Ez az a Joker, amire szükségünk van, de nem érdemeljük meg
Ehhez képest Phillips rendezett egy olyan bivalyerős karakterdrámát, hogy az ember nem győzi épp ésszel felfogni, hogy ugyanez az ember felel a Másnaposokért is. A rendező egyébként nem egy interjúban mondta el, hogy befejezte vígjátékrendezői pályafutását, a Jokerrel pedig elég erős nyomatékot is adott tetteinek.
Az, hogy a Joker elkészülhetett nagyrészt annak köszönhető, hogy a Warnernél is felfedezték az igényt valami merőben másra. Náluk mondjuk épp ideje is volt a felfedezésnek, hisz a Nolan-trilógia óta egyáltalán nem találják a tisztességes szuperhősfilmek receptjét. Nem véletlen, hogy Phillips a velencei köszönőbeszédében is a Warnernek és a DC-nek köszönte meg, hogy ki mertek lépni a komfortzónájukból.
Márpedig az, amikor valaki a Taxisofőr által inspirált karakterdrámát szeretne Joker életéből készíteni, egészen biztosan kívül helyezkedik a szuperhősgyárak komfortzónáján.
Nem csak Taxisofőrt idézi meg, hanem egy sor 70-es, 80-as évekbeli klasszikust Sidney Lumet Kánikulai délutánjától kezdve Chaplin Modern időkén át Scorsese A komédia királyáig – az utóbbiból szinte egy az egyben átemelte Rupert Pupkint Robert de Nirostul.
Nem véletlen, hogy ez a kor inspirálta Todd Phillipset, hisz a Joker szintén rendhagyó módon nem a jelenkorban, hanem 80-as években játszódik. A füstös neonfények, a villogó metrólámpák és szemétben fuldokló utcák szinte megelevenednek Lawrence Sher kamerája előtt, a Joker nem egy képkockája olyan, hogy kimerevítve hosszú ideig legeltetnénk rajta a szemünket.
A Warner nagyot kockáztatott Todd Phillipsszel és azzal, hogy Jokerről nem szuperhősfilmet, hanem karakterdrámát csinált. Márpedig nagy szükség volt egy ilyenre még akkor is, ha valószínűleg nem ez lesz a követendő minta a szuperhősfilmek között, amely érthető annak tükrében, hogy a nézők látványt és cirkuszt várnak egy ilyen jellegű filmtől, nem azt, hogy kifacsarja az ember lelkét. A Joker ezt teszi, az egyik szívszorító csendes pillanatból lök át a másikba, hogy aztán a teljes katarzisba zuhanva konstatáljuk, hogy nincs az a csettintés, amely ennél jobban betalálhatna. Az, hogy a velencei filmfesztiválon egy ilyen film vitte el az Arany Oroszlánt, erősen jelzésértékű:
van, hogy épp egy „szuperhősfilm” adja a legtisztább korrajzot.
Kérdés, hogy a nézők megértek-e már arra, hogy igényt érezzenek ebben a kissé elinflált műfajban az újításra? Az erre igennel felelők egészen biztosan életük egyik nagy filmélményének fogják tartani a Jokert, míg mások nehezen értik majd meg, miért kell ennyire részletesen felboncolni egy pszichopata lelkét, de ez így van rendjén. Todd Phillips Joaquin Phoenix remek tolmácsolásában viszont megmutatta, hogy lehet ezt másképp is, a film sikere pedig azt, hogy van is rá igény.