A héten mutatják be a mozik a Pesti balhé című vígjátékot. Az egyik főszereplőt, Elek Ferencet faggattam. Ferivel a Rádiókabaréból már ismerjük egymást, így tegeződünk.
FIGYELEM! A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!
- A színházakat és a színészeket különösen sújtotta az elmúlt időszak. Nemcsak munkától és keresettől estetek el, de, ami esetükben talán még rosszabb, a közönségtől is. Te személy szerint hogy vészelted át?
- Nagyon rosszul. Az első két hónapban pánikrohamaim voltak, azt sem tudtam hol vagyok. Hirtelen kellett leállni, az ember még pörgött tovább. Annyi jó volt ebben a „kisülésben”, hogy ráébresztett: az olyan munkamániás embernek is, mint amilyen én vagyok,
igenis meg kell tanulnia más dolgokkal is foglalkozni.
- Folyamatosan benne van a levegőben, hogy a vírus visszatérhet, esetleg újabb korlátozások jöhetnek. A színházak készülnek erre?
- Nem nagyon lehet. Azt sem tudjuk biztosan még, mi lesz ősszel. Lehet, hogy megint lesznek megszorítások, és akkor a színházak döntik el, érdemes-e előadást szervezni vagy sem. Azon is sok múlik, mennyire lesznek megijedve a nézők.
- Azért voltak próbálkozások online színházi közvetítésekre...
- Áh. Nem lehet. Nem hiszek benne, azt másképp hívják, nem színháznak. Nem tud színház lenni, mert kívül maradsz. A színházat élőben játsszák, élőben nézik a nézők, és ott, élőben lereagálják.
- Alig van szerintem gyerek, aki ne álmodozna arról, hogy színész lesz. Mi volt az a pont, amikor ez neked többé vált játéknál, gyermeki álmodozásnál?
- Kiskorom óta játszom. Vagy azt, hogy én vagyok a busz a közértben – nem a buszvezető, a busz! –, szerettem utánozni a madarakat, mindig bohóckodtam.
Aztán bekerültem egy gyerek színjátszóba. Az egyik tanárom ott is tanított, és biztatott, hogy jelentkezzem.
Amikor Szurdi Miklós megrendezte a Nemzeti Színházban Dürrenmattól A fizikusokat, abban én voltam az egyik gyerek. Úgyhogy még láttam Őze Lajost dolgozni.
Az egyik osztálytársam apukája, Polgár András volt, a Szomszédok egyik írója, és ő kinézett magának az egyik szerepre. Oda is bekerültem.
Szóval valahogy mindig efelé mentem. Nem nagyon voltak kilengések. Talán egyszer, egy félévig bodybuilder akartam lenni, de az is színészet.
Mindig erre készültem, és nem is nagyon értek máshoz.
Soha egy percig nem volt kérdés, hogy nekem ezt kell csinálnom.
- Az ország egyik legfoglalkoztatottabb színésze vagy. Folyamatosan játszol színpadon, egymás után szerepelsz a sorozatokban, szinte nincs olyan év, hogy ne tűnnél fel moziban. Én a Rádiókabaréból ismerlek, ott is rendszeresen szerepelsz...
- Azt is nagyon szeretem csinálni. Szeretnék minden műfajban otthon lenni. Ilyen szempontból régi vágású színész vagyok, mindent szeretek játszani.
A kabarét is ugyanolyan komolyan veszem, sőt, talán még komolyabban.
- Nyilván sokan felismernek, megszólítanak az utcán. Az ilyesmi sokszor a színészek fejébe száll, de nálad nem tapasztaltam sztárallűröket. Hogy lehet ezt a fajta népszerűséget helyén kezelni?
- El kell fogadni, hogy ez a munkáddal jár. El kell fogadni, hogy százból kettő bunkó, de nyolcvannyolc az nagyon kedves, és biztosít a szeretetéről. Örülök neki, egyáltalán nem terhes.
Nem szeretem azokat, akik lenézik a közönséget.
- A BÚÉK című film kapcsán Törőcsik Franciskával és Lengyel Tamással is interjúztam. Feltettem mindkettőjüknek a kérdést, hogy mi alapján döntik el, elvállalnak-e egy szerepet, vagy sem. Meglepő módon Franciska azt mondta, ő bizony azért megnézi, mit vállal el, Tamás viszont azt, hogy manapság egy színész Magyarországon nem nagyon válogathat. Pedig azért ő is elég foglalkoztatott. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?
A héten mutatják be a mozik a Pesti balhé című vígjátékot. Az egyik főszereplőt, Elek Ferencet faggattam. Ferivel a Rádiókabaréból már ismerjük egymást, így tegeződünk.
FIGYELEM! A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.
A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.
Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.
Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.
Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.
Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.
A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.
Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.
Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.
Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.
Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.
A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.
Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.
Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?
Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.
A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.
Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.
Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.
A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.
A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.
A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy
„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.
A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.
Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”
Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”
A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”
Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:
„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”
Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.
Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.
Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.
Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.
Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).
Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):
Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.
Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Te megölnéd Hitlert, ha 1921-ben találkoznál vele? – Ilyen lett Az utolsó vacsora a Thália Színházban
Az amerikai Dan Rose darabja a világon elsőként Budapesten látható, és alaposan odapirít a konzervatívoknak és a liberálisoknak is. Kőkemény dilemmák és meglepő döntések a Thália színpadán.
Ritka, hogy egy szerző darabjának ősbemutatójára ne saját hazájában kerüljön sor. A Thália Színházban viszont lassan kezd bevett szokássá válni, hiszen David Hare Fénytörés című darabjának őszeptemberi sbemutatója után Dan Rose is Budapesten láthatja elsőként Az utolsó vacsora című feketekomédiáját.
Adott egy fiatal egyetemistákból álló társaság, akik rendszeresen összejönnek egy amerikai, kisvárosi házban, hogy vacsora mellett váltsák meg a világot. Luke (Jaskó Bálint), Mark (Dóra Béla), Jude (Czakó Julianna), Paulie (Banovits Vivianne) és Pete (Jámbor Nándor) igazi kirakat libsik. Vegánok, szabados erkölcsűek, mindenféle elvont eszméket, lila felhőket kergetnek.
Ám egy este egy váratlan vendég felbukkanása miatt az események hamar drámai irányt vesznek. A szélsőséges nézeteket valló Zack (Domokos László) ugyanis nem csak megkérdőjelezi a fiatalok értékrendjét és emberi minőségét, de vitájuk a tettlegességig fajul, és Mark az indulatos kavarodás hevében hátba döfi Zacket. Hőseink súlyos morális dilemma elé kerülnek: hívják a rendőrséget? Hisz semmivel nem tudják bizonyítani, hogy Zack rájuk támadt. Tüntessék el a nyomokat, és hallgassanak mélyen az egészről?
És persze ott az ennél is súlyosabb dilemma: szembenézni a tettük súlyával. Először is, ki a bűnös, Mark, aki szúrt? Vagy mindannyian?
Amit elkövettek, az gyilkosság, vagy olyan szükséges rossz, amivel hosszú távon szívességet tettek a világnak?
Ekkor hangzik el a címbe emelt felvetés: Ha találkoznál 1921-ben Hitlerrel, amikor már javában vallja szélsőséges nézeteit, de még nem alapított mozgalmat, nem emelkedett hatalomra, megölnéd, tudván, hogy milliók életét mentheted meg?
Végső soron a társaság válasza igen, és ezzel kezdetét veszi egy vérfagyasztó szokás: minden héten meghívnak egy szélsőjobbos nézeteket valló vendéget vacsorára. Amennyibe sikerül ész érvekkel meggyőzniük nézetei hibás voltáról, nem történik semmi. De ha mégsem, akkor megölik, hitük szerint jobb hellyé varázsolva ezzel a földet.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a nagy egység hamarosan felbomlani látszik. Van, akinek feltámad a lelkiismerete, más épp ellenkezőleg: egyre fanatikusabban veti magát a "küldetésbe".
Végül komolyan felmerül a kérdés: miben különbek azoknál, mint akik ellen harcolnak?
A darab másik szála Norman (Szabó Győző) köré összpontosul. Norman egy ultra konzervatív megmondóember, aki tévéműsorában estéről estére gúnyt űz a "libsikből", és olyan témák szélsőjobbos kommentárját népszerűsít, mint a globális felmelegedés, az LMBTQ mozgalmak vagy a bevándorlás.
Normant a darab nagy részében csak tévés bejelentkezésekben láthatjuk, de természetesen a dráma csúcspontja nem is lehet más, mint hogy Norman is Pete-ék vacsora vendégévé válik. A két eszmerendszer végső összecsapása ez, ahol már közel sem egyértelmű, ki áll a jó és rossz oldalon, és hogy végül is ki győz meg (és le) kit.
A darab csattanóját nem szeretném lelőni, legyen elég annyit, egyáltalán nem olyan fekete és fehér a világ, mint ahogy azt sokan képzelik, és örök igazság, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.
Szabó Győző alakítása némileg zavarba hozott. Az én ízlésemnek kicsit túl parodisztikusan hozta a szélsőjobbos médiaszereplő figuráját.
Csodálkoztam is, hogy éppen Kálomista színházában űznek így gúnyt a konzervatívokból. Nem lesz ebből baj?
De a későbbiekben árnyalódott kép, mert amikor Norman a maga hús vér valójában megjelenik a színpadon, egészen másképp beszél, amiből az derül ki: a tévében Norman pózol, szerepet játszik, a negyedét sem hiszi el annak, amit mond. Így pedig kerekebb lett a történet.
A többi főszereplőből nehéz lenne bárkit kiemelni, és ez így van jól. Mindenki egyformán érdekes, színes és hiteles része a társaság egészének. Az író tehetségét mutatja, hogy nem csak random öt embert rakott egy asztal köré: mindenkinek van valami a jellemében vagy az élettörténetében, ami adott pillanatban döntőnek bizonyul abban, milyen irányba megy tovább a történet.
Akit talán mégis kiemelnék, az Czakó Julianna, aki Ibsentől kezdve Csehovon át a kortárs vígjátékig mindenben rendkívül önazonos és hiteles tud maradni. Játéka és személyisége a szőkenős viccek élő cáfolata.
A szereplők közül kiemelkedik még a Zacket alakító Domokos László, aki finom érzékkel építi jelenlétét a megfoghatatlan fenyegetésből a tomboló erőig, az idegösszeroppanás szélére sodródó serif, Udvarias Anna, illetve a homofób papként brillirozó Tamási Zoltán.
A Thália Színház gyakorlata az elmúlt években az volt, hogy a nagyszínpadon – egy-két kivétellel – nagy sikerre számítható habkönnyű, felületesen szórakoztató komédiákat játszottak. A vaskosabb, színvonalasabb és ezért kisebb érdeklődésre számot tartó darabok a Télikertbe szorultak. Az utolsó vacsora szakít ezzel a trenddel. Igaz, Dan Rose sem ás túl mélyre, tüneti szinten boncolgatja korunk rákfenéjét, az egyre jobban elharapózó ideológiai megosztottságot, amiben sajnos minden oldalon a szélsőségesek hangja a legerősebb. Szereplői a liberális és konzervatív térfél egy-egy archetípusa. Ezzel együtt az előadás alkalmas arra, hogy az ember újra gondolja és árnyalja saját értékrendjét, és Horváth Illés rendező alaposan megtűzdelte szellemes színpadi megoldásokkal és játékossággal.
(A kritika SPOILEREKET tartalmazhat!)
Ritka, hogy egy szerző darabjának ősbemutatójára ne saját hazájában kerüljön sor. A Thália Színházban viszont lassan kezd bevett szokássá válni, hiszen David Hare Fénytörés című darabjának őszeptemberi sbemutatója után Dan Rose is Budapesten láthatja elsőként Az utolsó vacsora című feketekomédiáját.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
