlétnek köszönhető. Olyan is előfordult velem az elmúlt tíz évben, hogy megérkeztem valahová, és láttam, hogy 20-25 éves fiatalemberek pengetnek. Játsszák az én dalaimat, de rosszul tudják a szöveget. Odaszólok nekik: „Te, haver, megmutatom, én hogy tanultam.” Odaadják a gitárt, mert megbízhatónak látnak. Eljátszom. „Hú, öreg, honnan tudod?” „Én írtam”. Van, aki rögtön elintéz, mint vén hülyét, de aztán valaki megismer, és kiderül, hogy az apáiktól tanulták, akikkel nekem „élő kapcsolatom” volt. Harminc éven át jártam keresztül-kasul, a „talpammal térképeztem fel Magyarországot”.

– Végül is a kényszer is szülte ezt a választásodat.

-Igen, mert nem lehettem annyit a rádióban, a tv-ben, amennyit szerettem volna. Egyszer bekerültem egy ORI-műsorba, Kabos Lászlóval, Alfonzóval, és a prózai művek közé kellett egy énekes. Egyszer hazafelé azt mondta nekem Alfonzó: „Fiam, te olyan vagy, mint a Latabárok. Nem volt tévé, akkor még filmekben sem játszottak, amikor elmentek minden faluba és két-három év után mindenki tudta, hogy kik ők. Te is ezt csinálod. Csak így tovább!” Akkor elhatároztam, hogy addig megyek, amíg el nem kopik a lábam. És még nem kopott el.

– Számodra a magyar költészet őrzése és továbbadása életcéllá vált.

-Szegedi gyerek vagyok - ez nagyon fontos -, és édesanyám révén könyvtárban nőttem fel. A könyvtári rosszalkodásom abban állt, hogy levettem a könyveket a polcról. És a szegedi könyvtár havonta vendégül látott kiváló írókat. Elmehettem a közeli kocsmába konyakért Tersánszky Józsi Jenő részére, vagy szódavizet hozhattam Veres Péternek, Czine Mihály hozta az Erdélyhez hűséges magyar írókat, költőket... csak ámultam. Amikor dalírásra adtam a fejemet, a szegedi költők, Petri Csathó Ferenc, vagy Rigó Béla egyöntetűen megmondták, hogy hol rossz a rím, hol követek el prozódiai hibákat. Veress Miklós egy komplett repertoárt javított ki. Mindig az alkotáson keresztül tanítottak, így lett minden vers olyan, mint amikor egy szabó rád szab egy öltönyt.

Egy idő után már csak olyan verset énekeltem, amihez közöm van.

Szó sem lehetett arról, hogy azért énekeljek el egy verset november 7-én, hogy nagyobbat tapsoljon a párttitkár, de ma sem lennék ilyesmire képes…

Bertolt Brecht két zeneszerzőjének, Kurt Weill-nek és Paul Dessaunak hatalmas sikere volt a „proletkult” idején, a II. Világháború után azonban nem voltak hajlandók többé 4/4-ben dalt írni, mert „menetelni lehet rá.”. Szegedi kritikusaim hozzájuk hasonlították korai dalaimat 1966-68-ban.

A költészet változtatta meg az anyanyelvhez való viszonyomat is. Rátaláltam az erdélyi, a felvidéki és más tájak költészetére, és ezek által elkezdtem megtanulni a tájnyelveket. Nemrégiben Debrecenben majdnem egy órán keresztül, 8-10 percenként váltogattam a tájnyelveket: hol palóc, hol békési tájszólásban, hol erdélyi hanglejtéssel… Amikor a verset nyomtatásban elolvassuk, az egységes magyar nyelvet látjuk, de a költő azt tájnyelven fogalmazta meg. Amikor tehát élő szóban, dalban akarok egy verset felidézni, nem árt, ha a költő tájnyelvén olvassuk el, hamarabb előkerülnek a vers titkai. Találkoztam egy költővel, Bella Istvánnal, aki Budapesten élt, faltam a verseit, és mégsem tudtam 2-3-nál többet megzenésíteni. Aztán egyszer elkerültem a szülőfalujába, hallottam a helyieket beszélni, és fél éven belül született István immár bennem élő verseiből egy teljes műsor.

Egyébként én ma is „őző” nyelvjárásban beszélek, főleg, ha felidegesítenek, vagy becsületemben próbálnak megsérteni.

Hosszabb időt töltöttem a Hajdúságban, hogy leszokjak róla. Montágh Imre tanár úrral jártuk az iskolákat nyelvhelyességi gyakorlatokkal, és én mutattam meg a példákat. Egyszer jöttünk hazafelé és a tanár úr megkérdezte: „Jóska, mondd már meg, Te szegedi vagy, vagy debreceni?”

-Sok költővel alakult ki az évek során bensőséges viszonyod.

-Gál Sándort kerestem fel kassai otthonában, hogy megmutassam neki általam megzenésített verseit. Kérdezte, mit tudok még felvidéki költőktől. Kulcsár Ferenc, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér Árpád verseiből énekeltem neki. Érdeklődött, hogy az anyaországban kik a barátaim. Elmeséltem neki, hogy Buda Ferivel 1971 óta ismerjük egymást, ő küldött el Ratkó Józsefhez, így ismerkedtem meg a „Hetek” költőcsoporttal, majd a „Kilencekkel”, köztük Utassy Józseffel, és tőlük is mutattam egy-egy dalt. Buda Feritől énekelni kezdtem: „Foganni könnyű. Világra jöttem/suhogó kések között születtem”. És ekkor a szoba másik sarkában egy nagy támlájú, az utcafronti ablakra néző fotel megfordult. Egy gyűrött arcú férfiember ült benne. „Ez egy jó ritmus. Én tudok egy másikat: „Villamos vágtat, mintha vad futna/megadón fekszik alá az utca”. És Tőzsér Árpád 144 soros, Férfikor, így jöjj című versét ott egy ültő helyében végigmondta. Pedig elég másnaposnak tűnt, beszélgetésünket végigszundikálta, de amikor ezt a ritmust meghallotta, azonnal feleszmélt. Zs. Nagy Lajos volt…

-A közönséghez való kapcsolatod is egészen különleges, egyrészt ez a műfaj egy intim befogadást igényel, másrészt pedig tanítva verselsz iskolákban, énekelsz gyülekezetekben, de börtönökben is.

-Még a Kádár-rendszer idején volt egy váci általános iskolai tanár, aki bejárt órákat adni a fegyházba. Akkoriban a magyar büntetés-végrehajtásban még kötelező volt elvégezni a 8 általánost. Akkor már volt esélye az elítéltnek, hogy szabadulása után valamit tanuljon, vagy jogosítványt szerezzen. Az ő szervezésében jártam be rendhagyó magyarórákat tartani. Egy idő után már önállóan is mentem, majd az egyik nevelő megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe. Így adtak kézről-kézre, „kulturális bűnözőként”. Jött a rendszerváltás, és abban a csomagban, amiben a halálbüntetés eltörlését szavaztuk meg, benne volt a börtönbeli kötelező programok eltörlése, így a reggeli tornával együtt az iskolavégzést is kihúztuk a fogvatartottak alól. Tanulhatnak, de pénzért. De amikor belefért nekik az idejükbe, mert a súlyzót nyomják, miért nem a fejüket erősítik? Én azóta is csinálom, minden évben végig járom a magyar börtönöket, alapítója tagja vagyok Roszik Gábor lelkész úrral a Nemzetközi Börtönmissziós Társaságnak, létrehoztuk a börtönlelkészek egyesületét. Emellett nagyon fontos volt számomra a szociális intézetekhez való kötődésem: sok művésztársam, civil életből való ismerősöm lett alkoholista. Egy időben magam is rábíztam a felejtést a pohárra, amikor nehéz helyzetben voltam. Elmentem ezekbe az intézményekbe énekelni és beszéltem arról, hogy milyen akarat kell ahhoz, hogy ez elmúljon. Miután körberöhögtek, eszembe jutott Ady Endre, aki nagyon sokat kínlódott az alkohol-függőségével, és sokat írt is erről. A magyar Pimodán című prózai írásából vettem ki részleteket, költeményekkel egészítettem ki, így kialakult egy lánc az alkohol és a magyar ember találkozásáról. Ezt olyan átéléssel hallgatták a gyógyulni vágyó, gondolkodni akaró emberek, hogy még az orvosok, pszichológusok is meglepődtek az eredményességén.

Megértették, hogy „ferdült agyaknak mindig egy a sorsa”, tudták, hogy róluk van szó, és van kiút.

Mindennek megvan a gyönyörűséges tartalma és formája, amit egyeztetni lehet. Olyan ez, mint a szerelmespár első randevúja: a férfiember nagy, hosszú, kamaszos léptekkel vonszolja a lányt maga után, aki csak tipeg, de a harmadik sétánál a fiú már rövidebbeket lép, a kislány hosszabbakat. Ilyen a művész és a közönség kapcsolata is. Egy idő után megtanuljuk egymást. Amíg ezt fel tudom mutatni, addig nincs baj.

-Egész pályafutásod során megmaradtál függetlennek.

-Pályám első éveiben KISZ-építőtáborokban énekeltem, ezt időnként azóta is a szememre vetik, de hát akkor más táborok nem voltak. Aztán bekerültem a „rosszabbik oldalra”: miután látták, hogy előző évben végigjártam 80 építőtábort, az Országos Rendező Iroda „hiénái” szerveztek egy divatbemutatót, a Kék Csillag együttessel, három táncdalénekessel és velem, műsorvezetőnek pedig Komlós Jánost választották ki. A gyerekek pedig mindenkit fikáztak, engem is. Szörnyű volt, amikor ez a hivatalosan támogatott valami rátelepedett az ifjúsági kultúrára. Bár az előadóművészi működési engedélyem az ORI-hoz kötött, ezt a továbbiakban nem vállaltam.

Ellenben egyre több ifjúsági klub hívott. Egy okos kultúrpolitikus azt mondta, hogy addig jó a népművelők mellett önszerveződő kis csoportokat fenntartani, amíg egy hangadó köré gyűlnek. Akkor nekik otthont kell adni és máris nem kallódó fiatalok lesznek, hanem érdeklődésük alapján irányítható csoportok. Ezt rontotta el a KISZ, amikor a hangadókat elkezdték kulturális vezetőképző táborokba küldeni, hogy majd ott „megkapják az észt” és nem lesz a hatalommal konfliktus. A hangadó, aki szeretett sörözni, bratyizni, csajozni, egyszer csak azt vette észre, hogy részt kellett valamiben vennie, ami elől menekült. A kis közösség felbomlott, felülről kineveztek egy klubvezetőt… Aztán közeledett a „gengszterváltás”, ahogy utólag hívjuk. Lezsák Sándorral, a fiatal költő-tanáremberrel jóban voltunk, nagyon közel állt a szívemhez a Forrás című folyóirat – Buda Ferenc is idetartozott – nagyszerű szociológiai munkákat végeztünk, én is sokat segítettem nekik adatgyűjtésben, hiszen jártam a falvakat. Bács-Kiskun volt az a megye, ahol nem engedték felszámolni a tanyavilágot, mert a pártvezetés, köztük Pozsgay Imre, megértette, hogy éhen fog halni a város, mert eltűnnek az őstermelők által életben tartott piacok. Részt vettem a monori és lakitelki találkozók előkészítésében, a korai MDF megalakulásában. Sokat énekeltem a bős-nagymarosi vízilépcső elleni Dunagate-tüntetéseken, dolgoztam Solt Ottiliáékkal a SZETA-mozgalomban, ott voltam a „repülő egyetemeken”. Aztán amikor bejelentették, hogy az MDF párttá alakul, kiszálltam, mert művész nem lehet párttag.

Tisztelek minden olyan mozgalmat, amelynek tagjai képes más emberek érdekeiért saját egzisztenciájukat kockáztatni, de a tömegek egzisztenciájának kockáztatását már gyanakvással kezelem.

Az 1990-es választások előtt szinte az összes párt megkeresett. Mindegyiknek adtam a daloskönyvemből, hogy válasszák ki, melyeket, énekeljem, ha elmegyek egy gyűlésükre. Majdnem mindegyik ugyanazokat jelölte ki: a Zúgj, márciust, Juhász Ferenc Himnusz-töredékét, a Tiszta forrás, szép szót. Ott volt mottóként a „Határtalanul szeretem a hazámat”, amit Torgyán József, a kisgazdapárt vezérszónoka beszédeibe is befűzte. Akkor miben különböznek a pártok, ha a magyar költészet 100 verséből ugyanazt választják? Ha egy nemzet, egy költészet van, miért van ilyen sok párt?

-Hihetetlen ez az energia, amivel dolgozol. A hitedből merítesz?

-A Mit mondanak a virágok? című dalomban végigveszem az összes embertípust, még a szürkéket is, közben szakaszról szakaszra megy az életről szóló tudósítás. A refrén azonban így hangzik: „Fehér lila sárga piros kisvirág/és Isten mindenkire rátalál”. És ezt nem lehet a 60-as évekre visszavezetni, amikor divat volt virágot tenni a puskacsőbe, de a mostani ál-felebaráti szeretetre sem, mert egyre nehezebb elviselni, hogy én most kit szeressek: aki kimondja a magyar ember igazságát, vagy aki kimondja az Ember igazságát?

Végre sikerült megtudnom, hogy hányféle nemzetiségből vagyok, úgy 150 évre visszamenőleg. Rokonaim között van tót, lengyel – polák, ahogy nálunk mondták – nagyapám székely volt, egyik nagyanyám román, és talán még svábokat is lehet találni közöttük. De kiderült például, hogy egy Győr-Sopron megyei rokonom megkapta a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetést – róla senki nem beszélt a családban, egy dalaimat gyűjtő, Prágában élő asszony talált rá, akinek Pozsonyban vannak rokonai. Hordjuk a vérünkben az egész Kárpát-medencét. Olvastam, hogy a keleti embereknek annál nagyobb a becsületük, minél több őst tudnak felsorolni, és ha erről beszélgetni kezdenek, egymást is ki tudják egészíteni. Ha ma ilyesmiről öt magyar 20 percig tudna beszélgetni, már nagyon dicséretes lenne, mert a nagyszülőknél tovább alig jut valaki. Én még tudok egyet s mást az ükapámról. Ha adna az élet még legalább tíz évet, megírhatnám a családom történetét.

Dinnyés Jóska legújabb programja a Versek birodalma – tizenkétszer tizenkettő születésnapi köszöntő hónapról hónapra, amelyben megzenésített versekkel idézi fel naptár szerint az ünnepelt magyar poétákat. A hanganyagot már számos magyar nyelvű rádió műsorára tűzte Torontótól Erdélyig…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET: