"Három gyerek itthon, én meg lebénultam a fél lábamra" – működik-e hadvezér nélkül a nagycsalád?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Vannak dolgok, amelyeket nem szeretek. Például a kényszer szülte helyzeteket. Pedig egy kényszerpihenő néha nagyon is hasznos tud lenni.
Pár hete éreztem először, hogy zsibbad a kezem. Hol az egyik, hol a másik. Mindig éjszaka. Néha annyira erős volt az érzés, hogy felébredtem tőle. Nem gondoltam semmi rosszra. Talán csak elfeküdtem. Talán az okozza, hogy a sporttal egy időben – a rendszeres testmozgáshoz nem szokott testem igényeit figyelmen kívül hagyva – nem kezdtem el magnéziumot szedni. És most az izmaim(!) így figyelmeztetnek a figyelmetlenségemre. Aztán ahogy jött, el is múlt a zsibbadás. Én meg éltem tovább az életemet úgy, ahogy addig. Tevékenyen. Futással, gyerekekkel, kevés pihenéssel.
Aztán jött a térdfájás. Kint a futópályán. Á, csak egy izomhúzódás. Átmozgatom, nyújtom és nem lesz semmi gond. Látod, már nem is fáj. Futhatok tovább. Jó-jó, óvatosabban, nincs ütemváltás, gyorsítás a végén, csak úgy komótosan. Na, így is megvan azért a két és fél kilométer tizenöt percen belül. Nem egy világrengető eredmény, de nekem jó. Húzódást már nem érzek, kicsit recseg itt-ott, de semmi komoly.
Most pedig itt ülök az ágy szélén és fáj. Nagyon fáj. A térdem. Bekenem, megmasszírozom, de nem értem. Tegnap még kint voltam a pályán és nem éreztem semmit, most meg tessék. Aztán már nem csak a térdem fáj, hanem az egész lábam térdtől felfelé. Itt is, ott is. Most meg a hátam, a gerincem mellett. És a combtő. A fájdalom állandósul, olyannyira, hogy már fájdalomcsillapítót szedek. És aztán bumm! Nem tudok felállni, nem tudok lépni, nem hajlik a jobb lábam. Elnehezült, zsibbad mindenhol, nem mozog.
Orvos kéne, de félek. Hülyeség, de én ilyen vagyok. Furcsa víziók peregnek le a szemem előtt, súlyosabbnál súlyosabb állapotokat vetítek magam elé. Mégiscsak le kéne menni az orvoshoz. Férj is ezt mondja.
Ideális az időpont, tanítás nélküli munkanap van a suliban, három gyerek itthon, én meg lebénultam a fél lábamra. Kire hagyjam a gyerekeket? Ki fogja ellátni őket? Hogyan lesz ebéd? Ki hozza haza Legkisebbet az oviból? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, mert egy anya betegen is anya. Ugye?
* * *
– Fiúk, gyertek! Társasozzunk, amíg anya lemegy az orvoshoz – kiáltja Nagylány.
– Élve fogd el-t játsszunk! – könyörög Négyes.
– Ne, az uncsi! Gazdálkodj okosan a tuti – kontrázik Középső.
– De én azt még nem értem, mert még nem tudok számolni – szomorodik el Négyes.
– Állj! Először játszunk egy állatosat Négyes kedvéért, az úgyis gyorsan lepörög, utána meg jöhet a gazdálkodós, majd én segítek Négyesnek – mondja Nagylány.
– Hozzátok a dobozokat, rakjátok össze a pályát, addig én segítek anyának felöltözni – folytatja határozottan.
...
– Köszönöm – mondom meghatottan.
* * *
Erőt veszek az egyre elhatalmasodó bénultságomon és lemegyek az orvosi rendelőbe. Bejutok, a látvánnyal sokkolom az orvost, ő cserébe sokkol a diagnózissal. Lábfejbénulás, sürgősségi MR-vizsgálat, beutaló a közeli kórházba azonnali felvétellel. Á, csak álmodom. Biztosan nem kell befeküdni. Már nem is érzem a fájdalmat. Meg a lábamat sem. Na, pont ez a gond, hogy azt sem.
A lépcsőházban rám tör a kétségbeesés. Nem, ez nem történhet velem meg. Sportolok – egy ideje már rendszeresen -, minden más tekintetben is igyekszem odafigyelni magamra, elvégre negyven év felett már az Élet című lemez B oldala forog. Oké, keveset pihenek, a stressz sem kevés, genetikai hajlam is van a gerincbetegségre, de nem dőlhetek ki. Mi lesz a gyerekekkel? A családdal? Férjjel? Hogy birkóznak meg a hétköznapokkal, a háztartással?
* * *
– Mit fogunk ebédelni?
– Nem tudom, Négyes, nem hiszem, hogy tudnék főzni – válaszolom.
– Én tudom! Rizst és virslit – feleli vidáman Nagylány.
– Kell olaj, víz és só is. Láttam a múltkor anya is így csinálta – kotnyeleskedik Középső.
– Önthetem én a rizst? – kérdezi Négyes.
– Én meg az olajat – mondja Középső.
– De én vagyok a séf és ti terítetek – jelenti ki Nagylány.
– Zsír! – kiáltja a két fiú.
* * *
* * *
– Nem érem el a zoknikat, túlságosan bent vannak a gépben – kiabálja Négyes a háztartási helyiségből.
– Itt a sámli, azzal eléred. De előbb rakjuk be a következő mosást – mondja Középső.
– Azt majd én elindítom – kiált be a fiúkhoz Nagylány.
– Én elrakom ezt a három kupac ruhát, a másik kettőt te tedd a helyére – mondja Négyes.
– Oké – válaszolja Középső.
– De a zoknikat én párosítom… te meg segítesz. Ugye? – néz ártatlan szemekkel Nagyfiúra Legkisebb.
* * *
Kórház. Előzetes vizsgálat. Fájdalom, sírás, döbbenet. Lógó lábfej, térdtől felfelé bénult láb – de legalább a lábszáram ép. Hurrá! Bent kell maradni. Most azonnal. Műtét? Talán igen, talán nem. Majd az MR vizsálatból kiderül. Zúg a gép, a fülemben ordít a zene, de még így sem hallom az összes taktust, a szemem sem merem kinyitni, félek, hogy akkor megnyomnám a pánikgombot és én ki akarok tartani. Muszáj. Talán akkor gyorsabban túl leszek rajta. Még elbúcsúzni se tudtam a gyerekektől. Tényleg! Hogy kerülnek haza? És iskolába? Edzésre?
* * *
– Nézzük, hogy ki, mikor, hol van – mondja Nagylány.
– Én labdajáték utána haza tudom hozni Négyest – közli Középső.
– Én vállalom Legkisebbet – ajánlkozik Nagyfiú.
– Szuper. Reggel én kísérem Négyest suliba, apa viszi Legkisebbet, a többiek már önjáróak. Délután pedig jöhet az újratervezés – zárja a beszélgetést Nagylány.
* * *
Kórterem. Korszerű műszaki felszereltség, gondos orvosok, segítőkész ápolók, vicces szobatársak. Kórházszag. Magány és hiányérzet. Hülyeség, mert néha zavar a tömeg, ami otthon van és szomjazom a csendet. Most megkapom. De most meg nem kell.
Félelem és lassan múló fájdalom. De múlik és ez a lényeg.
* * *
– Hol van anya?
– Nem tudom, Legkisebb, de megtaláljuk – válaszolja Nagyfiú.
– Itt nincs és itt sincs – kesereg Legkisebb.
– Ne pityeregj, tökmag, mindjárt utánakérdezek azoknál a néniknél.
– De nincs itt! Hol van anya?!
– Megtaláljuk, nyugi. Nekem is hiányzik, na – mondja csendesen Nagyfiú.
* * *
Néha kell egy kis távolság. Hogy lássuk: működik, amit szülőként teremtettünk.
Mert a hétköznapok, a rohanás, a stressz, a problémák, a nehézségek olykor elhomályosítják az éleslátást és alkalomadtán úgy érezzük, nem csináljuk jól ezt az egész szülőséget, inkább őriztünk volna libát a réten, minthogy gyereket, gyerekeket vállaltunk. Ennél bármi egyszerűbb lehet. És néha tényleg nem csináljuk jól, nincs mit szépíteni ezen.
Szülőként hajlamosak vagyunk túl magasra rakni a lécet, mert meg akarunk felelni. Hogy kinek és minek, azt talán magunk sem tudjuk pontosan. Ha nem megy, marcangoljuk magunkat és tényleg elhisszük, hogy elrontottuk. Pedig nem. Csak elveszünk... a részletekben. Mondhatnám úgy is, hogy nem látjuk a fáktól az erdőt. Pedig pont az a lényeg, az erdő, a mi erdőnk. Ami olykor kicsit kusza, egyszer-egyszer sötétebb a kelleténél, esetenként félelmetes.
Épp ezért néha kell egy kis távolság. Hogy lássuk: működik. Nekem most kényszer szülte a távolságot. De örökké hálás leszek érte. Mondjuk a porckorongsérvről szívesen lemondtam volna.
