Elvonulási tünetek, avagy ilyen volt húsz év után visszatérni a Sziget Fesztiválra
20 év nagy idő.
20 éve még létezett – igaz csak két taggal – Jugoszlávia nevű ország. Nem hogy be nem zárt még, de akkor nyitott meg a Kultiplex szórakozóhely Budapesten. Nyáron mindenki a Las Ketchup együttes Ketchup Songjára bulizott. (Tudjátok: „Aserejé, a, ejé...”) Nem volt még Facebook, okostelefonok, YouTube, Google-térkép. Abban az évben mutatták be a Jégkorszak első, valamint a Harry Potter- és a Gyűrűk ura-filmek második részét. Koncertezett és lemezeket vett fel még a Kispál és a Borz. Ilyesmik.
Szóval régen volt. Abban az évben 17 éves fejjel eldöntöttük néhány barátommal, hogy bevesszük a (már éppen nem Pepsi) Szigetet. Ahol fellépett többek között a The Cure, Iggy Pop, a Die Toten Hosen, a Nightwish és a Muse. Bár mi leginkább csak pogózni akartunk szeretve tisztelt történelemtanárunkkal és osztályfőnökünkkel a Metal Hammer Színpadon az Auróra léleksimogató lágy dallamaira. Így is történt végül, minden más csak ráadás volt.
A fő, hogy kinn voltunk, reggelig maradtunk, cigizhettünk (pedig már akkor is utáltam), ihattunk, koszosan és büdösen mehettünk haza haveromtól kölcsönkért Marylin Manson-pólóban, (Jut eszembe: ekkor Marylin Manson is csak egy különc rocksztár volt még a nagyközönség számára, nem egy aljas, szadista bántalmazó.) Felháborítóan közhelyes, hogy „mintha tegnap lett volna”, de tényleg szinte mindenre emlékszem. Akkor nem sejtettem még, hogy jó ideig utoljára voltam a Szigeten.
Nem volt ez előre eltervezve, csak valahogy így alakult. Az egyetemi évek inkább a házibulizásról szóltak, egy idő után átszoktam a „kisebb szabású” fesztiválokra (ha egyáltalán), a Sziget meg valahogy kívül esett a látókörömön. Az sem segített, hogy exponenciálisan drágulni kezdett, évről évre egyre inkább a külföldieknek és /-ről szólt (pedig mi sem áll messzebb tőlem, mint a faj- és/vagy kultúrakeveredéses ostobaságok!). És az sem, hogy egy barátom, aki egy darabig még kötelességszerűen járt a fesztiválra, ismerve az úriember iránti viszonyulásomat, úgy fogalmazott nekem:
(Jó ég, azért lesz egy meccsem, mire ezt a szót elfogadtatom a korrektorainkkal...) Értsd: minden kicsit fancybb, kicsit komformabb, kicsit kevésbé poros és underground – és persze kurva drága, hogy az ott lévők azt érezhessék, hogy valami elit társaság tagjai. Lásd még: egykor szuper, családosok és egyszál plédes párok által látogatott ingyenes tó körbekerítve, felszórva némi homokkal, kézműves sör, kézműves burger, tizenkétezer-kilenckilencven lesz, köszi.
Aztán jött 2022, és én elmondhatom, hogy ami nektek két év szünet volt, az nekem húsz. (Kicsit csalok: 2010-ben valójában ott voltam a Kispál-búcsúkoncerten, de szerintem egyetértünk abban, hogy ez nem érvényes találat.) Nem állítom, hogy idén nagyon terveztem a kimenetelt, bár nem tagadom, eszembe jutott a kerek évfordulóm. Aztán ránéztem a lineupra, konstatáltam, hogy az előadók 90 százalékát nem ismerem és a maradékból sem mindenkit kedvelek teljes odaadással. De főleg: megláttam, hogy 30 ezer forint egy napijegy, és néhány nanoszekundumba telt elengednem a gondolatot, hogy hosszú idő után megint félsüket legyek és két napig port fújjak az orromból pár óra buli kedvéért.
Mert drága munkahelyem felém dobott két ingyenjegyet, én meg nem álltam félre előle, és innentől nem volt indokom nem megírni a Sziget – 20 évvel később munkacímű opuszomat. Úgyhogy hasonkorú barátnőmmel felkerekedtünk, és kibringáztunk a Hajógyári-szigetre meglesni, hogy csinálják ezt manapság a fiatalok. Furcsa volt, de a K-Hídnál tényleg elkapott valami nosztalgia, akaratlanul is vigyorral az arcunkon lépdeltünk befelé, sorban szórtuk a szigetes emlékekmorzsákat, próbáltuk összerakni az összefolyó éveket. És naná, hogy kellett csinálnunk egy képet magunkról és „A Hídról”. Hogy a 20 év nem múlik el nyomtalanul, az azért meglátszott azon, hogy hosszú másodperceket tököltünk a kamera szelfi és nemszelfi módjának beállításaival. És főleg azon, hogy körbenézve eltöprengtem, hogy a velünk vonuló vidám fiatalok egy jó része nem is élt még, amikor én utoljára itt voltam. Bent kiderült, hogy a fellépők közül sem mindenki. Odabenn pedig meglátva a hatalmas port és az alóla épp csak kikandikáló sátrakat tulajdonképp tényleg elfelejtettem, hogy eltelt két évtized, és már száz százalékig önfeledten sétáltunk a helyszínek felé – amiket persze csak félig-meddig terveztünk meg. Ekkor jöttem rá arra is, hogy én kifejezetten szeretek félsüketen port fújni az orromból napokig, és egészen érdekes volt szembesülnöm vele, hogy ez az érzés tulajdonképp: hiányzott.
Ugyanis eddigre minden előítéletem elszállt, és rájöttem, hogy – nekem – mitől Sziget a Sziget. Voltak persze prioritásaim, de nincs annál jobb, mint sátorról sátorra, színpadról szinpadra járva önfeledten fedezni fel vadonatúj arcokat és hangzásokat. (Sokszor alig ismert nyelvekkel együtt.) Kiváló Láng Dávid kollégám EBBEN A CIKKBEN már megénekelte, hogy hiába fanyalognak sokan az elmúló Völgy-élményről, neki a változásokkal együtt még mindig nagyon otthonos és szórakoztató hely a Művészetek Völgye. És hasonlóan vagyok én is:
(Ha rosszmájú akarnék lenni, hozzátenném, hogy Gerendai Károly ellenére.) Oké, tudom én, hogy idetelepül ilyenkor fél Hollandia, és rajtuk kívül még annyi külföldi arc, hogy ha lenne ambíciójuk, már holnap elfoglalhatnák az országot. (Összehasonlítva az ő arcukat mondjuk a Parlamentben ülőkével, azt mondom: bárcsak...). Tény, hogy a magyar szóra ugyanúgy felkapod a fejed, mint egy lengyel vagy délolasz üdülőhelyen, és kötve hiszem, hogy zenei újságírón kívül lenne olyan, aki a lineup maximum felénél többet ismerne. Ez nyilván változás. De a kötetlenség, a lazaság és a nyomokban még mindig felfedezhető underground például alig kopott.
A csütörtöki napon láttunk belga (majdnem) tinédzser korú klasszikus zenészeket (Meskerem Mees), akik a körben üvöltő színpadok között egy szál gitáron és nagybőgőn olyan chillt tudtak varázsolni, hogy fél órára tényleg teljesen leállt a lánc az agyunkban. Lenyűgöző finn hiphopot (Laineen Kasperi), amiből ugyan csak azt a három szót értettük, amit a frontember angolul elmagyarázott, de mégis éreztük, hogy ez valami nagyon vicces, nagyon emberi és nagyon alter cucc. Ott voltak a magyar partivarázslók (Slow Village), akik a Nagyszínpad fő attrakcióival egy időben pár tucat embernek is odaverős bulit prezentáltak. Éjjel leírhatatlan élmény volt a marokkói-francia Bab L'Bluz sámándobos és egyéb, meghatározhatatlan hangszeres dallamaira táncolni önfeledten – még nekem is, aki általában körülbelül annyira élvezem a táncolást, mint egy Kovács Ákos-interjút a hagyományos nemi szerepek helyéről a társadalomban. És bár csak beugrók voltak, mégis seperc alatt keményvonalas feminista lettem Girli rappelésétől és vidáman énekeltem a Fran Palermo melankolik dallamait.
Arra, hogy mennyire érdemes az alternatív, kisebb helyeket keresni, jó példa volt a kilátogatás napjának fő fellépője. A Nagyszínpadon a Bastille még megpróbált valami hangulatot varázsolni, ám a több tízezer embernek játszó húzónév, a tennessee-i származás ellenére egy az egyben brit indie-popot játszó Kings of Leon szomorúan nem tudott mit kezdeni a hatalmas tömeg adta lehetőséggel, és erőtlenebbek voltak, mint egy egyhuzamban harmadik napi katatüntetés nyári kánikulai estéken, TGM-beszéddel dúsítva. A bandához eddig sem fűzött különösebb érzelmi szál, de így, a 25. évükhöz közeledve mintha kicsit a megfáradás jelei mutatkoznának náluk, cseppet mintha nagyobbra nőttek volna, mint amit még kényelmesen kezelni tudnának.
És hát ott volt az egyik kedvencem, a Magic Mirror sátor, ami aztán tényleg egy olyan sziget a Szigeten belül, ami magasan az égbe tartja középső ujját egy olyan ország fővárosának egészen pici csücskében, ahol a civilizált világ legostobább médiatanácsa feljelent egy Hollandiában bejegyzett médiacéget egy leszbikus csók miatt. Itt viszont nincs erre utalás, nincs (bizony, Viktor, nincs!) még provokáció sem, csak felszabadult, gyönyörű, táncoló testek. Hol nőké, hol férfiaké, hol a fene tudja pontosan, de a látvány annyival magával ragadó, hogy nem is érdekel. A távolban talán hallasz felsírni egy Tarlós Istvánt, de mindent feledted az a boldogság, amit a teltházas közönség arcán látsz.
Ezen kívül pedig ott van még az az élmény, amit egy mászkálós akció-kaland videójátékban kapsz, amikor össze-vissza kóricálva mindeféle rejtett kincsekbe botlasz. Hol egy HIV-szűrésbe, hol egy vadnyugati búcsúba, hol egy vietnámi vízi színpadba (innen jár hatalmas külön köszönetem Kraszkó Zita felé), itt egy TikTok-pont, ott egy határvadász-toborzás. (Ahol amúgy ott ül egy béka- és egy királylány jelmezes külföldi srác, akiknek az arcán látszik, hogy minden fogaskereket megmozgatnak, hogy megértsék, valójában mi is történik épp körülöttük.) Nyavalyoghatsz persze a „horror” árakon (ha influenszerként bejelentkezős posztot csinálsz, akkor egyenesen kötelező, mert nincs annál érdekesebb, mint a tizenharmadik ugyanolyan embertől meghallgatni, hogy ezerhárom a sör), de az is tény, hogy ha a kitelepült, tök változatos éttermek helyi kínálatából nem tudsz magadnak megfelelő tápanyagpótlást találni a hajnalig tartó bulihoz, akkor a hiba a te készülékedben van.
A durván nyolc órás kint létembe még sokkal több dolog belefért, mint amit ekkora terjedelemben le tudok írni. Ami biztos, hogy barátnőmmel már hazafelé bringázva megbántuk, hogy nem tudunk több napra menni. Ugyan az „egy hét együttlét” egy kicsit lecsökkent, de az biztos, hogy ha „elhoztam volna anyámat is”, ő is remekül érezte volna magát. Még mindig érvényes a legelső év mondata, a „mindent szabad és semmit sem muszáj”, és gyakorlatilag biztos az is, hogy jövőre is fogok találni egy jó kifogást, és ott leszek. Ami pedig a legbiztosabb, hogy a Sziget valahol még mindig tényleg a szabadság egy kis szigete – egy olyan környezetben, ahol ez egyre égetően fontosabb.
