„Grönland kapcsán két dolog érdekli Trumpot: a ritkaföldfémek, és a kínai vagy az orosz befolyás megakadályozása” – mondja Csizmazia Gábor
Az amerikaiak venezuelai akciója után egyre nagyobb a feszültség Grönland körül. Donald Trump a New York Times-nak csütörtökön arról beszélt tulajdonosi jogviszony olyan lehetőségeket ad, amelyeket egy bérleti szerződés, vagy egyezmény nem. Közben J. D. Vance alelnök arra figyelmeztette az európai vezetőket a Fehér Ház sajtótájékoztatóján, hogy „komolyan kellene venniük az Egyesült Államok elnökét”.
Elképzelhető-e, hogy katonai lépésekre szánja el magát Amerika, és ha igen, milyen hatással lenne ez a NATO-ra? Hogyan illeszkednek a Grönlanddal kapcsolatos amerikai igények Trump szélesebb nemzetbiztonsági stratégiájába? Mit akar elérni, és hogyan hathat az, ami például Venezuelában történt, az oroszokra és a kínaiakra? Erről beszélgettünk Csizmazia Gáborral, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukács Intézetének tudományos főmunkatársával.
– Sok elemző szerint a Trump által meghirdetett új doktrína, amiből ízelítőt kaphattunk Venezuelában, alapvetően forgatja fel a nemzetközi rendet és a bizalmat. Valóságos aggodalom ez?
— Általánosságban elmondható, hogy Donald Trump kijelentéseit, az új doktrínát és a külpolitikát is beleértve, komolyan kell venni, de nem szó szerint. Gyakran alkalmaz nagyon erős retorikát, amit nem érdemes szóról szóra értelmezni, már csak azért sem, mert az események hatására gyakran változtatja az álláspontja részleteit. A kiszámíthatatlanság is jellemző rá. Azonban, hogy bár nem szó szerint, de nagyon is komolyan kell venni a szándékait.
Zárójelben jegyzem meg, ez igazság szerint mindig is amerikai érdekszféra volt. A híres Monroe-doktrínát 1823-ból az Obama-elnökség alatt 2013-ban megtagadták, de a történelmi tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az Egyesült Államoknak az elmúlt kétszáz évben Közép- és Dél-Amerikában, és általában a nyugati féltekén, mindig is valós vagy vélt biztonsági veszélyekkel kellett számolnia. Tehát amit Trump csinál, az ilyen értelemben nem új, hanem visszanyúl egy 19. századi gondolathoz, aminek komoly történelmi és külpolitikai hagyománya van az Egyesült Államokban. Csak az elmúlt 30 évben ettől elszoktunk.
Venezuela esetében is főként ez érdekelte az Egyesült Államokat, csak ott mindennek a tetejébe még a kábítószer-kereskedelem is bejött a képbe. Az Egyesült Államok arra figyel, hogy a nyugati féltekén ne tudják más nagyhatalmak, például az oroszok vagy a kínaiak megvetni a lábukat. Érdekes azonban, hogy ebből egyáltalán nem következik az, hogy Grönlandot el kellene venni a dánoktól. Grönland szövetséges, az amerikaiak pedig már katonailag is jelen vannak a szigeten. Tehát ez egy kicsit más ügy, mint Venezuela, Panama, vagy akár Kuba kérdése.
– Készséggel elhiszem, hogy nem konkrét annexióról van szó Grönland esetében, de Trump tanácsadója, Stephen Miller pont ennek az ellenkezőjét mondta.
— Valóban Stephen Miller és az ő köre, a Trump-csapat egy része terjeszti ezt a nézetet. Ugyanakkor minden kormányzatra, de a Trump-adminisztrációra különösen jellemző, hogy nincs egységes álláspont. Különböző érdekcsoportok léteznek, és maga a Republikánus Párt sem egységes. A republikánusok többsége, és megkockáztatom, hogy az adminisztráción belüli szaktárcák és politikusok jelentős része is, fontosnak tartja az Egyesült Államok szövetségi rendszerét, beleértve a NATO-t is. Tudom, hogy ez európai füllel néha nem érződik, főleg, ha az elnöki vagy alelnöki nyilatkozatokat nézzük. De
Nincs még egy olyan ország, amelynek olyan szövetségi rendszere lenne, mint az övé. Emiatt lenne kontraproduktív, ha az Egyesült Államok úgy próbálná meg kiterjeszteni a befolyását, hogy közben a saját szövetségi rendszerét nyomasztaná. Persze, nyomasztja gyakran a retorikával, de ilyet láttunk már más adminisztrációk alatt is, csak más mértékben vagy más kérdésekben. De alapvetően az Egyesült Államoknak nem érdeke a transzatlanti kapcsolatok szétforgácsolása.
– De a szavaknak hatalmas erejük van. Amióta a Grönland-téma újra előkerült, sorra jelennek meg elemzések, melyek szerint egy ilyen amerikai törekvés a NATO végét jelentheti. Talán valóban nem áll érdekében az Egyesült Államoknak a szövetség rombolása, de a retorikája nem épp ezt teszi?
— A retorika valóban romboló tud lenni, ebben egyetértek. Eleinte még J.D. Vance alelnök próbálta mérsékelni vagy fékezni a Trump-nyilatkozatokat, egészen addig, amíg el nem utazott Grönlandra, illetve Európába a Müncheni Biztonsági Konferenciára. Ő volt az, aki januárban vagy február elején azt mondta, hogy
Kétségkívül a retorikának van negatív hatása, ezt jól látja, én mégis inkább a tettekre helyezném a hangsúlyt, tehát arra, hogy milyen intézkedések történnek, mert végső soron a retorika szavakból áll, amelyek elszállnak. Mondok egy másik példát: az első ciklusában mindenki azt figyelte, hogy Trump megemlíti-e a NATO ötödik cikkelyét, amikor 2017-ben először vett részt a NATO-csúcson. Ez a kérdés elsősorban a kelet-közép-európai államokat érintette, akik Oroszországtól fenyegetve érzik magukat, például a lengyeleket vagy a balti államokat. A csúcs után a lengyelek és a szlovákok is megszólaltak, és azt mondták: igazából nem érdekli őket, hogy Trump beszél-e az ötödik cikkelyről, amíg amerikai katonák állomásoznak Lengyelország területén. Ha a tetteket nézzük, nem a Trumpi retorikát, hanem az adminisztráció intézkedéseit, akkor azt látjuk, hogy valóban van egy súlyponteltolódás a nyugati félteke és Kína felé. De ezzel együtt Európában is jelen vannak, és fenntartják az európai szövetséget, mert ez az ő érdekük is. Zárójelben megjegyzem, hogy ha valaki tart Trumptól a retorikája miatt, és attól fél, hogy az adminisztrációja nem tudná őt féken tartani, akkor még mindig ott van a kongresszus. A tavaly kiadott Nemzeti Biztonsági Stratégiában például lesújtó képet festettek az európaiakról, civilizációs hanyatlást emlegetve. De miközben ez megjelent, a szenátus már elfogadta azt a védelmi költségvetési törvénytervezetet (ami azóta törvényerőre emelkedett), amely
A törvény tehát előírja ezt az elnöknek. A kongresszus tényleges tettek szintjén védi a transzatlanti kapcsolatokat az elnöki hatalommal szemben.
– Maradjunk még a retorikánál. Ami itt zajlik, az zene Putyin fülének. Ha ezt az oroszok felerősítik a propagandájukban, az tovább erősíti az európai diszkomfortérzetet. Ilyen téren ennek mégiscsak lehet nagyon is valóságos bizalomromboló hatása.
— Lehet, de azt is tudni kell, hogy az európai fülek különösen érzékenyek. Amikor Obama volt az elnök, 2011-ben meghirdette a „pivot to Asia” (fordulat Ázsia felé) kezdeményezést. Ezt egy éven belül átnevezték „rebalance”-re (kiegyensúlyozás), állítólag azért, mert az európai diplomaták fülét bántotta, hogy Amerika „elfordul” tőlük. A Trump-adminisztráció is inkább a tettek, nem a szavak alapján értelmez. Amikor az európaiakat kritizálják, amögött az a logika van, hogy úgy gondolják, Európa nem tud vigyázni magára, és ezzel inkább terhet jelent, mintsem erős szövetségese lenne az Egyesült Államoknak. Ez egy régi amerikai kritika.
De az amerikai kritikát érdemes higgadtan kezelni, mert sokszor konstruktív ötletek húzódnak meg mögötte.
– Végül is, az amerikai kommunikáció részben célt is ért, hiszen Európa sokkal inkább hajlandó lett a saját védelmét megszervezni, mint eddig bármikor. De vajon az oroszok jól elemzik ezt a helyzetet? Ez a fajta kommunikáció nem bátorítja őket arra, hogy fokozzák a provokatív lépéseiket Európával szemben?
— Orosz oldalról nézve ez a szándék amúgy is megvan. Ha lehetőséget látnak, élnek vele. Az amerikai és az európai gondolkodás különbözik. Mi, európaiak, történelmi távlatokban gondolkodunk, hozzászoktunk az elhúzódó konfliktusokhoz. Az amerikaiak kevésbé, ők gyors, látványos eredményeket várnak – gondoljunk csak a vietnámi háborúra. Amint egy konfliktus elhúzódik, az amerikai társadalom támogatása ingadozni kezd. Oroszország pontosan erre játszik: az amerikai türelmet próbálja kikezdeni.
– Ugorjunk egy kicsit távolabbra, Kína felé. Ha Amerikának van egy „hátsó udvara”, ahol rendet tesz, ez nem bátorítja fel Kínát, hogy ők is rendet tegyenek Tajvan körül?
— Az amerikai, főleg a republikánus olvasat szerint Kína tervei függetlenek az amerikai magatartástól. A kínaiak nem attól teszik függővé Tajvan újraegyesítését, hogy mit csinál Amerika Venezuelában.
Szerintük pont azért kell erélyesnek és határozottnak lenniük a saját térségükben, hogy az elrettentő legyen Kína számára. A „béke erő által” (peace through strength) elve szerint, ha meghúznak egy vörös vonalat, azt be is kell tartaniuk, különben hiteltelenné válnak. Ha Venezuelában nem tartatják be, akkor Tajvan esetében miért vennék őket komolyan?
– Ha jól tudom, az Egyesült Államok és Tajvan között van védelmi megállapodás.
— Van egy, a hetvenes évekből származó törvényük Tajvanról, amelyben azt vállalták, hogy megőrzik a jelenlegi helyzetet. Hivatalosan „egy Kína” elvet vallják, de elleneznek minden erőszakos egyesítést. Szándékosan tartanak fenn egyfajta stratégiai bizonytalanságot: nem mondják ki egyértelműen, mi történne egy kínai támadás esetén, hogy Peking ne tudjon egyértelműen kalkulálni. Washington érdeke a status quo fenntartása.
– Mindezt összegezve, ön szerint is vége van az eddigi világrendnek?
— Ha az eddigi világrend alatt a liberális szabályokon alapuló világrendet értjük, akkor igen, annak leáldozóban van. A Trump-féle politika is ennek egy jele. De ez a folyamat már régóta tart, legalább a 2014-es vagy inkább a 2022-es orosz-ukrán háború óta. Az amerikaiak úgy látják, hogy nem ők kezdték ezt a rombolást, hanem a revizionista nagyhatalmak, mint Oroszország vagy Kína, amelyek kijátsszák vagy ellehetetlenítik a nemzetközi szervezeteket. A Trump-adminisztráció annyiban hozott újat, hogy már nem szégyellősködnek, hanem nyíltan kimondják, amit gondolnak: ők hinnének egy szabályalapú rendben, de úgy látják, mások visszaélnek vele. Ezért léptek ki például a Párizsi Klímamegállapodásból is, nemcsak a klímaváltozással kapcsolatos nézeteik miatt, hanem mert úgy vélték, az aránytalanul jobban kedvezett másoknak.
A demokraták Bidennel még próbálkoztak a régi rend fenntartásával, de a protekcionista gazdaságpolitika vagy a szankciók ott is megjelentek, csak a retorika nem volt ennyire markáns.
– Említette a „béke erő által” elvet. Mennyiben lehetett a reagani külpolitika az ihletője annak, amit most Trumpék csinálnak?
— Abszolút az volt az ihletője. A szakértők persze vitatkoznak, hogy a reagani időszak más volt, bipoláris világrenddel és eltérő erőviszonyokkal. A trumpi gondolat annyiban eredeti, hogy a reageni alapokra ráépül egyfajta „betelt a pohár” mentalitás. Gondoljunk csak a 2013-as szíriai esetre. Barack Obama vörös vonalat húzott a vegyi fegyverek bevetésénél, majd végül mégsem tett semmit. A republikánusok, köztük Trump is, ezt súlyos hibának tartották, és azt mondták: ha vörös vonalat húzunk, azt be is kell tartatni. Trump konfrontatív, agresszív retorikájának lényege, hogy komolyan vegyék. Ez a gondolat a reagani örökségből táplálkozik, de a 2010-es évek fájdalmas tapasztalataira épül.
