Bárándy Péter: A Pride szabadságáért kiálló több százezres tüntetés az év egyik legjelentősebb eseménye volt

Betiltott Pride, átláthatósági törvény, gyermekvédelmi botrányok - az idei év is számos kihívás elé állította a jogrendszert.

Évértékelő sorozatunk újabb részében Bárándy Péter volt igazságügyi miniszterrel elemeztük a magyar igazságszolgáltatás és a demokrácia állapotát 2025-ben, és röviden arról is beszéltünk: mi történhet jövő április után.

— Az év elején elhangzott Orbán Viktor azt mondta: nem is kell a Pride-dal szöszmötölni, mert úgysem lesz. Aztán mégis megtartották, nemcsak Budapesten, de Pécsen is.

— Én végigasszisztáltam, ott voltam. Volt egy időszak, amikor minimum a Gellért tértől a Madách térig tele volt az a nagy Z-betű alakú vonal. Hozzáértő emberek ezt reálisan visszaszámolták úgy 3–400 ezer emberre. Arra az időre ez a tömeg, ha úgy tetszik, átvette a „hatalmat”, és a felvonulást biztosító rendőrség szépen alkalmazkodott. Tudomásom szerint előzetesen 30–40 ezer fővel számoltak. A rendőrség legalábbis így kalkulált, és bevallom, én sem számoltam volna többre. E számítás alapján döntöttek úgy, hogy biztosítják a felvonulást, nem pedig közbeavatkoznak és gátolják. Amikor azonban több százezer ember jött össze, azt már elfogadható eszközökkel nem is lehetett volna megállítani. Dicséretes volt az előzetes elhatározás is, még ha nem is ilyen tömegre számítottak.

Abban van igazság, amit a jelenlegi hatalom mond: ez már nem „csak” Pride-tüntetés volt, hanem a Pride tüntetés szabadsága melletti, sokkal népesebb felvonulás. A Pride melletti kiállásként szerveződött, és aztán egy általános, a rendszerrel szembeni, igen kulturált és békés jelenséggé vált.

— És az utóélete? Karácsony Gergely és a pécsi szervező ellen is eljárás indult.

— A hatalom helyében én csendben maradnék, de nem ezt teszik. Mind a pécsi, mind a budapesti felvonulás szervezői ellen jogi eszközökkel lépnek fel. Attól már eltekintettek, hogy szabálysértési eljárásban a kihelyezett kameráknak integető tömegből bárkit is felelősségre vonjanak. Ez az „önmérséklet”, hogy tiszteletreméltó-e vagy sem – szerintem nem az. Több százezer ember szabálysértési felelősségre vonása komplikált és kontraproduktív lenne. A népesség százalékban is mérhető részét kezelnék eljárás alatt állókként, ami nyilván szembe menne a céljaikkal.

Lehet vitatkozni a jogi megítélésen: betiltott tüntetés szervezése volt-e, vagy egy önkormányzati felvonulásé, amihez okszerűen nem kell és nem is lehet engedélyt adni. Ha az ügy tárgyalóteremig jut, érdekes jogvita lehet belőle. A főpolgármester elleni vádemelés megjelenése a nyilvánosságban, ha ez tudatosul, ha előkészítő ülést, majd tárgyalást tűz ki a bíróság, szerintem az nem a jelenlegi hatalmat fogja erősíteni. Azt viszont nem tudjuk, mindez melyik kormányzat idején történik majd.

— A gyülekezési törvényt arra hivatkozva módosították, hogy „minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez és az ehhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz”. Ez az élethez való jog kivételével minden más alapvető jogot megelőz. Ez szépen hangzik, de...

— Nem hangzik szépen, bocsánat.

— Hogyan lehet erre a mondatra hivatkozva betiltani egy Pride-ot, ellentétben egy olyan plakátkampánnyal, amely úton-útfélen háborúval riogat?

— Az alaptörvényi módosítás és ennek kapcsán a gyülekezési törvény módosítása kifejezetten azért történt, hogy a Pride-ot be lehessen tiltani. Az Alaptörvénybe iktatták, majd ennek nyomán a többi jogszabályba is, hogy erre lehessen hivatkozni. Csakhogy ez a hivatkozási lehetőség nagy kárt okozott az alapjogok rendszerében. Eddig nem volt olyan alapjog, amelynek tételes prioritása lett volna: az Alkotmánybíróság mindig az adott ügyben mérlegelte, melyik jog milyen mértékben korlátozható egy másikhoz képest. Annak kimondása, hogy „ez a jog mindent visz”, felborítja ezt a rendszert. Ráadásul számtalan olyan „anyajog” van, amely adott helyzetekben okszerűen meg kell, hogy előzze ezt a nominált jogot.

Ha szó szerint betartják ezt a rendelkezést, nem fogják tudni megtalálni az arányos megoldásokat.

— Például a pedagógusok maradék sztrájkjoga is megszűnhet, ha komolyan vesszük ezt a mondatot.

— Igen.

— Lépjünk tovább. Nyár végén jött egy úgynevezett „átláthatósági” törvényjavaslat, amely olyan hirtelen került le a napirendről, ahogy felkerült. Előbb nagyon sokat beszéltek róla, látványos elkötelezettséggel, majd mintha sosem lett volna. Túllőttek a célon?

— Úgy gondolom, ha abból törvény lett volna, akkor egyértelműen ki lehetne mondani: az itt létező rendszer diktatúrává válik. A szólás- és sajtószabadság, a véleménynyilvánítás és a véleményalkotás ilyen mértékű korlátozása csak diktatúrákban elképzelhető. Ennek a kinyilvánítása lett volna ez a szörnyű szöveg.

— Hivatalosan csak „elhalasztották” a tárgyalását. Nem vonták vissza.

— Olyan jogi fogalom, hogy „elhalasztás”, nincs. Bármikor elő lehet venni, bármikor be lehet nyújtani, vagy sem. Az „elhalasztva, felfüggesztve” típusú megfogalmazást a jogalkotási törvény nem ismeri. Tehát nincs ilyen. Újra elő lehet venni a szöveget, és akkor ugyanazt a helyzetet teremti meg, amiről az imént beszéltem: ha ez törvényerőre emelkedik, vitathatatlanná teszi, hogy az uralkodó rendet diktatúraként kell kezelni.

— Miért léphettek mégis vissza?

— Ha egyszer felmerült bennük, hogy ez a kívánatos rend, nem feltételezem róluk az eddigi viselkedés alapján, hogy józan belátásból hátráltak meg, miszerint „ezt mégse kellene”, mert az egyik legalapvetőbb jog ilyen korlátozása nem helyes. Sokkal inkább a kül- és belföldi negatív hatások mértékétől riadtak vissza.

— Eljöhet olyan idő, amikor ez már nem számít?

— Persze. Ha úgy érzik, olyan helyzetben vannak, hogy a megítélés romlása már nem érdekes, és a túlélés az egyetlen cél.

— Nézzük az ügysorozatot, amely régóta napirenden van. A kormány a „gyermekvédelem” jelszavát emelte zászlóra, sorra fogadtak el nem éppen gyermekbarát, sokkal inkább homofób törvényeket – papíron mégis mind a gyermekvédelem mellett szólt. Aztán tavaly jött a kegyelmi ügy, aminek következtében megjelent a TISZA Párt, majd most a Szőlő utcai botrány.

— A rendszer abban egységes, hogy az elesetteket, az érdekérvényesítésre képteleneket – csecsemőket, gyermekeket, sérülteket, idős embereket, nem veszi figyelembe. A létük is zavaró tényező. Ez a hozzáállás törvényszerűen szüli azokat a szörnyűségeket, amelyek már a társadalmat is átfogóan megérintik. Hogy példát mondjak: a totális intézmények, börtönök, gyermekotthonok, javítóintézetek, a sereg bizonyos részei borzasztóan el tudnak fajulni, ha nincs áttekinthetőség, átláthatóság, ellenőrizhetőség. Ha ezeket a kontrollmechanizmusokat kivonjuk, a legrosszabb helyzetek alakulnak ki. Régebben, a jelenlegi hatalmat megelőző időszakban, 6–8, sőt 10 különböző szervezet is rendszeresen bejárt ezekbe az intézményekbe. Kapcsolatot tartottak az ellátottakkal és az őrző-szolgálati állománnyal. Ilyenek voltak hatóságok, mindenekelőtt az ügyészség, és számos civil szervezet, egyházi és nem egyházi, alapjogvédők stb. A bejárásuk biztosított volt, saját szempontjaik szerint ítélték meg a rendet, és ha diszfunkciót találtak, felléptek, a nyilvánosság eszközével is.

Ez szülte például a Szőlő utcai intézetben, és máshol is az elfajulásokat, a felügyeletet gyakorló személyek viselkedését, akiknek elvben nevelniük és a társadalomba visszavezetniük kellene az ott tartózkodókat. Ez jól kirajzolja ennek a hatalomnak az emberellenességét. Hasonló elfajulások vannak a bv-intézetekben is. Ráadásul egyes miniszterek, sőt a miniszterelnök nyilatkozatai is tükrözik: a javítóintézet „fiatalkorúak börtöne”, és aki oda bekerült, „dögöljön meg”. Már a premissza sem igaz: ez nem börtön, hanem nevelőintézet. A Btk. szerint is intézkedésként rendelhető el, nem büntetésként. A célja, ismétlem, zárt körülmények között, a nevelés.

— Azt érezzük, hogy folyamatosan kerülnek elő ügyek, és mintha senki nem kapná meg az arányos büntetést. A legkirívóbb példa Kaleta Gábor: 540 ezer forinttal megúszta a 19 ezer pornográf képet.

— A Kaleta-ügyet annyiban kivenném a sorból, hogy az elkövetés idején olyan büntetési tétel kapcsolódott a cselekményhez, amely jogilag arányosnak tűnhetett. A Kaleta-ügy után emelték meg a gyermekek elleni szexuális bűncselekmények büntetési tételeit, és hosszabbodtak az elévülési idők is. A későbbi ügyek büntetlensége vagy enyhe retorziója viszont a rendszer sajátossága. A „nem számító”, nem szavazó, politikai támogatást nem adó csoportok tagjai, ilyenek a gyerekek is, másodlagosak. A rajtuk esett sérelem is másodlagos. A sérelmet okozók „bocsánatos” bűnöket követnek el. Ez homlokegyenest szemben áll azzal a család- és gyermekbarát szlogenhalmazzal, amellyel rögtön találkozik az ember, amikor belép Ferihegyen. Legutóbb is ki volt plakátolva, hogy „családbarát országba” érkeztünk. Ilyet jóérzésű ember nem ír ki.

— Ez engem is emlékeztet arra, amit még Romániában és Csehszlovákiában láttam a demokrácia előtti rendszerben: átléptem a határt, és mindenhol plakátok hirdették, milyen nagyszerű minden. Onnan ez már régen eltűnt, itt viszont megjelent az elmúlt tíz évben.

— Én az orwelli világot a ’89 előtti rendszerben éltem meg. Valóban igaz, hogy Csehszlovákiában, az NDK-ban közelebb állt a megvalósuláshoz, mint Magyarországon. Ma pedig Magyarország van közelebb az ott leírtakhoz, mint a környező volt szocialista országok bármelyike.

— Nézzünk előre, ha lehet. Sokan mondják, a liberális demokráciák válságban vannak. Romániában meg kellett ismételni az elnökválasztást, bírósági ítélettel tették partvonalra azt a jelöltet, akiről többé-kevésbé bebizonyosodott, hogy orosz befolyással indult. Franciaországban kriminalizálták a Le Pen-féle pártot, legalábbis magát Marine Le Pent. Németországban az AfD karanténba került. Mintha a liberális demokráciák egyre kevésbé tudnák magukat hagyományos jogállami eszközökkel megvédeni. A válság Magyarországon csak előbb csapódott le.

— Magyarországon hatalomátvétel történt ebben az értelemben, és a miniszterelnök ki is mondta: „illiberális demokrácia”.

Ugyanakkor látszik, hogy a demokratikus országok a demokrácia szabályai mentén képesek a szélsőségeket távol tartani a hatalomtól. Ebbe a szabályrendszerbe beletartozik az igazságszolgáltatás működése is. Ha a bíróság partvonalon kívülre utasít olyan tényezőket, amelyek hatalomra jutása magát a demokráciát veszélyezteti, az nem „ördögtől való”. Bajt jelez, persze: nem lenne szabad idáig eljutni. De ha a társadalom túl nagy hányada fogadja el a demokráciát veszélyeztető erőket, a bíróság marad védőbástyának.

— Lehetünk-e „immunisabbak” azokra a válságjelenségekre, amelyek Európa-szerte látszanak?

— Immunissá nem válunk. A társadalmat valójában nem az állam demokratikus működése érdekli, hanem az, hogy az állam biztosítja-e a mindennapok jólétét, boldogságát, szabadságát. Hogy ezt milyen állami működés szolgálja, az kevéssé érdekli a többséget. Az a szakemberek dolga volna az én felfogásom szerint, hogy őrködjenek azon, hogy az állam valóban a társadalom boldogulását szolgálja-e. Márpedig tartósan csak demokratikusan működő állam képes erre. Ahol érvényesülnek az ellensúlyok, ahol a végrehajtó hatalom nem jut oda, hogy azt tesz, amit akar, és önmaga fenntartása lesz az egyetlen cél.

Lehet, hogy rövid ideig egy „józan diktátor” a társadalom érdekében jár el, de csak amíg józan marad. Ez a józanság azonban el szokott veszni. A történelem tapasztalata szerint hosszabb távon csak a demokratikus állam biztosít jólétet és kiegyensúlyozott működést.

—Magyar Péter idén, késő tavasszal meghirdette az „Út a börtönbe” programot. Lát-e esélyt arra, hogy az állami vezetők közül azok ellen, akik bizonyíthatóan bűncselekményeket követtek el, eljárás induljon? És mi a különbség a bosszú és az igazságszolgáltatás között?

— A kérdésében benne van az okos válasz: a bizonyíthatóan bűncselekményt elkövetőket meg kell büntetni. Akiknél ennek alapos gyanúja fennáll, azokat büntetőeljárás alá kell vonni. A büntetőeljárást az arra hivatott szervek folytatják le. A hatalomra készülő politikai erő legfeljebb azt mondhatja, hogy szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak. Nem mondhatja, hogy „felelősségre fogom vonni”, mert az a hatalommegosztás elvének tagadása volna. Tehát biztosítani kell, hogy a meglévő, az elkövetéskor hatályos törvények alapján megtörténhessen a felelősségre vonás. Ehhez minden eszközt rendelkezésre kell bocsátani, és szemléletben is támogatni kell, hogy végigvihető legyen a folyamat.

mert nagy elkövetési értékre és kárra irányultak. A korrupciós cselekmények elévülését pedig épp ez a hatalom terjesztette ki 12 évre. Tizenhat éve vannak hatalmon; ebből a 12 év elég nagy szelet. Ráadásul ezek a cselekmények nagyrészt nem egymozzanatúak, hanem elhúzódóak: a káros eredmények akár évek, évtizedek múlva következnek be, addig az elévülés el sem kezdődik. Nem csak a büntetőjog adhat elégtételt, pénzügyi eszközök is vannak. Vagyonelszámoltatásnál például nincs elévülési probléma a jelen helyzetben, most kell megkérdezni, amije van, miből szerezte. Tessék elszámolni: honnan a vagyon, mi volt a legális, adózott bevétel, amiből finanszírozta. Aztán lehet tovább gondolkodni azon is, hogy bizonyos jogi személyek, vállalkozások hogyan dolgozhatnak 30–40–50 százalékos haszonnal, miközben a világban 1–5 százalék a szokásos haszonkulcs. Hogy lehet az, hogy 1–2–3–8 ember dolgozik ezekben az igen sikeres cégekben, és ők sem termelő, hanem valamiféle „szervező” munkát végeznek? Ez mind számon kérhető, nem feltétlenül csak büntetőjogi eszközökkel.

— Ennél jóval síkosabb terep a politikai felelősség esetleges büntetőjogi értelmezése. Hol a határ a szuverén politikai döntés és a hazaárulás között?

— A hazaárulás a Btk-ban körülírt állam elleni bűncselekmény. Ha a tényállási elemei megvalósulnak, szóba jön a büntetőjogi fellépés. De az országra káros politizálásnak általában politikai következménye van, amely a választásokon manifesztálódik; nem feltétlenül büntetőjogi.

— Egyetlen konkrétum: az orosz hackertörténet a Külügyminisztérium szerverein. Úgy tűnik, nem túl hatékonyan próbálták megvédeni az adatokat.

— Ha eljutunk odáig, hogy van olyan magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal, mondjuk az orosszal, vagy hasonló szervezettel kapcsolatot vett fel, tartott fenn, az kimerítheti a hazaárulás tényállását. Ezt meg kell vizsgálni. Egy ilyen vizsgálat a hatalomvesztés után válhat reálissá. Természetesen egy ilyen súlyos vádhoz szilárd bizonyítékok kellenek. Ha megvannak, súlyos büntetés jár érte.