Foreign Affairs: mára világossá vált, hogy Ukrajnában egyik fél sem tud döntő győzelmet aratni
Egy háború kezdetekor általában sokkal könnyebb állást foglalni a szembenálló felek között, mint elképzelni annak végső kimenetelét. Így történt ez 2022 februárjában Oroszország Ukrajna elleni inváziója idején. Az Egyesült Államok és szövetségesei számára nem volt kérdés, hogy Ukrajnát támogatni kell az orosz agresszióval szemben, Moszkvát pedig megbüntetni. Arra azonban kevés szó esett, hogy miként fog véget érni a konfliktus. A tekintélyes amerikai külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs elemzésében hívja fel a figyelmet, hogy másfél évvel a háború kitörése után az Egyesült Államoknak még mindig nincsen erről világos elképzelése.
A lap szerint ukrán hadsereg bármennyi területet szabadítson fel, Oroszország továbbra is képes lesz fenntartani az állandó fenyegetést Ukrajnával szemben, miként az ukrán katonák is folyamatosan támadhatják az oroszok által megszállt területeket, valamint az Oroszországon belüli katonai és civil célpontokat is. Mindezek a tényezők egy pusztító, évekig elhúzódó, kilátástalan háborúhoz vezetnek. Ebben a helyzetben az Egyesült Államok és szövetségesei stratégiai döntés előtt állnak: vagy megpróbálják a háborút a tárgyalásos befejezés felé terelni a következő hónapokban, vagy pedig kivárnak. Ez utóbbi esetben a a háború emberi, gazdasági és egyéb ára a mai sokszorosa lesz. Éppen ezért a cikk szerint a NATO-nak mielőbb a háború lezárására kell koncentrálnia.
Így van ez most is: ha egy ukrán ellentámadás az oroszokat visszakényszerítené saját határai mögé, akkor sem biztos, hogy Moszkva leállítaná a harcokat. Igaz, ez újabb csapást jelentene Oroszország katonai erejére és globális presztízsére, még súlyosabb árat kellene fizetnie ezért a stratégiai katasztrófáért.
A Nyugat abban reménykedik, hogy az ukrán harctéri sikerek Putyint a tárgyalóasztalhoz kényszerítik. Azt is elképzelhetőnek tartják, hogy egy újabb taktikai visszavonulás elvenné a kedvét Moszkvának a harcok folytatásától. De egy terület feletti ellenőrzés elvesztése nem egyenlő a háború elvesztésével, és nem von szükségszerűen maga után politikai engedményeket sem. Putyin újabb mozgósításokat rendelhet el, még intenzívebb bombázásokat indíthat az ukrán városok ellen, vagy pedig csupán kitart abban a hitben, hogy az idő neki és Ukrajna ellen dolgozik. Az is elképzelhető, hogy akkor is tovább harcol, ha tudja, hogy veszíteni fog, ahogyan például Németország tette az első világháborúban – írja a politológus.
Ukrajna igen jelentős haderőt fejlesztett ki a több tízmilliárd dolláros nyugati segélyeknek, kiképzési programoknak és hírszerzési támogatásoknak köszönhetően. Ütőerejét az elmúlt másfél évben számtalanszor megmutatta. Ugyanakkor az orosz hadsereg is fenyegetheti a jövőben Ukrajnát, mert súlyos veszteségei ellenére még mindig nagy erőt képvisel. Döntő csapást azonban egyik sem tud bevinni a másik ellen, feltételezve természetesen, hogy Oroszország nem vet be tömegpusztító fegyvereket, bár ezek sem biztos, hogy a győzelmet jelentenék.
2022 elején, amikor az orosz hadsereg még sokkal jobb állapotban volt, nem tudták elfoglalni Kijevet, sem pedig megbuktatni a demokratikusan választott ukrán kormányt. Jelenleg még azokat a területeket sem tudja mind elfoglalni, amelyeket Moszkva magáénak tekint. Mindez azt sugallja, hogy egyik fél sem tudja belátható időn belül elérni területi céljait katonai eszközökkel.
Ukrajna számára ez a cél egyértelmű: ellenőrzése alá vonni teljes nemzetközileg elismert területét, a 2014 óta orosz megszállás alatt lévő Krim-félszigetet és a Donbaszt beleértve. Oroszország álláspontja viszont nem teljesen világos a magának követelt Zaporozsia és Herszon határait illetően.
Ugyanakkor a konfliktus nagyrészt állandónak tekinthető tényezői alapján elhúzódó háborúra is számíthatunk. A Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja az uppsalai egyetem 1946 és 2021 közötti adatai nyomán megállapította, hogy az államok közti háborúk 26%-a egy hónapon belül, további 25%-a pedig egy éven belül lezárul, ha azonban időtartamuk meghaladja az egy évet, akkor akár egy évtizednél is tovább tarthatnak. És még azok is, amelyek valamivel rövidebbek voltak, mint 10 év, rendkívüli pusztítással jártak. A nyolc évig (1980 és 1988) között folyó iráni-iraki háborúban közel félmillióan estek el és legalább ennyi volt a sebesültek száma.
Egy hosszú orosz-ukrán háború az elemzés szerint komoly problémát jelentene az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek is, mert mindig benne lenne egy eszkaláció kockázata, akár az orosz atomfegyver bevetése, akár egy háború Oroszország és a NATO között. Ukrajna gazdasága és katonai ereje szinte teljesen a Nyugattól függene, amely ez utóbbiaknak költségvetési nehézségeket és harckészültségi problémákat is okozna. Tartóssá válnának a háború globális gazdasági kihatásai, köztük a gabona és energiaárak bizonytalansága. Az Egyesült Államok képtelen lenne erőforrásait más prioritásaira koncentrálni, és elmélyülne Oroszország kínai függősége.
Míg a nyugati kormányoknak továbbra is mindent meg kell tenniük Ukrajna támogatásáért, a Foreign Affairs szerzője szerint kell, hogy legyen egy stratégiájuk a háború elfogadható befejezésére a korántsem ideális körülmények között. Mivel kicsi az esély egy döntő katonai győzelemre, vagy a két ország közötti viszony normalizálását hozó politikai megoldásra, Oroszország és Ukrajna a harci cselekmények befejezése után is még sokáig ellenségek maradnak.
A Nyugat és Kijev számára a háború tárgyalás nélküli befejezése jobb lenne, mint az agressziót és háborús bűnöket elkövető kormány képviselőivel szóba állni. De az ilyen szintre jutott háborúk nem szoktak csak úgy maguktól elhalni - véli a lap elemzése.
Tartós háború esetén rendkívül nehéz lesz egy olyan alacsony intenzitású konfliktussá visszaszorítani, mint amilyen a Donbaszban zajlott 2014 és 2022 között. Azokban az években a háborúnak szinte minimális hatása volt Ukrajnában a konfliktus-zónán kívül. Most más a helyzet. Nehéz elképzelni például, hogy miként térhet magához az ukrán gazdaság, ha légtere zárva, kikötői blokád alatt maradnak, lövik a városaikat, a munkaképes férfiak harcolnak, és a több millió menekült nem akar visszatérni hazájába.
A szerző az 1953-as koreai tűzszünet példáját említi, amely kizárólag a fegyverszünet fenntartásáról rendelkezett, és nem foglalkozott a politikai kérdésekkel. Bár Észak- és Dél-Korea között a mai napig hadiállapot áll fenn, és mindketten az egész félszigetet saját szuverén területüknek tekintik, a fegyverszünet tartós maradt.
A koreai háborúval ellentétben azonban az Egyesült Államok és szövetségei nem vesznek részt a harcokban, éppen ezért a kijevi és moszkvai döntések sokkal meghatározóbbak lesznek, mint amilyeneket Berlinben, Brüsszelben vagy Washingtonban hoznának, és nem is diktálhatnának a szembenálló feleknek. Ennek ellenére a NATO, Ukrajnával szorosan konzultálva a lap szerint elkezdheti kidolgozni a háború befejezésével kapcsolatos vízióját.
Joe Biden már 2022 májusában kijelentette, hogy a Fehér Ház a tárgyalóasztalnál képzeli el a háború végét, és az amerikai vezetők ezt a nézetet azóta is hangoztatják, de szinte kínosan kerülik a miként részleteit, miközben a hangsúly továbbra Ukrajna minden lehetséges eszközzel való támogatásán van.
Így volt ez Koreában a legvéresebb harcok két éve alatt is. Elvileg a tárgyalások megnyitása Oroszországgal még a harctéren való előrenyomulást is segítheti. Ha Ukrajna sikerei nagyobb megegyezési szándékot váltanának ki a Kremlből, már csak egy működő diplomáciai csatorna kellene hozzá, amely nem csökkentené sem Ukrajna, sem nyugati partnerei részéről az Oroszországra gyakorolt nyomást. Egy hatékony stratégiához szükség van mind kényszerítésre, mind pedig diplomáciára.
Minél tovább halogatják a diplomáciai stratégia kialakítását, annál nehezebb lesz. És már most nagyon óvatosan kell tálalni, hogy ne lehessen sem politikai visszalépésnek, sem pedig a Kijevnek nyújtott nyugati támogatás feladásának beállítani.
A Foreign Affairs cikke felhívja a figyelmet rá, hogy mindez akkor sem lesz gyors, ha azonnal belevágnak.
Az 1946 és 1997 közötti fegyveres konfliktusokat elemezve Virginia Page Fortna politológus kimutatta, hogy azok voltak a tartós megállapodások, amelyek rendelkeztek demilitarizált övezetekről, harmadik fél által adott garanciákról, békefenntartásról, valamint a vitás kérdések tisztázására felállítandó vegyes bizottságokról.
Ezek a mechanizmusok megerősítik a kölcsönösség és az elrettentés elvét, amelyek lehetővé teszik a szembenálló feleknek, hogy békét kössenek anélkül, hogy megoldanák alapvető nézeteltéréseiket.
Bár egy fegyverszünet kétoldalú megállapodás lenne, az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek segíteniük kell Ukrajnát tárgyalási stratégiájában. Emellett fontolóra kell venniük, hogy milyen ösztönzőket kell kínálniuk a feleknek, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek és minimálisra csökkentsék a tűzszünet összeomlását.
Tagállamként Ukrajnára is vonatkozna szervezet alapító okmányának 5. paragrafusa, amely szerint egy tagállam elleni támadást valamennyi tag elleni támadásnak minősíthetnek. A NATO-tagság azonban ennél jóval több. Moszkva szemszögéből nézve Ukrajnát az Egyesült Államok előretolt állásává változtatná. És hiába lenne a tagállamok között konszenzus arról, hogy Ukrajnának a NATO-tagság által adnának biztonsági garanciát, ez Oroszország számára elfogadhatatlanná tenné a békeajánlatot és Putyin folytatná a harcot.
A szakértő ehelyett hoz egy közelmúltbeli példát, az 1975-ös amerikai-izraeli memorandumot, Izrael biztonságának és szuverenitásának Washington általi szavatolását, amely az egyik alapfeltétele volt Izrael számára az Egyiptommal kötendő békeszerződésnek. Egy Ukrajnának adandó hasonló biztosíték erősítené Kijev biztonság-érzetét, ösztönözné a magánszektor beruházásait az ukrán gazdaságba, és erősítené egy jövőbeni orosz agresszióval szembeni elrettentést.
Washingtonnak továbbra is prioritásként kell kezelnie az Oroszországgal való háború elkerülését.
Ukrajnának idővel új ösztönzőkre lesz szüksége: újjáépítési segélyekre, Oroszország elszámoltathatóságára, és olyan békeidőben való katonai támogatásra, amelynek révén Kijev megfelelő elrettentő erőt fejleszthet ki. Emellett az Egyesült Államoknak és a szövetségeseinek a nyomásgyakorlás mellett ösztönözniük kell az orosz békehajlandóságot, például egyes szankciók feltételes feloldásával. Egyúttal a Nyugatnak párbeszédet kell kezdeményeznie szélesebb értelemben vett európai biztonsági témákról, hogy minimálisra csökkentsék egy hasonló válság kirobbanásának esélyét.
Jelenleg nincsen egyetlen amerikai kormánytisztviselő sem, aki a diplomáciai előkészítéssel foglalkozna. Joe Bidennek a Foreign Affairss cikke szerint ki kellene neveznie egy elnöki megbízottat, aki felvenné a kapcsolatot valamennyi érintett ország külügyminisztériumaival, amelyek e konfliktus során teljesen háttérbe szorultak. Ezt követőn az Egyesült Államoknak nem hivatalos megbeszéléseket kell kezdenie Ukrajnával, a NATO-ban és a G7-ben lévő szövetségesekkel a háború lezárásáról. Emellett szükség lenne egy olyan rendszeres kommunikációs csatornára az érintett államok és nemzetközi szervezetek képviselői között, ahogyan ez a balkáni háborúk idején bevált.
És újra előjön a koreai példa: az 1953-as fegyverszünet, amelyet annak idején az amerikai külpolitika diadalának tekintettek, 70 éve megakadályozta egy újabb háború kitörését a félszigeten, miközben Dél-Korea regionális gazdasági hatalommá és virágzó demokráciává vált.
Megmaradna ugyan a konfliktus oka Oroszországgal, de ennél sokkal több előnyt élvezne politikai, kulturális és gazdasági téren.
Németország 1990-es sikeres újraegyesítése is azt mutatja, hogy milyen eredményekkel járhat, ha egy konfliktus nem katonai elemeire fektetik a hangsúlyt. Nem szűnne meg a Nyugat és Oroszország szembenállása, de óriási mértékben csökkenne a közvetlen katonai összecsapás esélye, miként a háború globális következményei is – állapítja meg végezetül Samuel Charap.
