Fura, sötét és szerethető – a Fekete Zajon az is profi, ha vascsővel vernek egy buszkerék-kitámasztó éket
Minden évben a leginkább várt kikapcsolódásom a Fekete Zaj fesztivál, amely a csillagos ég alatt, a mátrafüredi fenyvesek közt salaktalanítja a lelkem. A furcsa fazonokat csokorba gyűjtő négynapos hepaj immár levedlette baráti osztálykirándulás arculatát, mert már szinte tömegek hömpölyögtek környezetbarát repoharakkal a három színpad között.
Ugyanakkor a bónusz negyedik helyszín, a Sás-tó apró szigetén található Kacsatónia hangulatos fahasáb-miniszínpada még mindig a természetes közvetlenséget szimbolizálta akusztikus koncertjeivel. Éjszaka a hidakra épített installációk szemkápráztató fényjátékkal elevenedtek meg, ráadásul a színpad helyén egy meghekkelt zaj-generátor mikrofon kínálta az önkifejezést, amelytől mindenki instant művésznek érezhette magát (bár attól, hogy nem értenek meg, még nem vagy az). Egyfajta kiskapuként ezen a helyszínen tobzódtak a védettségi igazolvány híján kint rekedt érdeklődők is.
A Grand Mexican Warlock bólogatós, progresszív matekmetálja után szinte szégyelltem, hogy milyen jólesett veretni Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force-ra, amely négynegyedes rántottát habosított az agyamból. Az elszállós akusztikban utazó Törzs azért közelebb állt a lelkemhez, majd az észt-angol Deathsomnia a lüktető melankóliájával, a Korai Electric pedig a progresszívan pulzáló világzenéjével vette ki a lábamból az erőt.
Remek hangulatindítóként táncoltatott meg második nap a Middlemist Red, utána a fekete játszóháznak titulált geek sarokban vetettem bele magamat a retro konzolok világába. Némi pixeles Mortal Kombat, Tekken és Super Mario Kart annyira feltuningolt – villámgyorsan nyomkodtam a gomb-kombinációkat, bár nem sok sikerrel – hogy utána kilépve a virtuáltérből elvertem pár ellenfelet ping-pongban.
Áron András, azaz Apey projektje, a The Black Circle Orchestra hozta az elvárt magas színvonalat, de amilyen ütős dark-country dallal nyitott, úgy belassult a végére, hogy a VHK őssámán-csujjogatása kellett hozzá, hogy újra felélénküljön a nagyszínpad előtti közönség.
A kedvemre való vérhányás-gonoszmetál vonalon a Nest of Plagues, a Nadir és a Beneath the Void produkcióit emelném ki, precízen szaggatták a húrokat és a lábdobokat.
Éjszaka az elmaradt Cocaine Piss helyett beugrott a hazai synthwave elismert figurája, Quixotic, ami abból állt, hogy egy flitteres gúnyába bújt, furafrizurás pasas zseniálisan összevágott vetítéssel lepergette a '80-as éveket, miközben leszaggatta az arcomat a precíz basszus és a szinti-prüntyi. Szinte mindenki, aki arra járt és maradt benne szusz, bemozdult rá, annyira adta magát az egész.
Mivel minden este két színpadon folyt a dark-diszkó reggelig, nyilván minden reggel átaludtam a jógaórát (bár voltak, akik részegen bealudva még reggel is sajátos ászanába merevedve várták a napfelkeltét). Ugyan nem jutottam el a workshopokra és a filmvetítésekre, ellenben a közeli libegővel, bobbal és erdei kalandparkkal tripláztuk az adrenalint.
A harmadik napon hajmosás közben hallottam meg a szerb Dreddup industrial zenéjét, amely annyira megfogott, hogy félig vizes hajjal rohantam ki csapatni rá, konkrétan defibrillátor helyett üzemelném be őket. Utánuk jött az általam régóta kedvelt Entrópia Architektúra ipari zajzenéje, ami maga a szuggesztív őserő.
Hazai csemegékben ezután sem szűkölködtünk, az avantgárd-metál Perihelion és a poszt-rock Pozvakowski is illett az ütős sormintába, a francia elektronikát képviselő Dalhia énekesnője viszont kissé hamiskás volt.
A zárónapot a BNC kabarézaj elnevezésű interaktív programmal kezdtem a teraszon, ami abból állt, hogy az egyik kedvenc magyar bandám, a Black Nail Cabaret két, civilben házaspárt alkotó tagja elmesélték, hogyan néz ki náluk az alkotói folyamat. Emke és Krisztián beavatták a nézőket a szövegírás, dallam-cizellálás, és a különféle effekt-kütyük rejtelmeibe, mindez ráadásul úgy zajlott, hogy improvizálva bevonták a közönséget is, létrehozva egy-egy dalt a végére.
A nap zenei csemegéi sorra érték egymást: először a Fonogram-díjas, balkáni világzenét játszó Meszecsinka merített pszichedelikus magasságokba, utána instrumentális jazz-elektronikával rázott fel a Freakin’ Disco. Mivel sejtettem, hogy még irdatlan mennyiségű kalóriát fogok elégetni az este hátralevő részében, beálltam az egyik kajás stand előtti kígyózó sorba.
Már előre hegyeztem a karót a jóféle erdélyi black metalra, a Dordeduhra, és nem csalódtam: brutális erővel zengtek a holdfényben. Értékeltem a gesztust, hogy szépen megtanultak magyarul néhány mondatot, és az erdélyi népi hatás is remekül összecsengett a zengő hörgéssel. Egyedül azt a hatalmas fém-vágódeszkát nem tudtam értelmezni, amelyet párszor megkongattak: amilyen nagy meló lehetett azt a böszme monstrumot ideszállítani, olyannyira szégyenlősen szólalt meg.
Végül elérkezett a fesztivál történetének első teltháza, méghozzá Kátai Tamásnak köszönhetően. A tekintélyes zenei anyagot felhalmozó, de sosem koncertező multitalentum eddigi életművét nem kevesebb, mint 25 remek zenész dolgozta fel a közreműködésével.
Záróakkordként az immár szokásosnak mondható Pornography koncert elevenítette fel a The Cure legkellemesebb dalait, a színes fényben gomolygó füstben pedig ideje volt tudomásul vennem, hogy idén ennyi volt. Jövőre remélem ismét találkozom azon hasonszőrűekkel, akik szerint a Fekete Zaj a legszerethetőbb fesztivál a maga festői környezetével és underground zenei palettájával.
További képek:
