Ez az a Joker, amire szükségünk van, de nem érdemeljük meg
Kár elvitatni, hogy a nagy stúdiók számára jelenleg a szuperhősbizniszben van a pénz, a DC és Marvel-gépezet pedig az igények jó kiszolgálójaként évről évre nyomja ki magából az újabb és újabb darabokat a legkülönfélébb felállásban: hol előzményfilmet kapunk, hol összeeresztik az összes szuperembert egy még nagyobb, még drágább balhéra.
A nézők pedig közben lassan immunissá válnak az ingercunamira, már senkit nem zökkent ki, hogy ismét fél New Yorkot letarolta az éppen ügyeletes CGI-rosszfiú, és bár mindez amolyan igazi, agyat popcornba fojtós kikapcsolódás, gépiesen várjuk ki a feliratok utáni jelenetet, hogy lássuk, mi lesz a következő epizódban. Évi kötelező szuperhősadag pipa, jöhet is a következő.
Ebbe a csúcsra járatott, és lassan túl jól ismert világba toppant most be bohóccipőjével Joker és az ő előzményfilmje, amely pont azért hat frissítően, mert szinte semmi szuperhősfilmes nincsen benne. Persze, benne van a szokásos motívum, hogy a rendszer rontja meg az embert, ám mindezt nem 5-6 szájbarágós dialóguson és halott szeretteken át látjuk, hanem Arthur Fleck vizuális kórlapján keresztül. A mentális zavarokkal küzdő férfi a társadalom alsóbb bugyraiban tengődik, ám az minden erejével próbálja kivetni magából őt. A sérült férfi ugyan jár heti tanácsadásra, inkább azzal oldják meg kezelését, hogy kap egy kártyát, amit roham esetén magyarázatként odanyújthat az őt őrültnek gondoló embereknek: beteg vagyok, ezért vannak nevetőgörcseim. Mindezt egy olyan világban gondolják megoldásnak,
ahol az elmebetegektől elvárják, hogy normálisan viselkedjenek, és ez a kettősség kezdi felőrülni Arthur amúgy sem túl stabil idegrendszerét.
Sokatmondó, hogy a közhangulat is olyan mélységekben van, hogy egy gyilkos bohócban látják meg a változás fényét, Arthur akaratlanul is szimbólum lesz.
Az őrület olyan, mint a gravitáció, csak egy kis lökés kell hozzá – hangzott el Heath Ledger Jokerének híres utolsó mondata A sötét lovagban. Todd Phillips filmjében ezeket a kis lökéseket ismerjük meg igen széles skálán: lökés az is, hogy fiatalok összeverik a sikátorban, de ugyanilyen ereje van egy lesajnáló pillantásnak is a buszon – mindegyik lassan, de biztosan lökdösi Arthurt az őrület legmélyebb bugyrai felé.
Jokert még sosem láthattuk ennyire lecsupaszítva: ahogy a gyakran félmeztelenül táncoló férfi minden bordája kilátszik, addig a kínjait sem takarja el semmi,
pedig próbálja vastag bohócsmink alá rejteni. Míg Jack Nicholson 1989-es alakítása ugyan izgalmas és szórakoztató volt, az ő Jokere egy piperkőc elmebeteg volt mindenféle mély karakterrajz nélkül. Phillips nem is ehhez nyúlt vissza, hanem A sötét lovaghoz, és Heath Ledger hátborzongatóan jó bohócához hasonló Joker-ábrázolást választott, aki a már a teljes pompájába fejlődött őrület volt, a Jokerrel pedig aprólékosan be is mutatja a bukás stációit.
A sötét lovagban Nolan a Batman: A gyilkos tréfából merített, amely nagyjából annyira kirívó volt a megjelenésekor 1988-ban a képregények közül mély karakterrajzával, ahogy a Joker 2019-ben a Marvel által uralt színes-szagos szuperhősvilágban.
Phillips szintén ebből merített, ezért is állhat közel egymáshoz a két Joker, bár egészen felesleges összehasonlítani a Batmannel szemben álló, immáron az őrület maximumán pörgő szadistát és az elutasító társadalommal szélmalomharcot vívó sérült férfit.
Joaquin Phoenix ismét bebizonyította, hogy korunk egyik legizgalmasabb színésze, aki jól tette, hogy visszatért a filmezéshez: zaklatott arcát, kilógó csontjait, és a bohócsminket összemosó könnyeit igazi kínlódás nézni, mégsem tudjuk róla levenni a szemünket.
Az, hogy Todd Phillipst ültették a rendezői székbe adhatott némi okot az aggodalomra, hisz ha végigtekintünk eddigi filmográfiáján – Cool túra, Másnaposok-trilógia, Terhes társaság -, akaratlanul is beúszott egy olyan Joker képe, aki a mészárlásait két fingós poén közé rejti.
