KULT
A Rovatból

Fura, sötét és szerethető – a Fekete Zajon az is profi, ha vascsővel vernek egy buszkerék-kitámasztó éket

Az idén először teltházas fesztiválon az underground színe-java képviselte magát, élen Kátai Tamással. Élménybeszámoló fotókkal.

Link másolása

Minden évben a leginkább várt kikapcsolódásom a Fekete Zaj fesztivál, amely a csillagos ég alatt, a mátrafüredi fenyvesek közt salaktalanítja a lelkem. A furcsa fazonokat csokorba gyűjtő négynapos hepaj immár levedlette baráti osztálykirándulás arculatát, mert már szinte tömegek hömpölyögtek környezetbarát repoharakkal a három színpad között.

Ugyanakkor a bónusz negyedik helyszín, a Sás-tó apró szigetén található Kacsatónia hangulatos fahasáb-miniszínpada még mindig a természetes közvetlenséget szimbolizálta akusztikus koncertjeivel. Éjszaka a hidakra épített installációk szemkápráztató fényjátékkal elevenedtek meg, ráadásul a színpad helyén egy meghekkelt zaj-generátor mikrofon kínálta az önkifejezést, amelytől mindenki instant művésznek érezhette magát (bár attól, hogy nem értenek meg, még nem vagy az). Egyfajta kiskapuként ezen a helyszínen tobzódtak a védettségi igazolvány híján kint rekedt érdeklődők is.

Nyitányként a Freak Fusion Cabaret jópofa utazócirkusza mozgósította a megérkezőket, precízen repülő kardok kereszttüzében. Az első napon leginkább a hazai The Devil's Trade profi és átszellemült előadása nyűgözött le. A keserédes, népies blues-doom sokkal jobban működött nagyzenekarral, mint tavaly egymagában.

A Grand Mexican Warlock bólogatós, progresszív matekmetálja után szinte szégyelltem, hogy milyen jólesett veretni Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force-ra, amely négynegyedes rántottát habosított az agyamból. Az elszállós akusztikban utazó Törzs azért közelebb állt a lelkemhez, majd az észt-angol Deathsomnia a lüktető melankóliájával, a Korai Electric pedig a progresszívan pulzáló világzenéjével vette ki a lábamból az erőt.

Remek hangulatindítóként táncoltatott meg második nap a Middlemist Red, utána a fekete játszóháznak titulált geek sarokban vetettem bele magamat a retro konzolok világába. Némi pixeles Mortal Kombat, Tekken és Super Mario Kart annyira feltuningolt – villámgyorsan nyomkodtam a gomb-kombinációkat, bár nem sok sikerrel – hogy utána kilépve a virtuáltérből elvertem pár ellenfelet ping-pongban.

Áron András, azaz Apey projektje, a The Black Circle Orchestra hozta az elvárt magas színvonalat, de amilyen ütős dark-country dallal nyitott, úgy belassult a végére, hogy a VHK őssámán-csujjogatása kellett hozzá, hogy újra felélénküljön a nagyszínpad előtti közönség.

A kedvemre való vérhányás-gonoszmetál vonalon a Nest of Plagues, a Nadir és a Beneath the Void produkcióit emelném ki, precízen szaggatták a húrokat és a lábdobokat.

Éjszaka az elmaradt Cocaine Piss helyett beugrott a hazai synthwave elismert figurája, Quixotic, ami abból állt, hogy egy flitteres gúnyába bújt, furafrizurás pasas zseniálisan összevágott vetítéssel lepergette a '80-as éveket, miközben leszaggatta az arcomat a precíz basszus és a szinti-prüntyi. Szinte mindenki, aki arra járt és maradt benne szusz, bemozdult rá, annyira adta magát az egész.

Mivel minden este két színpadon folyt a dark-diszkó reggelig, nyilván minden reggel átaludtam a jógaórát (bár voltak, akik részegen bealudva még reggel is sajátos ászanába merevedve várták a napfelkeltét). Ugyan nem jutottam el a workshopokra és a filmvetítésekre, ellenben a közeli libegővel, bobbal és erdei kalandparkkal tripláztuk az adrenalint.

A harmadik napon hajmosás közben hallottam meg a szerb Dreddup industrial zenéjét, amely annyira megfogott, hogy félig vizes hajjal rohantam ki csapatni rá, konkrétan defibrillátor helyett üzemelném be őket. Utánuk jött az általam régóta kedvelt Entrópia Architektúra ipari zajzenéje, ami maga a szuggesztív őserő.

De hogyan is tudnám elmagyarázni egy laikusnak, hogy mi a jó abban, hogy egy szőrös férfi addig püföl egy vascsővel egy buszkerék-kitámasztó éket, amíg az el nem fogy?

Hazai csemegékben ezután sem szűkölködtünk, az avantgárd-metál Perihelion és a poszt-rock Pozvakowski is illett az ütős sormintába, a francia elektronikát képviselő Dalhia énekesnője viszont kissé hamiskás volt.

A zárónapot a BNC kabarézaj elnevezésű interaktív programmal kezdtem a teraszon, ami abból állt, hogy az egyik kedvenc magyar bandám, a Black Nail Cabaret két, civilben házaspárt alkotó tagja elmesélték, hogyan néz ki náluk az alkotói folyamat. Emke és Krisztián beavatták a nézőket a szövegírás, dallam-cizellálás, és a különféle effekt-kütyük rejtelmeibe, mindez ráadásul úgy zajlott, hogy improvizálva bevonták a közönséget is, létrehozva egy-egy dalt a végére.

A nap zenei csemegéi sorra érték egymást: először a Fonogram-díjas, balkáni világzenét játszó Meszecsinka merített pszichedelikus magasságokba, utána instrumentális jazz-elektronikával rázott fel a Freakin’ Disco. Mivel sejtettem, hogy még irdatlan mennyiségű kalóriát fogok elégetni az este hátralevő részében, beálltam az egyik kajás stand előtti kígyózó sorba.

A Fekete Zaj egyik erőssége a gasztronómia: túllépve a szokásos hitvány fesztiválkoszt-alapvetéseken itt autentikus curryt és ramen levest, illetve csípős burritót és szaftos BBQ oldalast pakoltam a prémium falatokra hangolt bendőmbe.

Már előre hegyeztem a karót a jóféle erdélyi black metalra, a Dordeduhra, és nem csalódtam: brutális erővel zengtek a holdfényben. Értékeltem a gesztust, hogy szépen megtanultak magyarul néhány mondatot, és az erdélyi népi hatás is remekül összecsengett a zengő hörgéssel. Egyedül azt a hatalmas fém-vágódeszkát nem tudtam értelmezni, amelyet párszor megkongattak: amilyen nagy meló lehetett azt a böszme monstrumot ideszállítani, olyannyira szégyenlősen szólalt meg.

Végül elérkezett a fesztivál történetének első teltháza, méghozzá Kátai Tamásnak köszönhetően. A tekintélyes zenei anyagot felhalmozó, de sosem koncertező multitalentum eddigi életművét nem kevesebb, mint 25 remek zenész dolgozta fel a közreműködésével.

A Mezolit - Mesék a Thy Catafalque-ról elnevezésű szuperprodukcióban a magyar metálelőadók színe-java képviselte magát, elementáris energiamezőt létrehozva a nagyszínpad körül. Örömzenélés, profizmus, némi technikai malőr és garantált lúdbőr fémjelezték a Zaj legjobban várt produkcióját, Kátai versmondása a vastapsot követően pedig egészen meghatott.

Záróakkordként az immár szokásosnak mondható Pornography koncert elevenítette fel a The Cure legkellemesebb dalait, a színes fényben gomolygó füstben pedig ideje volt tudomásul vennem, hogy idén ennyi volt. Jövőre remélem ismét találkozom azon hasonszőrűekkel, akik szerint a Fekete Zaj a legszerethetőbb fesztivál a maga festői környezetével és underground zenei palettájával.

További képek:

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: