„Szócső nem leszek” – Elek Ferenccel beszélgettünk a Pesti balhé apropóján
A héten mutatják be a mozik a Pesti balhé című vígjátékot. Az egyik főszereplőt, Elek Ferencet faggattam. Ferivel a Rádiókabaréból már ismerjük egymást, így tegeződünk.
FIGYELEM! A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!
- A színházakat és a színészeket különösen sújtotta az elmúlt időszak. Nemcsak munkától és keresettől estetek el, de, ami esetükben talán még rosszabb, a közönségtől is. Te személy szerint hogy vészelted át?
- Nagyon rosszul. Az első két hónapban pánikrohamaim voltak, azt sem tudtam hol vagyok. Hirtelen kellett leállni, az ember még pörgött tovább. Annyi jó volt ebben a „kisülésben”, hogy ráébresztett: az olyan munkamániás embernek is, mint amilyen én vagyok,
igenis meg kell tanulnia más dolgokkal is foglalkozni.
- Folyamatosan benne van a levegőben, hogy a vírus visszatérhet, esetleg újabb korlátozások jöhetnek. A színházak készülnek erre?
- Nem nagyon lehet. Azt sem tudjuk biztosan még, mi lesz ősszel. Lehet, hogy megint lesznek megszorítások, és akkor a színházak döntik el, érdemes-e előadást szervezni vagy sem. Azon is sok múlik, mennyire lesznek megijedve a nézők.
- Azért voltak próbálkozások online színházi közvetítésekre...
- Áh. Nem lehet. Nem hiszek benne, azt másképp hívják, nem színháznak. Nem tud színház lenni, mert kívül maradsz. A színházat élőben játsszák, élőben nézik a nézők, és ott, élőben lereagálják.
- Alig van szerintem gyerek, aki ne álmodozna arról, hogy színész lesz. Mi volt az a pont, amikor ez neked többé vált játéknál, gyermeki álmodozásnál?
- Kiskorom óta játszom. Vagy azt, hogy én vagyok a busz a közértben – nem a buszvezető, a busz! –, szerettem utánozni a madarakat, mindig bohóckodtam.
Aztán bekerültem egy gyerek színjátszóba. Az egyik tanárom ott is tanított, és biztatott, hogy jelentkezzem.
Amikor Szurdi Miklós megrendezte a Nemzeti Színházban Dürrenmattól A fizikusokat, abban én voltam az egyik gyerek. Úgyhogy még láttam Őze Lajost dolgozni.
Az egyik osztálytársam apukája, Polgár András volt, a Szomszédok egyik írója, és ő kinézett magának az egyik szerepre. Oda is bekerültem.
Szóval valahogy mindig efelé mentem. Nem nagyon voltak kilengések. Talán egyszer, egy félévig bodybuilder akartam lenni, de az is színészet.
Mindig erre készültem, és nem is nagyon értek máshoz.
Soha egy percig nem volt kérdés, hogy nekem ezt kell csinálnom.
- Az ország egyik legfoglalkoztatottabb színésze vagy. Folyamatosan játszol színpadon, egymás után szerepelsz a sorozatokban, szinte nincs olyan év, hogy ne tűnnél fel moziban. Én a Rádiókabaréból ismerlek, ott is rendszeresen szerepelsz...
- Azt is nagyon szeretem csinálni. Szeretnék minden műfajban otthon lenni. Ilyen szempontból régi vágású színész vagyok, mindent szeretek játszani.
A kabarét is ugyanolyan komolyan veszem, sőt, talán még komolyabban.
- Nyilván sokan felismernek, megszólítanak az utcán. Az ilyesmi sokszor a színészek fejébe száll, de nálad nem tapasztaltam sztárallűröket. Hogy lehet ezt a fajta népszerűséget helyén kezelni?
- El kell fogadni, hogy ez a munkáddal jár. El kell fogadni, hogy százból kettő bunkó, de nyolcvannyolc az nagyon kedves, és biztosít a szeretetéről. Örülök neki, egyáltalán nem terhes.
Nem szeretem azokat, akik lenézik a közönséget.
- A BÚÉK című film kapcsán Törőcsik Franciskával és Lengyel Tamással is interjúztam. Feltettem mindkettőjüknek a kérdést, hogy mi alapján döntik el, elvállalnak-e egy szerepet, vagy sem. Meglepő módon Franciska azt mondta, ő bizony azért megnézi, mit vállal el, Tamás viszont azt, hogy manapság egy színész Magyarországon nem nagyon válogathat. Pedig azért ő is elég foglalkoztatott. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?
