Nem szabad, hogy elnyomják a civil kurázsit
- Hogy jött a szelfi-ötlet? Felébredt 40 évesen, és…
- ...és elkattintottam egy képet, kitettem a Facebookra, és egyszer csak lett belőle egy komolyan vett dolog, amit persze szerintem én veszek a legkevésbé komolyan. Van a hivatalos oldalam, és ott láthattak így: tessék, itt egy negyvenéves, a televízióból, magazinok címlapjáról photoshoppolva, kisminkelve megismert nő, ezúttal smink és retus nélkül. Ma van a 69. nap, (a beszélgetéskor, most pedig a 81. - a szerk.) és meglepett, hogy ennyi reakció érkezett az akcióra. Ezek szerint valamit eltaláltam vele. Egyáltalán nem tartom ezt a legfontosabb dolognak a világon, de azt hiszem, az emberek hálásak azért, ha valaki vállalja, hogy nem tökéletes.
"Kedves élet! Szeretlek. Üdv, Kriszta ;) no smink, no retus, no filter, 40 éve a Földön - nyolcvanegyedik nap"
- Pozitívak a reakciók?
- Túlnyomó többségben igen, de persze mindig van, akinek nem tetszik. Ez természetes. Ma például végre eljutottam kozmetikushoz, és az az ötletem támadt, hogy ott készítek egy képet, amint épp pakolás van rajtam. Jött is egypár komment, hogy nem kéne ijesztgetnem őket…, pedig ez is része az életnek.
- Mit fejezhet ki a szelfi, mint műfaj?
- Amit ma látunk szelfi címszó alatt, az lassan már a karikatúrája a műfajnak. Az általam nagyra tartott fotóművésszel, Rankinnel értek egyet. Szerinte az agyonszűrőzött szelfi az önmarketing egy formája. Ha megnézed az ismerőseid idővonalát a Facebookon, nem az életüket látod, hanem annak 2.0-ás, idealizált változatát. Amivel nincs nagy baj, egészen addig, amíg az illető nem kezdi azt hinni valóságnak.
Az általunk nézett, olvasott tartalmakból leginkább a valóság hiányzik. Az én natúr képsorozatom egy kicsit a valóság ünneplése.
- Akkor ez egy reflexió a valóság hiányára a virtuális térben?
- Talán fricska, igen. És szerettem volna magamat is egy kihívás elé állítani. Ahogy mondani szokták, „jól tartom magam”, de nekem is vannak rossz napjaim. Például amikor beteg voltam, és a takaró alól se esett jól kibújni - nemhogy natúr fotót posztolni magamról. De ez is én vagyok.
- Mire meglesz a 365 kép, addig ebből Warhol-szerű popkultúra lesz.
- Legfeljebb annyiban, hogy lesz 365 fotóm, amelyeken mind ugyanaz az emberi arc lesz, hasonló képek, de mégis mindegyik más. Mert minden egyes élmény lenyomatot hagy az arcon. Biztosan kezdek majd velük valamit, de még nem tudom mit. Sokkal kevésbé vagyok átgondolt, mint amilyennek kívülről látszom…
- Nádas Péter fotózta le egy éven keresztül ugyanazt a fát…
- És az a fa is csak látszólag volt ugyanolyan minden fotón... Nem tudom még, mi sül ki ebből a kísérletből. Ha valamit megtanultam az elmúlt években, az az, hogy hallgassak az ösztöneimre, és engedjem el azt, hogy mindig mindent meg kell tervezni.
D. Tóth Kriszta (Kaposvár, 1975. február 1. – ) a www.wmn.hu alapító főszerkesztője, író, újságíró, UNICEF Nagykövet.
1989-1993 között a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumba járt, majd 1993-1999 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt, elvégezte a média szakot, angol nyelv és irodalomból Master of Arts diplomát szerzett. 1996 márciusától augusztusáig részt vett a Washington Internship programon a University of Missouri School szervezésében.
1995 szeptemberétől 1996 márciusáig újságíró és kutató volt a The Budapest Sunnál. 1996. márciusától augusztusig újságíró gyakornok volt az Instant News Servicenél, Washingtonban. 1996 szeptemberétől 1 évig újságíró volt a Budapest Business Journalnél. 1997 októberétől 1999 júniusáig szerkesztő-riporter volt a TV3 Televízió híradójánál, a Hír3-nál. 1999 júniusától 3 évig szerkesztő-riporter-műsorvezető volt az RTL Klubnál, (Akták, Híradó). 2002 októberétől másfél évig szerkesztő-műsorvezető volt a Magyar Televíziónál. 2004 júniusától 2007 márciusáig a köztévé brüsszeli tudósítója és irodavezetője. 2007 márciusában tér haza Brüsszelből, ekkortól újra a Magyar Televízió Híradójának vezető arca, a Panoráma című külpolitikai magazin műsorvezetője. 2006 és 2011 között a Nők Lapja című hetilap publicistája, 2012-től a bookline.hu oldalon publikál.
2011 márciusától elköszönt a napi híradózástól, de maradt a Magyar Televízió munkatársa. 2011 októberében saját műsora indult DTK - D. Tóth Kriszta Show címmel, amelyet 2013 januárjáig vezetett.
Azóta szabadúszó újságíró, író, UNICEF Nagykövet. Első regénye Jöttem, hadd lássalak címmel 2013. júniusában jelent meg, és az olvasók szavazatai alapján elnyerte a Libri Aranykönyv díjat magyar szépirodalom kategóriában. Második regénye 2014. októberében jelent meg, Húszezer éjszaka címmel.
2014. február 5-én hivatalosan is kinevezték az UNICEF magyarországi Nagykövetévé. jelenleg ő az egyetlen, aki betölti ezt a tisztséget.
A 2015. március 8-án indult életmód és kult magazin, a wmn.hu alapító főszerkesztője.
- De azért a wmn.hu-t megtervezte?
- Kénytelen voltam, mert el kellett indítani az oldalt, kellett egy formátum, és folyamatosan kell rá tartalom. De ez is ösztönből és teljesen természetes érdeklődésből jött. Volt egy kis hiányérzetem, mert azt, ami érdekel engem az interneten rengeteg különböző helyről kellett összeszedegetnem – és van, amit egyáltalán nem találtam meg. Hiányzott nekem egy olyan hely, mint a wmn.hu.
- Hogy határozná meg?
- Nem szeretem kategorizálni…
- Csajos, de…
- Mit jelent az, hogy csajos? Ha a mi témáinkat tartjuk „csajos témáknak” azzal a gondolkodó, modern csajok nevében kiegyezem. Életmód- és kulturális oldal, erős társadalmi tudatossággal, és sokszínű, mint azok, akik alkotják. A gyerekjogoktól az irodalomig, a testkép-problémáktól régi írók szerelmesleveleiig mindenféléről szól. Mi sem értünk mindenben egyet, ha születik egy cikk, akkor két nap múlva jöhet egy másik, amelyik árnyalja egy kicsit a képet. Épp, mint az életünkben.
Az új weboldal, a wmn.hu
- A kommentek milyenek?
- Meglepően színvonalasak, kicsit vissza is adták a hitem abban, hogy kommentben is lehet értelmes vitát folytatni. És nagyon élvezem, hogy szemben a korábbi közönségélményeimmel, amelyek a televízióhoz kötődtek, itt azonnali a visszacsatolás. Nem szeretek elfutni a kommentelők elől. Jó, trollokkal nem vitatkozom, mert nem érdemes. Ez az én kertem, itt gyomlálok is, ha kell. De aki értelmesen megfogalmazza az egyet nem értését vagy a kritikáját, annak igyekszem válaszolni. Ezen sokan meglepődnek, aztán a dolog kulturált mederben folytatódik.
- Azelőtt volt „a lány, aki csak derékig látszik”, és most van egy hús-vér ember…
- Én azt hiszem, hogy elég sok idő eltelt a tévé óta, és egyre többen ismernek és fogadnak el íróként, szerkesztőként, online publicistaként. Persze vannak, akik szerint nem csinálok semmit, mert nem vagyok a tévében. Ezen csak nevetek. Az olvasók értékelik azt, hogy nem csak egy dolog érdekel, van személyiségem, vannak gondolataim, amelyekkel nem biztos, hogy egyetértenek, de nem is várom el tőlük.
Ha kell, sokszor leírom, hogy párbeszédre van szükség, nem baj, ha nem értünk egyet. Engedjük el azt, hogy csak megmondóemberek és birkák vannak.
- A közösségi tér miben tud ezen változtatni?
- Azokon a felületeken, ahol a tartalom színvonaltalanabb és heccelő, ott a kommentek is azok, és viszont. Látok összefüggést. Ha te kulturált, nyitott vagy, és tiszteled az ellenvéleményt, akkor ezt várhatod a közönségedtől is. Én lehet, hogy gyógyíthatatlanul naiv és romantikus vagyok, de bízom az emberekben.
- A női témák kb. egy éve nagyon futnak, legalábbis ahogy mi a Szeretlek Magyarországnál észleljük a kattintások és a visszajelzések alapján.
- Ez jó. Itt az ideje, hogy ne „csak” blogokban, szaklapokban, hanem mainstream kommunikációs felületeken is kimondjunk olyan dolgokat, amelyek eddig tabunak számítottak, vagy csak felszínesen, finomkodva beszéltünk róluk. Nemcsak a nőjogi témákra gondolok. Egyéni felelősségvállalás, női test és testkép, szexedukáció, vagy annak hiánya, a gyerekek elleni erőszak, és nemcsak a verés, a szexuális erőszak, hanem a verbális, a lelki megfélemlítés, a megalázás, az elhanyagolás.
Csak akkor várhatjuk el egy gyerektől, hogy a sokat emlegetett kötelességeit ismerje, ha megismertetjük vele a jogait, azok működését és határait. Erről végtelen hosszúságban tudnék beszélni, nemcsak UNICEF nagykövetként, hanem emberként, anyukaként, mindenhogy. Egy szó mint száz, rengeteg téma van, amiről régóta kellene nyíltan beszélni, kiengedni. Rengeteg az elfojtott feszültség. Azt látom, hogy az olvasók nyitottak ezekre a témákra, van véleményük róla.
Fotó: Csiszér Goti/Goti Photography
- És ez miért a közösségi térben történt?
- Ma a közösségi médiatér talán a legszabadabb közeg. Ez a legdemokratikusabb alkotói terület a tartalmak létrehozóinak és az olvasóknak is.
- És felnőtt egy új generáció, akik a rendszerváltozás körül vagy után születtek. Lehet, hogy Angliában élnek, de onnan is kommentelnek.
- Igen, bátrabbak, nyitottabbak, és nem fogják be a szájukat, és nem érdeklik őket a fősodor elvárásai. Én ezt nagyon szeretem.
- A férfiak lassabban változnak? Közhely, hogy mácsó társadalom vagyunk…
- Igen. De az is igaz, hogy a környezetemben egyre több feminista férfit látok, és ez jó.
- A nemi erőszakkal kapcsolatos, balul elsült rendőrségi videónál az áldozatot hibáztató kommenteknél azt vettük észre, hogy majdnem annyi ilyet írtak nők, mint férfiak. Mivel magyarázható ez?
- Az áldozathibáztatás és az önigazolás keresése jól körülírható pszichológiai jelenségek. Persze nem tudjuk, milyen személyes történet van egy-egy komment mögött. A rendőrségi videó engem is megmozgatott annak idején, a wmn.hu-n az egyik első cikkünk egy fordítás volt, egy kifordított, szatirikus írás, amely arra szolgál, hogy oldja a feszültséget, és rávilágítson az áldozathibáztató kommunikáció nevetségességére. Voltak, akik nem akarták megérteni.
- Sokszor volt külföldön, volt, hogy több évig. Mi volt a nagy különbség?
- Előrebocsátom, hogy nem hiszek abban, hogy „itthon minden rossz, ott minden jó”. Nem szabad elvonatkoztatni az egyéni motivációtól. Számomra A brüsszeli évek a szabadság évei voltak szakmailag. Az ország uniós csatlakozása után ott dolgozni tudósítóként egy megismételhetetlenül izgalmas feladat volt. Akkor még minden politikai oldal hitt abban, hogy Európában van a helyünk. Azok is, akik most az ellenkezőjét mondják. Jó volt magyar újságíróként Brüsszelben dolgozni, vártak minket, örültek nekünk, segítették a munkánkat a kollégák és az uniós szakemberek is. Komolyan vettek minket. Ráadásul nekem személyesen is felszabadító időszak volt, mert hosszú idő óta azt éreztem, hogy csak az elért eredményeim, a teljesítményem számít. Ha bementem valahova, és jó kérdést tettem fel, akkor elismertek.
Nem azt hallottam, hogy na, itt van a „hírmanöken”, mit keres ez itt ez a bemondó az újságírók között... Itthon azt szokás mondani, hogy a híradós műsorvezetés a szakmai csúcs. Nem, nekem Brüsszel volt az.
- Milyen volt akklimatizálódni a hazatéréskor?
- A férjemmel (D. Tóth Kriszta férje brit állampolgárságú – a szerk.) és a másfél éves lányunkkal jöttem haza, úgyhogy az ő akklimatizációjuk fontosabb volt az enyémnél. Visszamentem híradót vezetni az MTV-hez, jó időszak volt, hagytak minket dolgozni, dolgoztunk is rendesen, huzamosabb ideig egymilliós nézettségünk volt.
- Eljönni nehéz volt?
- Nem szeretek erről beszélni így utólag, abszolút túl vagyok rajta már, és nem is érzem elegánsnak… Inkább a felmondáshoz vezető út volt nehéz. Egyszerűen elég volt, és mással szerettem volna foglalkozni.
- A sok hely közül, ahol dolgozott, hol érezte magát a legjobban?
- Aki annak idején, a kilencvenes évek végén dolgozott a TV3-nál, nagy eséllyel azt fogja mondani, hogy ott. Az Elek János, Baló György-féle csapat tagjának lenni kezdőként csodálatos élmény volt. Ott tanultunk meg tévézni. Megkérdőjelezhetetlen tudású emberek fogták a kezünket, és mondták el, hogy kell híradózni. Igazi műhelymunka és jó csapat volt. Életünk egyik legboldogabb időszaka.
Fotó: Csiszér Goti/Goti Photography
- Ott már kapacitálták a képernyőre?
- Még korai lett volna, de a szerkesztők nagyon kapacitáltak mindannyiunkat, hogy próbálgassuk magunkat, jelenjünk meg néhány mondatra a tudósítások végén az arcunkkal is. Képernyőre végül az RTL Klubnál kerültem Krecz Tibor hírigazgató és György Bence szerkesztő kezdeményezésére. Még mindig túl korán. De hát abban az időszakban mindenkivel korán történtek a dolgok a szakmában.
- Félt?
- Ezt így nem mondanám, de ha a testvéremmel hasonlítom össze magam, aki most vezeti az RTL Híradóját, akkor nehezebb dolgom volt. Azt szoktam mondani, hogy András a képernyőre született, teljesen fesztelen, olyan, mint édesanyánk volt, míg én inkább háttérembernek, szerkesztőnek születtem. Nekem a szereplést meg kellett tanulnom. Nevetni fog, de nem vagyok igazán exhibicionista alkat. A Híradóban el tudtam bújni a kiskosztüm és az íróasztal mögé, csak annyit megmutatva magamból, amennyire feltétlenül szükség volt.
- Hogy látja ma Magyarországot?
- Mennyi ideje van? Olyan ez, mint amikor az ember imádja a gyerekét annak ellenére, hogy látja a hibáit, bosszantják a tökéletlenségei. Van hiányérzetem, szomorúságaim. Elszomorít az emberek bizalmatlansága, cinizmusa, borúlátása, az, hogy sokan képtelenek megkérdőjelezni, elemezni, összefüggésekbe helyezni azt, amit mondanak nekik.
Az, hogy a gyerekeink nem tanulják meg az iskolában, hogy minden hatalom azért van, hogy megkérdőjelezzük. És azért van, hogy minket segítsen. Az állam van értünk, nem pedig fordítva. Teljesen rendben van, hogy kérdéseink vannak, és ha nem értünk valamivel egyet, akkor felemeljük a szavunkat.
Szomorú vagyok amiatt, hogy bizonyos kifejezéseket megpróbálnak kiüríteni, hitelteleníteni. Legutóbb épp azt a szót, hogy civil. UNICEF-nagykövetként rálátok olyan országokra is, ahol nemigen működhetnek civil szervezetek. No, ezt nem kívánom Magyarországnak. Mert bizonyos ügyeket csak a civilek képesek hatékonyan képviselni, akkor is, ha adott esetben az állam feladata lenne.
- Egész sokan mondják nekem azt, hogy kifejezetten megkönnyebbülés külföldre utazniuk, akár egy hétre is.
- Ez Pásztory Dórira emlékeztet, a paralimpiai bajnok úszóra, aki Londonba költözött a családjával, és nemrég csatlakozott az oldalunk, a wmn.hu-n szerzői csapatához. Ő azt nyilatkozta nekem, hogy valami nagy-nagy feszültséget, a bőre alatt lakó stresszt engedett el azzal, hogy Londonba költözött a családjával.
Amikor megállít a rendőr, amikor közlekedsz, ha felszállsz a BKV járműveire, és még sorolhatnám, összeszorul a gyomrod. Hiába van rendben a papírod, van bérleted, minden oké, és mégis.
- Ez sokunknak ismerős…
- Magyarországon kívül Nagy-Britanniát ismerem legjobban, mert a férjem rokonai ott élnek. És félreértés ne essék, ott sincs kolbászból a kerítés, nincs minden rendben, sok mindent meg lehet és kell kérdőjelezni, csak azt nem, hogy a hatalom van Őfelsége alattvalójáért, és nem fordítva. Ez a fundamentális különbség. Amikor meglátogatjuk a családot, nemcsak az a jó, hogy az anyósom főz, és nem nekem kell, hanem hogy ezt a feszültséget nem érzem. Felszabadult, magabiztos és bátor embereket látok magam körül.
- Megoldás? Beszéltünk a párbeszédről…
- Sokat kell vitázni, és a civil kurázsit nem szabad, hogy elnyomják bennünk, bárki is van hatalmon. Mert akkor mindenünket elveszik, és egy idő után még bólogatni is fogunk hozzá. A civil öntudat fejlesztését és megőrzését pedig az iskolában, vagy talán még korábban, a családban kellene elkezdeni. A magyar iskola most épp nem efelé halad, de ezt nem szabad hagyni.
Nekünk nagy szerencsénk van a lányommal, mert jó a tanító néni. De ennek nem szabad a szerencsén múlnia. És szerintem nem lehet szülőként sem megúszni ezt a munkát. Erősítenünk kell a gyerekeinkben az állampolgári tudatot. Megmutatni nekik, hogy fontos a szolidaritás, felelősségvállalás és megtanítani, hogy működnek a jogok. Ha nekem van, akkor a másik embernek is van. Az enyém ott ér véget, ahol a másiké elkezdődik. Jogok és a kötelességek kéz a kézben járnak.
- Vekerdy Tamás mondta nekünk, hogy a szülőnek ki kell állnia a gyerekéért minden körülmények között. Volt ilyenre példa önnél is?
- Az én életemben is előfordult, hogy egy másik felnőttel szemben egy konfliktushelyzetben döntenem kellett, kinek a pártjára állok. És át kellett lépnem a saját beidegződéseimen, a saját árnyékomon, hogy vállaljam a konfliktust a másik felnőttel. Meg persze az ítéletet, hogy nem nevelem „jól” a gyerekemet. Nem baj. Ezt majd én helyre teszem magamban. A lányomnak viszont tartoztam ennyivel.