KULT
A Rovatból

Gombó Viola Lotti: „Már önmagában az is stigma, ha valaki állami gondozottként nő fel”

A Becsúszó szerelem című film női főszereplőjével beszélgettünk többek közt az állami gondozott gyerekek sorsáról, arról, hogy immár diplomás színművészként hol találkozhatunk majd vele.


Júliusban érkezik a mozikba Nagy Viktor Oszkár filmje, a Becsúszó szerelem. A filmről írt kritikámat itt olvashatjátok. Már a sajtóvetítésről úgy jöttem ki, hogy elhatároztam, mindenképp interjút kérek a női főszereplőtől, Gombó Viola Lottitól. Viola felajánlotta, hogy tegeződjünk.

– Július 15-én mutatják be a Becsúszó szerelem című filmet a főszerepléseddel. Az első kérdésem talán kicsit necces, de muszáj megkérdeznem. Bevallom, engem teljesen megvettél, úgy jöttem ki a moziból, hogy itt egy zseniális cigány színésznő. Egyik kolléganőm szerint viszont nem vagy cigány származású. Mi az igazság?

– (nevet) Nem tudok róla, hogy lenne roma a felmenőim között. De mivel kicsit kreol vagyok, előfordul, hogy azt hiszik.

– Mindenesetre számomra teljesen hitelesen hoztad Lüszi figuráját.

– Köszönöm, jól esik, ha így gondolod.

– A Becsúszó szerelem nagyon furcsa film. A cím habkönnyű romkomot sugall, de azért az, ami ennek a filmnek a hátterében húzódik, az véresen komoly és tragikus dolog. Te mit gondolsz erről?

– Mindent tálalni kell valahogy a közönségnek. De ennek a filmnek a külső csomagolás ellenére valóban van egy mélyebb rétege. Akik már láthatták, általában mind azt mondják, amit te: azt hiszik, hogy egy romkom, hú de vicces lesz, de valójában több rétegű, mélyebb témával foglalkozik, mint egy átlagos vígjáték.

Tulajdonképpen ez ugyanolyan, mint a rasszizmus, amiről a film szól: gondolsz róla valamit, aztán amikor megismered közelebbről, rájössz, hogy mégsem olyan, mint az előítéleteid sugallták.

Remélem, így azok is megnézik, és azokat is megérinti, akik amúgy nem feltétlenül választanának egy ilyen témájú „komoly” filmet.

– Azért mielőtt elijesztjük a nézőket, tegyük hozzá, hogy a poénok ott vannak, ilyen szempontból valóban vígjátékot láthatnak.

– Igen, így van.

– Annyit spoiler nélkül is elárulhatunk, hogy egy olyan intézetben élő cigánylányt alakítasz, aki kisbabát vár, és aki a megszületendő gyermekét szeretné örökbe adni. Hogy lehet felkészülni egy ilyen szerepre, hogy hitelesen tudd alakítani?

– Az az igazság, hogy a rendező, Nagy Viktor Oszkár először autentikus lányokat keresett. Az alkotók civil szereplőkben gondolkoztak.

– Néhányan szerepelnek is a filmben.

– Így van. Például a filmbéli barátnőmet Bada Melissza játssza, aki bár amatőr szereplő, nagyon jó volt vele forgatni. Tehát először ebbe az irányba gondolkoztak, de végül arra jutottak, hogy ehhez a szerephez, és a filmben szereplő nagy kvalitású színészek mellé képzett színészre van szükség, aki meg tudja oldani ezeket a feladatokat.

Így esett rám a választás. Bár filmben korábban még nem dolgoztam, de azért harmadikos színművészetisként rendelkeztem már valamennyi színészi tapasztalattal és tudással.

Tudtuk, hogy az én élettörténetem elég messze áll ettől a lánytól, ezért Viktor kitalálta, hogy menjünk el nevelőotthonokba, anyaotthonokba ahol fiatalkorú lányok élnek. Elmentünk abba az otthonba is, ahol az egyik forgatási helyszínünk volt, az én filmbéli szobám, ahol felnőttem. Már úgy mentem oda, hogy elképzeltem, milyen lenne ott lakni. Beszélgettünk a nevelőnőkkel és a gyerekekkel. Betekintést nyertem ebbe a világba. Sokat kutattunk. Már a forgatókönyv fejlesztés fázisában sokat interjúztattak Bárány Marcellék gyermekvédelmi szakembereket, dolgozókat.

Tehát elég forrásom volt, és körülbelül egy fél évet azzal töltöttem, hogy ezt a sok információt és benyomást magamba szívjam mint a szivacs, elraktározzam az agyam hátsó felében, hogy amikor ott leszek, akkor már kvázi természetesen jöjjön mindez belőlem.

– Megrázó volt szembesülni ezzel a világgal, vagy kívül tudtál valamennyire maradni?

– Ezt nem lehet kívülről figyelni. Ezek a történetek nagyon megrázóak. Egyrészt mivel gyerekekről van szó, másrészt ezek a sztorik sokszor arról szólnak, hogy a szülők önhibájukon kívül nem tudják felnevelni a gyermekeiket.

Vagy mélyszegénységben élnek, vagy más olyan problémákkal küzdenek, amikben meglátásom szerint az állam és a társadalom sajnos nem segít eléggé nekik.

Nagyon sok gyerek él Magyarországon állami gondozásban. Igyekeznek ezek az intézmények családiasan működni, de sokkal több támogatásra lenne szükségük anyagilag, és sokkal több érzékenyítésre volna szükség az iskolákban, a környezetünkben, hogy segíthessünk egymásnak. És itt nem csak a romákra gondolok, bár ők felülreprezentáltak ebben a rendszerben. De már önmagában az is stigma, ha valaki állami gondozásban nő fel.

Szerencsére vannak szép sikertörténetek a kitörésről, és nagyon sokan vissza is járnak az intézménybe, ahol éltek, hogy példát mutassanak a többieknek. Ezek a gyerekek ugyanolyan tehetségesek, mint teszem azt egy Budán felnőtt gyerek, aki a Waldorf iskolába járhat. Csak szerencsétlenségükre nehezebb körülmények jutottak számukra, amiből igazán embert próbáló feladat kitörni.

Kemény téma, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg.

De mivel a film elsősorban nem erről szól, arra törekedtem, hogy el lehessen Lüsziről képzelni, hogy ilyen körülmények között nőtt föl, megtörténtek vele ezek.

– Nekem külön szimpatikus, hogy nem a külsőségek felől fogtad meg a figurát. Nem próbáltál „romásan” beszélni, nem jöttek elő a sztereotípiák.

– Nagyon sokat gondolkodtam ezen, és amikor odaértem, csináltam, amit éreztem, de az cél volt, hogy ne egy parodisztikus karakter legyen, hanem élő, hús-vér ember. Szándékosan törekedtem rá, hogy ne legyen sztereotipikusnak mondható. De azért vannak fontos külsőségek is. Színészileg is sokat tud segíteni akár egy fülbevaló, vagy egy szempilla abban, hogy jól érezzem magam az adott karakterben.

– Izgalmas kérdés, hogy mit gondolhatnak a filmről a romák? Kaptál esetleg ilyen visszajelzéseket?

– Egy ilyen visszajelzést kaptam. Az egyik közönségtalálkozón volt egy lány, aki elmondta, hogy ő roma származású. Örökbe fogadták, és a szülei úgy nevelték, hogy ne fogadja el, amit a társadalom sugall neki, hogy ő értéktelen, nem képes semmire. A szülei biztatták, hogy ő is meg tudja csinálni, és igazuk lett. A lány lediplomázott, és sikeres a munkájában. Állami gondozott gyerekekkel foglalkozik, és próbálja nekik is biztosítani azt a támogató nevelői légkört, pozitív érzést, amit ő kapott. Ez a lány azt mondta a film után, hogy neki nagyon betalált, sok szempontból magára ismert. Ez volt eddig a legnagyobb bók számomra, azt hiszem, amit eddig kaptam.

– Végzős színművészeti hallgató vagy, a Free SZFE Egyesület tagja. Már lehet tudni, honnan fogsz diplomát kapni?

– Már lassan négy-öt hónapja, fél éve tudom, hogy a salzburgi Mozarteumban fogok diplomát kapni, akárcsak a legtöbb csoporttársam. Múlt héten volt a házi diplomavédésünk.

– Miről írtad a diplomamunkádat?

– Az az alcíme, hogy A színész útja a szerepéig. Tulajdonképpen erre a filmszerepre való felkészülésem folyamatát részletezi. Pálfi György segített benne, ő volt a témavezetőm.

– Tehát megvolt a diplomavédés, mi következik ezután?

– Még várjuk a salzburgi záróvizsgát, ami július elején lesz, részben angolul. Két hét múlva tartjuk a diplomaosztót itthon, a Free SZFE szervezésében, és ősszel, október környékén megyünk ki Salzburgba átvenni az igazi diplománkat. Ott is van pont egy végzős osztály, úgyhogy velük karöltve, európai módon, az ő támogatásukkal léphetünk a diplomás színészek közé.

– Az Orlai Produkciónál és a Katona József Színházban voltál gyakorlaton. Azt tudod már, a diploma átvétele után hol folytatod?

– Az OPI-nál (Orlai Pordukciós Iroda) jelenleg három előadásban szerepelek, de a jövőben is számítanak rám. Jövőre kettő új darabom is lesz náluk. Az egyik címe Budapest, Te! Sokat énekelünk benne, igazi jutalomjáték, nagyon várom. A másik egy David Hare darab, amit Valló Péter rendez. Az a címe, hogy Szerepeink, és Hernádi Judit a főszereplő, én az ő lányát alakítom. Ez egy komolyabb témájú, drámaibb előadás. Szeptemberre tervezzük a bemutatót a Belvárosi Színházban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.

Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.

Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).

Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk