A Rovatból

„Amikor elkerülök egy rossz embert, jobb emberré válok” – beszélgetés Dinnyés Józseffel költészetről, emberségről, hitről

Daltulajdonos, vándorló igric, a magyar költészet hírvivője, és a maga módján szabad ember.


Dinnyés Józseffel mindig élmény találkozni, mert egész személyisége ellenáll a hagyományos interjú-szabályoknak.

Először vagy 30 éve beszélgettünk Jóskával egy vonat peronján, mindketten Egerből előadásról tartottunk hazafelé, és némi bor mellett kitárgyaltuk a világ dolgait. Azóta sincs ez másként, ha összefutunk, akár van célja a beszélgetésnek, akár nincs. Most, hogy közelgő 70. születésnapja kapcsán ülünk le a Segovia gitárbolt pincéjében, majdnem elfelejtem elindítani a hangfelvételt, mert Jóska belevág a dolgok közepébe.

– Nemrégiben csoda történt velem. Egy általános iskolai diáktársammal találkoztam, akivel egy napon születtem. Egy ideig elszakadtunk egymástól, mert Inárcsra költözött. Egyszer csak jelentkezik, hogy verskedvelők összejárnak. Ma, amikor vers-ínséges idők vannak, az inárcsi ifjú versbarátok találkoznak, és egymásnak verseket olvasnak fel. Meghívtak oda engem is. Ez olyan csodaszámba megy, az 50-es, 60-as években versmondó találkozók voltak, a 70-es években „kerestük Petőfit”, aztán Radnótit, József Attilát. Ezrek gyűltek össze, a televízió egyenesben közvetített, aztán elfogyott a nézőközönség. És lám, itt van egy kistelepülés, ahol 15-20 verskedvelő megosztja egymással élményeit.

– Tavaly volt pályakezdésed fél évszázados évfordulója, most pedig már csak hetek választanak el 70. születésnapodtól. Ennek előszele, hogy 32 év után ismét bakelit LP-d jelent meg Dallamos közérzetem címmel. Vannak rajta olyan klasszikusok, mint a Hozz egy szál virágot, vagy a Nézek és látok, vannak újabbak is, de mindegyik aktuális.

– Minden tulajdonságunkat magunkban hordozzuk, nem változunk. Legfeljebb az egymáshoz való viszonyunk változik, ezért hisszük, hogy a másik ember változik. Amikor elkerülök egy rossz embert, jobb emberré válok. Legutóbb írtam egy dalt arról, hogy miben voltam én bűnös. Egyik szakaszban bevallom, hogy szóba álltam ócska, hazug emberekkel, ezáltal magam is közéjük tartozóvá lettem, de amikor megszakítottam velük a kapcsolatot, szinte megtisztultnak éreztem magam.

Én nem tapostam senkinek a vállára, hogy magasabb legyek, senkit nem aláztam meg, hogy fölé kerüljek, inkább a jó emberek oldalára álltam.

Ez az én életem dalszerzésben, olvasmányélményekben és alkotásban egyaránt.

– A lemezen az akusztikus gitárod és szájharmonikád mellett Horváth János játszik elektromos gitáron. Némelyik dal hangzása a korai Bob Dylanére emlékeztet. A fiataloknak eláruljuk, hogy pályád kezdetén emlegettek Téged „Bob Dinnyésként” is, de aztán más utat választottál.

– A bőgő ellenpont, ami itt elhangzik, az egész világon azonos, a francia sanzon világából Georges Brassens a példa. Valamikor bőgő-szakosként kezdtem, és megkértem Jánost, hogy riffekkel díszítse ki a szakaszindító dallamokat. A rádiósok ugyanis nem szívesen játsszák az egy szál gitáros dalokat a tömör hangszerelésű popzenék között, mert „likasnak” érzik általuk a programot, félórákat pedig nem áldoznak ránk. Ezekkel a kis hangszerelésekkel azért már sikerült bekerülnünk ide-oda – akkor meg a szövegekkel lógunk ki…

–Mivel a Te dalaid az élő megszólalásban teljesednek ki, megérdemelnél egy igazi koncertlemezt, rajta leghíresebb dalaiddal, köztük Utassy József Zúg, márciusával, vagy a Hell István vers írt Hajnali énekkel, amelynek sorait nemrégiben egy HÉV-aluljáró falán olvastam…

– Azokhoz nagyon jól szervezett előadásokra lett volna szükség. Például Túrkevén a Református Gyülekezeti Házban egy éven át minden hónapban tartottam egy előadást, 500 év magyar történelmét meséltem el énekelt versekkel. Minden előadásban voltak „összefoglaló dalok” és a búcsúrész már közös énekléssé alakult át. Az ilyesmihez azonban ismertség, összeszokottság kellene. A pop-zenészeknek könnyű dolguk van, mert a daluk refrénje hatvanszor elhangzik hetente a rádióban, televízióban, a rajongók megtanulják ezeket, hamarabb, mint egy József Attila-verset – bár erre is van már ragyogó példa Hobónál – de ez is a médiában való folyamatos jelenlétnek köszönhető. Olyan is előfordult velem az elmúlt tíz évben, hogy megérkeztem valahová, és láttam, hogy 20-25 éves fiatalemberek pengetnek. Játsszák az én dalaimat, de rosszul tudják a szöveget. Odaszólok nekik: „Te, haver, megmutatom, én hogy tanultam.” Odaadják a gitárt, mert megbízhatónak látnak. Eljátszom. „Hú, öreg, honnan tudod?” „Én írtam”. Van, aki rögtön elintéz, mint vén hülyét, de aztán valaki megismer, és kiderül, hogy az apáiktól tanulták, akikkel nekem „élő kapcsolatom” volt. Harminc éven át jártam keresztül-kasul, a „talpammal térképeztem fel Magyarországot”.

– Végül is a kényszer is szülte ezt a választásodat.

-Igen, mert nem lehettem annyit a rádióban, a tv-ben, amennyit szerettem volna. Egyszer bekerültem egy ORI-műsorba, Kabos Lászlóval, Alfonzóval, és a prózai művek közé kellett egy énekes. Egyszer hazafelé azt mondta nekem Alfonzó: „Fiam, te olyan vagy, mint a Latabárok. Nem volt tévé, akkor még filmekben sem játszottak, amikor elmentek minden faluba és két-három év után mindenki tudta, hogy kik ők. Te is ezt csinálod. Csak így tovább!” Akkor elhatároztam, hogy addig megyek, amíg el nem kopik a lábam. És még nem kopott el.

– Számodra a magyar költészet őrzése és továbbadása életcéllá vált.

-Szegedi gyerek vagyok - ez nagyon fontos -, és édesanyám révén könyvtárban nőttem fel. A könyvtári rosszalkodásom abban állt, hogy levettem a könyveket a polcról. És a szegedi könyvtár havonta vendégül látott kiváló írókat. Elmehettem a közeli kocsmába konyakért Tersánszky Józsi Jenő részére, vagy szódavizet hozhattam Veres Péternek, Czine Mihály hozta az Erdélyhez hűséges magyar írókat, költőket... csak ámultam. Amikor dalírásra adtam a fejemet, a szegedi költők, Petri Csathó Ferenc, vagy Rigó Béla egyöntetűen megmondták, hogy hol rossz a rím, hol követek el prozódiai hibákat. Veress Miklós egy komplett repertoárt javított ki. Mindig az alkotáson keresztül tanítottak, így lett minden vers olyan, mint amikor egy szabó rád szab egy öltönyt.

Egy idő után már csak olyan verset énekeltem, amihez közöm van.

Szó sem lehetett arról, hogy azért énekeljek el egy verset november 7-én, hogy nagyobbat tapsoljon a párttitkár, de ma sem lennék ilyesmire képes…

Bertolt Brecht két zeneszerzőjének, Kurt Weill-nek és Paul Dessaunak hatalmas sikere volt a „proletkult” idején, a II. Világháború után azonban nem voltak hajlandók többé 4/4-ben dalt írni, mert „menetelni lehet rá.”. Szegedi kritikusaim hozzájuk hasonlították korai dalaimat 1966-68-ban.

A költészet változtatta meg az anyanyelvhez való viszonyomat is. Rátaláltam az erdélyi, a felvidéki és más tájak költészetére, és ezek által elkezdtem megtanulni a tájnyelveket. Nemrégiben Debrecenben majdnem egy órán keresztül, 8-10 percenként váltogattam a tájnyelveket: hol palóc, hol békési tájszólásban, hol erdélyi hanglejtéssel… Amikor a verset nyomtatásban elolvassuk, az egységes magyar nyelvet látjuk, de a költő azt tájnyelven fogalmazta meg. Amikor tehát élő szóban, dalban akarok egy verset felidézni, nem árt, ha a költő tájnyelvén olvassuk el, hamarabb előkerülnek a vers titkai. Találkoztam egy költővel, Bella Istvánnal, aki Budapesten élt, faltam a verseit, és mégsem tudtam 2-3-nál többet megzenésíteni. Aztán egyszer elkerültem a szülőfalujába, hallottam a helyieket beszélni, és fél éven belül született István immár bennem élő verseiből egy teljes műsor.

Egyébként én ma is „őző” nyelvjárásban beszélek, főleg, ha felidegesítenek, vagy becsületemben próbálnak megsérteni.

Hosszabb időt töltöttem a Hajdúságban, hogy leszokjak róla. Montágh Imre tanár úrral jártuk az iskolákat nyelvhelyességi gyakorlatokkal, és én mutattam meg a példákat. Egyszer jöttünk hazafelé és a tanár úr megkérdezte: „Jóska, mondd már meg, Te szegedi vagy, vagy debreceni?”

-Sok költővel alakult ki az évek során bensőséges viszonyod.

-Gál Sándort kerestem fel kassai otthonában, hogy megmutassam neki általam megzenésített verseit. Kérdezte, mit tudok még felvidéki költőktől. Kulcsár Ferenc, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér Árpád verseiből énekeltem neki. Érdeklődött, hogy az anyaországban kik a barátaim. Elmeséltem neki, hogy Buda Ferivel 1971 óta ismerjük egymást, ő küldött el Ratkó Józsefhez, így ismerkedtem meg a „Hetek” költőcsoporttal, majd a „Kilencekkel”, köztük Utassy Józseffel, és tőlük is mutattam egy-egy dalt. Buda Feritől énekelni kezdtem: „Foganni könnyű. Világra jöttem/suhogó kések között születtem”. És ekkor a szoba másik sarkában egy nagy támlájú, az utcafronti ablakra néző fotel megfordult. Egy gyűrött arcú férfiember ült benne. „Ez egy jó ritmus. Én tudok egy másikat: „Villamos vágtat, mintha vad futna/megadón fekszik alá az utca”. És Tőzsér Árpád 144 soros, Férfikor, így jöjj című versét ott egy ültő helyében végigmondta. Pedig elég másnaposnak tűnt, beszélgetésünket végigszundikálta, de amikor ezt a ritmust meghallotta, azonnal feleszmélt. Zs. Nagy Lajos volt…

-A közönséghez való kapcsolatod is egészen különleges, egyrészt ez a műfaj egy intim befogadást igényel, másrészt pedig tanítva verselsz iskolákban, énekelsz gyülekezetekben, de börtönökben is.

-Még a Kádár-rendszer idején volt egy váci általános iskolai tanár, aki bejárt órákat adni a fegyházba. Akkoriban a magyar büntetés-végrehajtásban még kötelező volt elvégezni a 8 általánost. Akkor már volt esélye az elítéltnek, hogy szabadulása után valamit tanuljon, vagy jogosítványt szerezzen. Az ő szervezésében jártam be rendhagyó magyarórákat tartani. Egy idő után már önállóan is mentem, majd az egyik nevelő megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe. Így adtak kézről-kézre, „kulturális bűnözőként”. Jött a rendszerváltás, és abban a csomagban, amiben a halálbüntetés eltörlését szavaztuk meg, benne volt a börtönbeli kötelező programok eltörlése, így a reggeli tornával együtt az iskolavégzést is kihúztuk a fogvatartottak alól. Tanulhatnak, de pénzért. De amikor belefért nekik az idejükbe, mert a súlyzót nyomják, miért nem a fejüket erősítik? Én azóta is csinálom, minden évben végig járom a magyar börtönöket, alapítója tagja vagyok Roszik Gábor lelkész úrral a Nemzetközi Börtönmissziós Társaságnak, létrehoztuk a börtönlelkészek egyesületét. Emellett nagyon fontos volt számomra a szociális intézetekhez való kötődésem: sok művésztársam, civil életből való ismerősöm lett alkoholista. Egy időben magam is rábíztam a felejtést a pohárra, amikor nehéz helyzetben voltam. Elmentem ezekbe az intézményekbe énekelni és beszéltem arról, hogy milyen akarat kell ahhoz, hogy ez elmúljon. Miután körberöhögtek, eszembe jutott Ady Endre, aki nagyon sokat kínlódott az alkohol-függőségével, és sokat írt is erről. A magyar Pimodán című prózai írásából vettem ki részleteket, költeményekkel egészítettem ki, így kialakult egy lánc az alkohol és a magyar ember találkozásáról. Ezt olyan átéléssel hallgatták a gyógyulni vágyó, gondolkodni akaró emberek, hogy még az orvosok, pszichológusok is meglepődtek az eredményességén.

Megértették, hogy „ferdült agyaknak mindig egy a sorsa”, tudták, hogy róluk van szó, és van kiút.

Mindennek megvan a gyönyörűséges tartalma és formája, amit egyeztetni lehet. Olyan ez, mint a szerelmespár első randevúja: a férfiember nagy, hosszú, kamaszos léptekkel vonszolja a lányt maga után, aki csak tipeg, de a harmadik sétánál a fiú már rövidebbeket lép, a kislány hosszabbakat. Ilyen a művész és a közönség kapcsolata is. Egy idő után megtanuljuk egymást. Amíg ezt fel tudom mutatni, addig nincs baj.

-Egész pályafutásod során megmaradtál függetlennek.

-Pályám első éveiben KISZ-építőtáborokban énekeltem, ezt időnként azóta is a szememre vetik, de hát akkor más táborok nem voltak. Aztán bekerültem a „rosszabbik oldalra”: miután látták, hogy előző évben végigjártam 80 építőtábort, az Országos Rendező Iroda „hiénái” szerveztek egy divatbemutatót, a Kék Csillag együttessel, három táncdalénekessel és velem, műsorvezetőnek pedig Komlós Jánost választották ki. A gyerekek pedig mindenkit fikáztak, engem is. Szörnyű volt, amikor ez a hivatalosan támogatott valami rátelepedett az ifjúsági kultúrára. Bár az előadóművészi működési engedélyem az ORI-hoz kötött, ezt a továbbiakban nem vállaltam.

Ellenben egyre több ifjúsági klub hívott. Egy okos kultúrpolitikus azt mondta, hogy addig jó a népművelők mellett önszerveződő kis csoportokat fenntartani, amíg egy hangadó köré gyűlnek. Akkor nekik otthont kell adni és máris nem kallódó fiatalok lesznek, hanem érdeklődésük alapján irányítható csoportok. Ezt rontotta el a KISZ, amikor a hangadókat elkezdték kulturális vezetőképző táborokba küldeni, hogy majd ott „megkapják az észt” és nem lesz a hatalommal konfliktus. A hangadó, aki szeretett sörözni, bratyizni, csajozni, egyszer csak azt vette észre, hogy részt kellett valamiben vennie, ami elől menekült. A kis közösség felbomlott, felülről kineveztek egy klubvezetőt… Aztán közeledett a „gengszterváltás”, ahogy utólag hívjuk. Lezsák Sándorral, a fiatal költő-tanáremberrel jóban voltunk, nagyon közel állt a szívemhez a Forrás című folyóirat – Buda Ferenc is idetartozott – nagyszerű szociológiai munkákat végeztünk, én is sokat segítettem nekik adatgyűjtésben, hiszen jártam a falvakat. Bács-Kiskun volt az a megye, ahol nem engedték felszámolni a tanyavilágot, mert a pártvezetés, köztük Pozsgay Imre, megértette, hogy éhen fog halni a város, mert eltűnnek az őstermelők által életben tartott piacok. Részt vettem a monori és lakitelki találkozók előkészítésében, a korai MDF megalakulásában. Sokat énekeltem a bős-nagymarosi vízilépcső elleni Dunagate-tüntetéseken, dolgoztam Solt Ottiliáékkal a SZETA-mozgalomban, ott voltam a „repülő egyetemeken”. Aztán amikor bejelentették, hogy az MDF párttá alakul, kiszálltam, mert művész nem lehet párttag.

Tisztelek minden olyan mozgalmat, amelynek tagjai képes más emberek érdekeiért saját egzisztenciájukat kockáztatni, de a tömegek egzisztenciájának kockáztatását már gyanakvással kezelem.

Az 1990-es választások előtt szinte az összes párt megkeresett. Mindegyiknek adtam a daloskönyvemből, hogy válasszák ki, melyeket, énekeljem, ha elmegyek egy gyűlésükre. Majdnem mindegyik ugyanazokat jelölte ki: a Zúgj, márciust, Juhász Ferenc Himnusz-töredékét, a Tiszta forrás, szép szót. Ott volt mottóként a „Határtalanul szeretem a hazámat”, amit Torgyán József, a kisgazdapárt vezérszónoka beszédeibe is befűzte. Akkor miben különböznek a pártok, ha a magyar költészet 100 verséből ugyanazt választják? Ha egy nemzet, egy költészet van, miért van ilyen sok párt?

-Hihetetlen ez az energia, amivel dolgozol. A hitedből merítesz?

-A Mit mondanak a virágok? című dalomban végigveszem az összes embertípust, még a szürkéket is, közben szakaszról szakaszra megy az életről szóló tudósítás. A refrén azonban így hangzik: „Fehér lila sárga piros kisvirág/és Isten mindenkire rátalál”. És ezt nem lehet a 60-as évekre visszavezetni, amikor divat volt virágot tenni a puskacsőbe, de a mostani ál-felebaráti szeretetre sem, mert egyre nehezebb elviselni, hogy én most kit szeressek: aki kimondja a magyar ember igazságát, vagy aki kimondja az Ember igazságát?

Végre sikerült megtudnom, hogy hányféle nemzetiségből vagyok, úgy 150 évre visszamenőleg. Rokonaim között van tót, lengyel – polák, ahogy nálunk mondták – nagyapám székely volt, egyik nagyanyám román, és talán még svábokat is lehet találni közöttük. De kiderült például, hogy egy Győr-Sopron megyei rokonom megkapta a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetést – róla senki nem beszélt a családban, egy dalaimat gyűjtő, Prágában élő asszony talált rá, akinek Pozsonyban vannak rokonai. Hordjuk a vérünkben az egész Kárpát-medencét. Olvastam, hogy a keleti embereknek annál nagyobb a becsületük, minél több őst tudnak felsorolni, és ha erről beszélgetni kezdenek, egymást is ki tudják egészíteni. Ha ma ilyesmiről öt magyar 20 percig tudna beszélgetni, már nagyon dicséretes lenne, mert a nagyszülőknél tovább alig jut valaki. Én még tudok egyet s mást az ükapámról. Ha adna az élet még legalább tíz évet, megírhatnám a családom történetét.

Dinnyés Jóska legújabb programja a Versek birodalma – tizenkétszer tizenkettő születésnapi köszöntő hónapról hónapra, amelyben megzenésített versekkel idézi fel naptár szerint az ünnepelt magyar poétákat. A hanganyagot már számos magyar nyelvű rádió műsorára tűzte Torontótól Erdélyig…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET: