„A döntő változások 2023-ban lesznek” – Mihez kezdene az ellenzék a kultúrával?

Január végén mutatták be az Egységben Magyarországért, vagyis az ellenzéki pártok szövetségének szakpolitikai vezetőit. Összesen 26 területen jelöltek ki egy-egy szakértőt, akiknek az a feladatuk, hogy a választásig hátralévő időszakban kommunikálják, mihez kezdene az ellenzék az adott területtel kormányváltás esetén. A következő hetekben minél többüket szeretnénk majd megszólaltatni, most a kultúráért felelős Inkei Péterrel beszélgettünk.

– Kitől és mikor kapta a felkérést?

– Márki-Zay Péter környezetéből hívtak fel december elején, hogy részt vennék-e a munkában, majd nem sokkal később felajánlották, hogy akár a terület koordinátoraként is számítanának rám. Később ő maga is keresett telefonon, és megerősítette a felkérést. Személyesen még nem sikerült találkoznunk, hiszen hihetetlenül elfoglalt, de remélhetőleg erre is sor fog kerülni hamarosan. Annyit még fontos elmondanom, hogy én és a többiek, akik Márki-Zay kulturális kabinetjét alkotjuk, nem egy légüres térbe érkeztünk: a hat párt már nyár óta dolgozik a választási programon, ideértve a kultúrát is. Mi már egy eléggé előrehaladott állapotban lévő programhoz csatlakoztunk, és azóta is a pártok kultúrpolitikusaival együttműködve dolgozunk.

– Könnyű volt megtalálni velük a közös hangot?

– Vannak vitáink, szinte kizárt, hogy tetszőleges kérdésről mindannyian ugyanazt gondoljuk, de alapvetően igen. Végül pedig mindig eljutunk valahová, hiszen ez a szándék, ami meg is valósul.

– Az elmúlt pár évben Demeter Szilárd vált a kultúrpolitika központi alakjává. Mit gondol a tevékenységéről?

– Itt nem a személy az érdekes. Ha megnyerjük a választást, ki fog derülni, mennyire súlytalan valójában Demeter Szilárd. Ő egy nagyon céltudatos ember, de az az óriási hatalom, amit megszerzett magának, valahogy mégsem sugall túlzottan karizmatikus és maradandó egyéniséget.

Hasonló a helyzet az elbirtoklással is: botrányos, hogy a Demeter Szilárd által vezetett Magyar Kultúráért Alapítvány tulajdonába került az óbudai Zichy-kastély, a Hajógyári-sziget déli része, a Bem rakparti Andrássy-palota, illetve még több másik ingatlan és cég is. Tavalyelőtt vezették be az úgynevezett KEKVA, vagyis „közfeladatot ellátó vagyonkezelő alapítvány” fogalmát, ami elsősorban az alapítványi fenntartásba adott egyetemeket jelenti. Ezeket is számottevő ingatlanvagyonnal és egyéb működő forrással (például részvényekkel) ruházzák fel, és olyan vezetést neveznek ki, amely semmiképp sem reprezentálja a teljes lakosságot. Ráadásul olyan jogszabályokkal bebetonozva, amelyek felülírásához kétharmados többség szükséges. Az ellenzék jogászai sem jutottak még dűlőre, mit lehetne kezdeni ezzel a helyzettel kormányváltás esetén.

– Maradjunk még egy kicsit Demeternél: ön a magyar irodalom hány százalékát kukázná?

– Jajj, isten ments! Erről az jut eszembe, hogy 70 évvel ezelőtt Révai József volt az utolsó, aki politikusként értékítéleteket mondott. Felállt, és 3-400 megszeppent író hallgatta az elemzését, ami lényegében hasonló volt: ő is kukázta a polgári hagyományokat és előírta, mi hogyan legyen. Teljesen elfogadhatatlan, hogy valaki, aki döntési pozícióban van, a nyilvánosság előtt ilyen kijelentéseket tegyen.

– Mi lenne az NKA, a Hangfoglaló Program és a többi pályázati lehetőség sorsa?

– Ez az egyik olyan terület, ahol eltérés van az álláspontjaink között. Én nagyon amellett érvelek, hogy a folytonosság fontosabb érték, mint az azonnali váltás. Ez a Hangfoglalóra egyértelműen igaz, még akkor is, ha a költségvetése vitatható módon, az Artisjus bizonyos szociális forrásait átcsatornázva alakult ki. Úgy látom, hogy ez egy népszerű, szakmailag igazolható és hasznosnak bizonyuló program. Az én véleményem, hogy folytatni kell, de az egész kulturális terület a múzeumoktól az Operaházig, a filmtől a Hauszmann-programig olyan tág, hogy ez csak egy pici pont a térképen. Emiatt eddig különösebben nem került fókuszba.

– Vidnyánszky Attila maradhatna-e a Nemzeti Színház élén?

– Persze, ameddig a szerződése tart (az ő esetében ez jövő június), biztosan nem szabad elmozdítani. Viszont jó előre pályázatot kell kiírni a pozícióra, amelyen akár ő is elindulhat. De valószínűleg az ő pályázata hasonló feltételeket igényelne, mint amiben most részesül. Azt pedig nehezen hiszem, hogy a következő kormány olyan kedvezményeket tudjon nyújtani egy intézménynek, mint most a Nemzeti Színháznak. Nem azért, mert sóher és sajnálja a pénzt, hanem mert igazságosabban szeretné elosztani a forrásokat, ahelyett, hogy néhány kivételezett helyre zsúfolja azokat. Emiatt kormányváltás esetén a következő kiírás vélhetően puritánabb lesz, de nem azért, hogy akár Vidnyánszky, akár bárki más kedvét elvegye a pályázástól. Ez sem a konkrét személyekről szól, egyszerűen kiegyensúlyozásra van szükség a teljes kulturális intézményrendszerben.

– Mi a helyzet az SZFE jelenlegi vezetésével, ahol szintén Vidnyánszky áll a kuratórium élén?

– Mivel ez is egy KEKVA, ugyanaz vonatkozik rá, amit már említettem: hiába lenne meg a szándék a változtatásra, hozzá se férünk. Nem a kormányé, még kevésbé a következő kormányé, hanem egy önálló szervezet. Ráadásul olyan forrásokkal látták el, hogy minimálisra csökkentett költségvetési támogatás esetén is tovább tudna működni. A kérdés emiatt tárgytalan.

– Mit gondol a magyar filmgyártás helyzetéről? Igazságosnak tartja a Filmalap által támogatott produkciók körét?

– Ezt inkább ne kérdezze, mivel ellent kellene mondanom saját magamnak, miszerint nem szabad a nyilvánosság előtt értékítéletet alkalmazni.

A filmfinanszírozásban döntő súlyú Filmintézet viszont nem elkülönült alapítvány, Káel Csaba személyében egy kormánytisztviselő irányítja, akit a következő kormány értelemszerűen vagy megerősít, vagy lecserél. Ugyanakkor itt is fontos, hogy új vezető kinevezése esetén sem szabad azonnal átszervezni a rendszert, hanem gondos mérlegelés után kell dönteni arról, szükség van-e változtatásra.

– Mi a terv a Kossuth-díjjal, amit az utóbbi időben már szinte csak kormányközeli művészek kaptak meg?

– Ez még csak fel-felmerült a beszélgetéseink során. Az biztos, hogy korrektebben, összmagyar módra kellene működtetni: nem úgy, hogy túlnyomó többségben a kormány kegyeltjeit halmozzuk el díjakkal, hanem pártállástól függetlenül kell a teljesítményt értékelni. De itt egy túlburjánzott rendszerről van szó, aminek a Kossuth-díj mellett egyaránt része a Corvin-lánc, a Széchenyi-díj, a Nemzet Művésze cím, és még sorolhatnám. Azt javasoljuk, hogy a leendő kulturális miniszter ne akarja azonnal átformálni ezt se, célszerű volna augusztus 20-ig, a hagyományosan első nagy díjkiosztásig önmérsékletet és türelmet tanúsítani. Az viszont biztos, hogy a döntéshozókból álló bizottság jelenleg egyszínű, így itt a jogszabályi kereteken belül a megfelelő személycseréket el kell majd végezni. És semmiképp nem úgy, hogy utána csak a másik oldal emberei kerüljenek be, mert az katasztrófa lenne. Normális, polgári demokráciákban fel se merül, hogy ha egy párt hatalomra jut, akkor azonnal kidobálja a másik oldal embereit a testületekből.

– Önálló kulturális minisztériumot ígérnek. Miért lenne ettől jobb?

– A mostani felállásnál minden jobb.

Én a pályafutásom során kétszer is egy összevont oktatási és kulturális minisztériumban dolgoztam, aminek csak az előnyeit láttam. Egyrészt könnyebb a szakmai koordináció, másrészt az oktatásügy tekintélyben is nagyobb súlyt ad a tárcának, aminek a kultúra csak nyertese lehet. Ha rajtam múlna, újra ehhez térnék vissza, de ez persze majd a koalíciós tárgyalások során fog eldőlni.

– Vállalná a miniszterséget is győzelem esetén?

– Semmiképp. Márki-Zay Péter közvetlenül nekünk, valamint a nyilvánosság felé is nagyon határozottan kijelentette, hogy mi idézőjelben vagyunk árnyékkormány, csak a választásig van feladatunk. Én ráadásul a 77. évemben járok, így már csak ebből kifolyólag is túlkoros lennék ahhoz, hogy államigazgatási szerepet kapjak.