Az év egyik legjobb filmjének vártuk, az év egyik legnagyobb baklövése lett – Amszterdam-kritika
Ritkán látni ekkora sztárparádét a vásznon, így még inkább érthetetlen, hogy egy háromszoros Oscar-jelölt direktor vezénylete alatt hogy mehet így félre valami.
David O. Russell kétségkívül egy tehetséges író-rendező. E sorok írója 1999-ben, a Sivatagi cápák című filmjével fedezte fel magának, amiben remekül vegyítette a Kelly hősei-féle stílust, a laza, vicces kalandfilmet a komoly háborús tematikával. Majd hosszú szünet után, a 2010-es évek elején előállt egy mesterhármassal. Három egymást követő filmjét, a 2010-es The Fighter – A harcost, a 2012-es Napos oldalt és a 2013-as Amerikai botrányt a legjobb film Oscar-díjára jelölték, és ő maga is kapott nominációt mindegyikért a legjobb rendező kategóriában. S bár egyikért sem nyerte meg a díjat, a híresen összeférhetetlen (a forgatásokon nem kíméli a színészeit, ezt egy rejtett videófelvétel is alátámasztja) rendezőt a vállára emelte a szakma, nem is jogtalanul.
Nyers, szókimondó, az emberi viselkedésmintákat a humorral és a drámával remekül ötvöző stílusjegyei egyedivé varázsolták őt a filmes világban, a 2015-ös Joy című filmjével azonban kissé megtörte a diadalmenetet (abból „csak” Jennifer Lawrence-t jelölték Oscarra).
Úgy tűnik, a Joy sikertelensége után hét évre volt szüksége Russellnek, hogy összeszedje magát, legalábbis annyira, hogy egy új mozgóképet fessen a vásznakra. Megírta az Amszterdam forgatókönyvét, a 20th Century Studios (tehát a Disney) pedig valami fura oknál fogva 80 millió dollárt szavazott meg neki. Úgy tűnik, a döntéshozók nem pocsékolták az időt azzal, hogy elolvassák a szkriptet, elég volt hallaniuk a castingtervekről…
Bizony, az A-ligás hollywoodi sztárvilág sem feledkezett meg Russellről és korábbi remekeiről, így olyan nevek bólintottak rá a nekik felajánlott kisebb-nagyobb szerepekre, mint Christian Bale, Margot Robbie, John David Washington, Robert De Niro, Rami Malek, Anya Taylor-Joy, Mike Myers, Michael Shannon, Zoe Saldana, Chris Rock, Timothy Olyphant, Matthias Schoenaerts, Alessandro Nivola, Andrea Riseborough, nem utolsósorban pedig a színészkedéssel a Valentin nap (2010), Az emlékek őre (2014) és a Macskák (2019) után negyedjére kacérkodó Taylor Swift. Lássuk csak, van köztük három Oscar-díjas (De Niro, Bale, Malek) és további két Oscar-jelölt (Robbie, Shannon). Komolyan, akárhová néz az ember a filmben, mindenhol egy ismert arc bukkan elő, és talán ez adja az Amszterdam legfőbb vonzerejét és szórakoztatási faktorát. Az persze már más kérdés, hogy e kiváló színészek többsége normális instrukció híján nem találja a helyét a filmben, láthatóan nem is értik, mibe keveredtek, mihez írtak alá. Bizonyára úgy gondolták, itt vannak a többiek is, jó muri lesz a forgatás.
Talán csak Christian Bale, Andrea Riseborough és Mike Myers vették komolyan a rájuk erőltetett ripacskodást, ők fel tudják dobni a jeleneteiket, de a többiek általában zavartan ácsorognak és hadoválnak, talán a legtöbbször maguk sem tudják, miről.
Na de érdemes belekukkantani, hogy milyen sztorit kanyarított David O. Russell az Amszterdam krimit, vígjátékot és drámát vegyíteni óhajtó műfajmixébe. Az 1930-as években járunk, amikor a furcsa, kísérleti gyógyászati módszereiről híres orvost, Burt Berendsent (Bale) egy tábornok lánya, Liz Meekins (Swift) felkéri apja boncolására, mivel szerinte az öreg nem természetes halállal hunyt el. Az I. világháborúban felcserként szolgált veterán doki valóban mérgezés nyomait véli felfedezni a holttesten, ám egykori katonatársával és jó barátjával, az ügyvéd Harold Woodmannel (Washington) már hiába referálnának Liznek, ugyanis őt is megölik, és rájuk terelik a kettős gyilkosság gyanúját. A páros, kiegészülve a még a háborúban megismert, művészetmegszállott ápolónővel, Valerie-vel (Robbie) próbálnak utánajárni, hogy kik és miért akarják rájuk húzni a vizes lepedőt, és persze egy olyan összeesküvés nyomaira bukkannak, amely az egész ország sorsát veszélyezteti.
Ez még így talán összeszedettebb summája a sztorinak, ami a filmben abszolút káoszként, oda nem illő dialógusok folyamatos hadarása mellett telepszik rá a szereplőkre és a nézőkre egyaránt.
Főként a film első felénél van szükség türelemre, Russell ugyanis ide-oda csapong idősíkok, helyszínek és karakterek között, és már akkor tudjuk, hogy ez az egész biztosan nem fog összeállni, már az elején darabokra hullik a cselekmény.
Az Amszterdam csak az utolsó harmadára talál némileg magára, Gil Dillenbeck tábornok (De Niro) feltűnésével, onnan már valamennyire összeállhat a kép, és ha jóhiszeműek akarunk lenni, akkor még akár lightos paranoiathrillerként is működni kezd a film.
Persze Russell ekkor sem hagyja annyiban a dolgot, és különféle idétlen, dalolós etapokkal (folyton énekelteti a szereplőket, ez is érthetetlen) piszkít bele a kirakós épp helyreálló darabjaiba. De legalább ekkor már kevésbé sóhajtozunk az elidegenítő párbeszédeken és emberi reakciókon, dinamikákon. Daniel Pemberton zenéjét még azonban illendő kiemelni, ez az aláfestés legalábbis egy sokkal jobb filmet érdemelt volna.
David O. Russell az Amszterdammal sajnos nem a jobbik, a fent sorolt filmekkel nevet szerző énjét villantja meg, hanem a „másikat”, azt, amelyiket a 2004-es Multik haza! című szösszenetében: szintén sztárparádé, szintén totál káosz, szintén bukta. Nem jól tette. És minden bizonnyal az is szomorú lenne, ha az Amszterdam (ami valószínűleg ott lesz a 2023-as Arany Málna-átadó jelöltlistáján, hiszen ők imádják, ha egy sztárokkal teletűzdelt, nagyobb költségvetésű mű zakózik nagyot) után az egyébként tehetséges direktor pályája véget érne, már amennyiben ott szunnyad még benne négy korábbi filmjének zsenije. Ha viszont az a láng már kihunyt, akkor valóban nem kéne erőltetni ezt az írósdit-rendezősdit a továbbiakban.
David O. Russell kétségkívül egy tehetséges író-rendező. E sorok írója 1999-ben, a Sivatagi cápák című filmjével fedezte fel magának, amiben remekül vegyítette a Kelly hősei-féle stílust, a laza, vicces kalandfilmet a komoly háborús tematikával. Majd hosszú szünet után, a 2010-es évek elején előállt egy mesterhármassal. Három egymást követő filmjét, a 2010-es The Fighter – A harcost, a 2012-es Napos oldalt és a 2013-as Amerikai botrányt a legjobb film Oscar-díjára jelölték, és ő maga is kapott nominációt mindegyikért a legjobb rendező kategóriában. S bár egyikért sem nyerte meg a díjat, a híresen összeférhetetlen (a forgatásokon nem kíméli a színészeit, ezt egy rejtett videófelvétel is alátámasztja) rendezőt a vállára emelte a szakma, nem is jogtalanul.
Nyers, szókimondó, az emberi viselkedésmintákat a humorral és a drámával remekül ötvöző stílusjegyei egyedivé varázsolták őt a filmes világban, a 2015-ös Joy című filmjével azonban kissé megtörte a diadalmenetet (abból „csak” Jennifer Lawrence-t jelölték Oscarra).
Úgy tűnik, a Joy sikertelensége után hét évre volt szüksége Russellnek, hogy összeszedje magát, legalábbis annyira, hogy egy új mozgóképet fessen a vásznakra. Megírta az Amszterdam forgatókönyvét, a 20th Century Studios (tehát a Disney) pedig valami fura oknál fogva 80 millió dollárt szavazott meg neki. Úgy tűnik, a döntéshozók nem pocsékolták az időt azzal, hogy elolvassák a szkriptet, elég volt hallaniuk a castingtervekről…
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Gyerekként bárokban énekelt, és nyulakra vadászott, mert nem volt mit ennie, majd minden idők egyik legnagyobb countrysztárja lett – Shania Twain 60 éves
Szegénysorból a gazdagságba, a kilátástalan mélyből a legnagyobb magasságokba repült a tehetségének és a szépségének köszönhetően, és végül megtalálta őt a boldogság.
Shania Twain, születési nevén Eilleen Regina Edwards 1965. augusztus 28-án született a kanadai Ontario-beli Windsorban Sharon Morrison és Clarence Edwards gyermekeként. Kétéves volt mindössze, amikor a szülei elváltak, és anyja a három lányával Timminsbe költözött. Ott hozzáment egy ojibwa indián erdőmunkáshoz, Jerry Twainhez, aki örökbe fogadta és a nevére vette Eilleent és két testvérét, Jillt és Carrie Annt, akik így hivatalos indiánstátuszt kaptak. Eilleen a Temagami Első Nemzetség hivatalos tagja volt, a családja pedig a hétvégéket és a nyarat a közeli Mattagami rezervátumban töltötte, ahol a kislány kemény életmódot folytatott: megtanult vadászni, fát vágni, különféle csapdákkal nyulakat elejteni a vacsoraasztalra.
A szülei ugyanis kevés pénzt kerestek, és előfordult, hogy nem volt mit enniük, vagy csak alig. Shania azonban nem panaszkodott erről az iskolájában, mert attól tartott, hogy szétválasztják a családját.
Sharon és Jerry házassága időnként viharos volt, Shania pedig már kisgyermekkorától tanúja volt a köztük zajló erőszaknak. Végül meggyőzte az édesanyját, hogy vigye magával őt és a testvéreit (közben megszületett Mark, Darrylt pedig adoptálták, tehát már öten voltak), és meneküljenek el egy torontói hajléktalanszállóra. 1981-ben azonban Sharon visszaköltözött Jerryhez a gyerekekkel, és sikerült kibékülniük.
A szülők ismertették meg Shaniát a countryzenével is, olyan előadók által, mint Waylon Jennings, Willie Nelson és Tammy Wynette. Korán észrevették a lány érdeklődését az éneklés és a fellépések iránt, és támogatták, amiben csak tudták. 1973-ban a család Sudburybe költözött, ahol a nyolcéves Eileen az iskolai kórusban különféle közösségi házakban, idősek otthonában, sőt késő este egy helyi bárban is énekelt, hogy segítse a családját a számlák kifizetésében. Gyakran 20 kanadai dollárt keresett éjfél és hajnali 1 óra között, amikor a bár már nem szolgált fel alkoholt, és a még ott lévő vendégeknek énekelt. Bár Shania nem szerette az ilyen kocsmákban való fellépést, utólag úgy gondolja, ez volt az ő előadóművészeti iskolája.
10 évesen kezdett dalokat írni, majd részt vett tehetségkutató versenyeken, és a helyi rádióban lépett fel.
Édesanyja több televíziós fellépést szervezett neki olyan kanadai műsorokban, mint az Opry North, az Easy Country és a The Mercey Brothers Show.
Családi tragédia
1980-ban Twainék visszaköltöztek Timminsbe, ahol a szülei egy erdőtelepítő céget alapítottak, így Shania fellépési lehetőségei korlátozottabbá váltak. A középiskolában trombitált az iskolai zenekarban, részmunkaidőben a McDonald'sban dolgozott, és egy Longshot nevű rockzenekarban énekelt. Az ’80-as évek elején a nyarakat apja újratelepítési cégében faültetési felügyelőként töltötte.
Miután 1983-ban leérettségizett, Torontóba költözött, hogy zenei karriert építsen magának. Énekórákat vett Ian Garrett-től, akit az egyetlen énektanárának tart, nem sokkal később pedig felkeltette a torontói DJ és lemezproducer Stan Campbell figyelmét, aki háttérénekesként szervezett neki fellépéseket, és Nashville-be vitte, hogy rögzítsen néhány demót. Shania csatlakozott egy countryfeldolgozásokat játszó zenekarhoz is, akikkel Ontarióban turnézott.
1987. november 1-jén azonban minden megváltozott. A 22 éves Twain édesanyja, Sharon és a mostohaapja, Jerry életüket vesztették egy autóbalesetben, amikor egy fát szállító teherautó frontálisan nekik ütközött. Shania lett a két, akkor még kiskorú öccse gyámja. Munkát kapott egy vegasi stílusú revüben, és szóló előadóként a Deerhurst Resortban, Huntsville közelében. Odaköltözött a testvéreivel, és egészen 1990-ig el is tartotta őket, amíg a legfiatalabb fivére be nem fejezte a középiskolát.
Úton van
1991-ben aztán a zenei mogul, Dick Frank meghívta Twaint Nashville-be, ahol szerződést kötött a Mercury Records amerikai countryrészlegével. Arra biztatták, hogy változtassa meg a vezetéknevét, a Twaint, de ő inkább az Eileent cserélte le Shaniára (ez az egyik ojibwa munkatársa neve volt a Deerhurst Resortban), hogy tisztelegjen mostohaapja öröksége előtt. Az énekesnő állítása szerint a Shania ojibwa nyelven azt jelenti, hogy „úton vagyok”.
Debütáló albuma, a Shania Twain 1993-ban, 28 éves korában jelent meg a veterán dalszerző és producer Norro Wilson produceri felügyelete alatt, és csupán egy olyan dalt tartalmazott, amit Twain maga írt.
Az album mérsékelt sikert aratott, körülbelül százezer példányban kelt el, és a Billboard countrylistáján a 67. helyet érte el, főként két kisebb slágerhez készült videóklipnek (What Made You Say That és Dance With the One That Brought You) köszönhetően. Az előbbi felkeltette az ismert színész-rendező Sean Penn (aki az utóbbi klipet rendezte is) és a legendás rockproducer Robert John „Mutt” Lange (AC/DC, Def Leppard, Bryan Adams) figyelmét. A visszahúzódó, Londonban élő Lange telefonon mutatkozott be Twainnek, és közeli barátság alakult ki közöttük, amely során elkezdtek együtt dalokat írni, de sokáig csak telefonon keresztül tartották a kapcsolatot. Miután 1993 júniusában személyesen is találkoztak a Fan Fair zenei konferencián Nashville-ben, elutaztak együtt Európába, dalokat írtak, egymásba szerettek, és 1993. december 28-án összeházasodtak, hol máshol, mint a Deerhurst Resortban.
A country csúcsán
Twain ezután sorra hozta ki az egyre sikeresebb albumait. A The Woman in Me 1995-ben a valaha készült legdrágább countryalbum volt (700 ezer dollár), amelyről a No One Needs to Know-t beválogatták a Twister (1996) című film egyik betétdalának is. A Twain bombázó külsejét és érzéki vonzerejét hangsúlyozó videóklipeknek köszönhetően 1996-ra a The Woman in Me világszerte több mint hatmillió példányban kelt el, többszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban és Ausztráliában. Emellett tucatnyi díjat nyert, köztük a Grammyt és a Billboard Music Awardot az év countryalbumáért. Később megduplázta az eladásait, s így világszerte több mint 12 millió példány fogyott belőle.
Az 1997-es Come on Over című albuma még nagyobb sikert aratott, négy hónap alatt 4,2 millió példányt adtak el belőle. Twain azonban ezúttal sem turnézott, ahogy korábban sem, és inkább a zenei videók promóciós erejére támaszkodott. Emiatt azzal vádolták, hogy ő csupán egy stúdiótermék, aki valójában nem is tud énekelni. Amikor aztán 1998. május 29-én Sudburyben elindította 19 hónapos világkörüli turnéját, minden állomáson teltházas koncerteket adott, és több mint 2,5 millió rajongó előtt lépett fel. Ez lett a countryzene történetének legnagyobb bevételt hozó koncertsorozata.
Világszerte egyébként a Come on Over tette népszerűvé Twaint, amin olyan nagy slágerek kaptak helyet, mint pl. az esküvők és évfordulók azóta elmaradhatatlan dala, a You’re Still the One, valamint a Man! I Feel Like a Woman és a That Don’t Impress Me Much, amiből készült egy nemzetközi/európai verzió (ezt ismerjük mi) és egy countrysabb hangzású amerikai. A You’ve Got a Way pedig remixelt változatban szerepelt a Sztárom a párom című 1999-es kasszasikerben is.
A Come on Over minden idők legkelendőbb női előadó által készített albuma lett, megelőzve Alanis MorissetteJagged Little Pilljét (1995).
Több mint 39 millió eladott példánnyal ez minden idők legkelendőbb countryalbuma, a 1990-es évek legtöbb példányban eladott lemeze és az amerikai történelem 6. legkelendőbb albuma.
Shania további három stúdiólemezt jelentetett meg azóta, 2002-ben az Up!-ot, egy jókora, 15 évet felölelő szünet után pedig 2017-ben a Now-t, valamint 2023-ban a Queen of Me-t.
Gyerek, válás, betegség, újrakezdés
A karrierjében bekövetkezett nagy szünetnek több oka is volt. Shaniának és a férjének, Robertnek 2001. augusztus 12-én megszületett a közös fia, Eja Lange, majd 2008 májusában Twain beadta a válókeresetet, miután rájött, hogy Robert állítólag viszonyt folytatott egy régi barátnőjével, Marie-Anne Thiebaud-val, aki Twain és Lange svájci kastélyát igazgatta (Lange és Thiebaud mindketten nyilvánosan tagadták a viszonyt). 2008. június 5-én Twain közzétett a honlapján egy nyilatkozatot, amelyben elnézést kért az új album kiadásának késedelméért, és őszintén beszélt személyes életének kihívásairól. Ebben az időben diszfóniában is szenvedett, egy olyan betegségben, amelynek következtében a hangszálak körüli izomfeszültség akadályozza az éneklést, de végül terápiával sikerült legyőznie. Twain 2009-ben vált el Lange-től, és alaposan „visszavágott”, mivel romantikus kapcsolatba került Marie-Anne Thiebaud férjével, Frederic Thiebaud-val, akivel 2011. január 1-jén Puerto Ricóban összeházasodtak, és azóta is együtt vannak, jövő januárban ünneplik a 15. házassági évfordulójukat.
Shania az utóbbi 10-15 évben főként tévéműsorokban, tehetségkutatókban tűnt fel vendégzsűritagként és vendégmentorként, volt saját zenei valóságshow-ja, megjelentetett egy önéletrajzi könyvet, és Las Vegasban koncerteket is adott.
Timmins városa pedig a tiszteletére Shania Twain Way névre keresztelte el az egyik utcát, és 2001-ben megnyitotta a Shania Twain Centre turisztikai látványosságot (amely 2013-ban bezárt). 2011-ben felvették őt a Kanadai Zenei Hírességek Csarnokába, és ugyanabban az évben csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán is.
2017-ben tért vissza a zenei életbe egy új albummal, és azóta is folyamatosan koncertezik, igaz, inkább az Egyesült Államokban és Kanadában, így aki szeretné látni élőben a hatvanas éveibe lépő countrysztárt, annak vennie kell egy repjegyet a tengerentúlra.
Újabban pedig rákapott a színészkedésre, az utóbbi hat évben több filmben és sorozatban is feltűnt, például a Még mindig hiszekben (2020), a Talpig férfiben (2024) vagy a Doctor Odyssey két epizódjában is. Idén pedig még szerepel a True Detective kreátora, Nic Pizzolatto rendezésében, az Easy’s Waltz című zenés krimi-drámában, méghozzá olyan színész partnerekkel, mint Al Pacino, Vince Vaughn, Kate Mara, Cobie Smulders, Mary Steenburgen és Simon Rex.
Shania Twain, születési nevén Eilleen Regina Edwards 1965. augusztus 28-án született a kanadai Ontario-beli Windsorban Sharon Morrison és Clarence Edwards gyermekeként. Kétéves volt mindössze, amikor a szülei elváltak, és anyja a három lányával Timminsbe költözött. Ott hozzáment egy ojibwa indián erdőmunkáshoz, Jerry Twainhez, aki örökbe fogadta és a nevére vette Eilleent és két testvérét, Jillt és Carrie Annt, akik így hivatalos indiánstátuszt kaptak. Eilleen a Temagami Első Nemzetség hivatalos tagja volt, a családja pedig a hétvégéket és a nyarat a közeli Mattagami rezervátumban töltötte, ahol a kislány kemény életmódot folytatott: megtanult vadászni, fát vágni, különféle csapdákkal nyulakat elejteni a vacsoraasztalra.
A szülei ugyanis kevés pénzt kerestek, és előfordult, hogy nem volt mit enniük, vagy csak alig. Shania azonban nem panaszkodott erről az iskolájában, mert attól tartott, hogy szétválasztják a családját.
Sharon és Jerry házassága időnként viharos volt, Shania pedig már kisgyermekkorától tanúja volt a köztük zajló erőszaknak. Végül meggyőzte az édesanyját, hogy vigye magával őt és a testvéreit (közben megszületett Mark, Darrylt pedig adoptálták, tehát már öten voltak), és meneküljenek el egy torontói hajléktalanszállóra. 1981-ben azonban Sharon visszaköltözött Jerryhez a gyerekekkel, és sikerült kibékülniük.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Levágott fejek, kitört fogak, bevert orrok, mégis vigyorgunk – A Senki 2 egybegyúrta a Vakációt, a Reszkessetek betörőket és a Szalmakutyákat
A Better Call Saul és a Breaking Bad Saul Goodmanje másodszor bizonyítja, hogy hatvan pluszosan is ízekre tud szedni egy izomkolosszusokból álló minihadsereget.
A 2021-es Senki üdítő színfolt volt az akciófilmes palettán. Újat nem hozott a zsánerbe, de üdítően gondolta tovább a John Wick- és az Elrabolva-receptet. Az előbbit azért, mert ezúttal is egy egyszemélyes hadseregről volt szó, aki egymaga lebunyózta és széjjellőtte a teljes orosz maffiát, az utóbbit pedig azért, mivel most is egy olyan fickó volt a középpontban, akiről senki, sem az ellenségei, sem a nézők, de még a saját családja sem gondolta volna, hogy ilyesmire is képes.
A főszereplő Hutch Mansellt alakító Bob Odenkirk ugyanis egy átlagos, hatvan körüli robotoló családapaként tűnt fel, akiből nem sokat néztek ki az ismerősei, amikor azonban két betörő épp az ő házukat pécézi ki, és veszélyezteti a családját, Hutch-ból végül előtör az addig gondosan rejtegetett harci múlt, és lerendez egy egész bűnbandát (tegyük hozzá, a Christopher Lloyd által játszott nyolcvanas apja, David segedelmével).
Ilya Naishuller rendező (Hardcore Henry, Államfők) és az első három John Wick-film írója, Derek Kolstad egy szórakoztató és véres, de azért hosszabb távon felejthető akciómókát tettek le az asztalra, amelynek bájához sokat hozzátett a főhős Odenkirk (Breaking Bad, Better Call Saul) személye, akiről szintén nem gondoltuk volna, hogy valaha hiteles akciósztár lesz.
A Senki alacsony költségvetésű film volt, mindössze 16 millió dollárba került, s ehhez képest szépen muzsikált világszerte, a büdzséje háromszorosát is behozta. Épp ezért bólintott rá a Universal stúdió a folytatásra, ráadásul egy kissé megemelt költségvetéssel (25 millió dollár). A rendezői székben az orosz Naishullert az indonéz Timo Tjahjanto váltotta, akire nem véletlenül esett a producerek választása, hiszen korábbi indonéz filmjeivel (Macabre, Killers, Headshot, Az éjszaka eljön értünk, Kóbor árnyék) már bizonyította, hogy kiválóan ért a jól megkoreografált, test-test elleni és igencsak vérbő egymásnak feszülésekhez. Derek Kolstad maradt a forgatókönyv mögött, csak most kiegészült Aaron Rabinnel, aki a John Krasinski-féle Jack Ryan-sorozaton edződött.
A Senki 2 tehát úgy indít, hogy Hutch kénytelen különféle bérgyilkosi melókat ledolgozni egy Borbély nevű embernek (Colin Salmon), hogy kiegyenlítse tartozását, amiért az első részben elégette az orosz maffia pénzét.
A mindennapos gyilkolászások azonban alaposan kikezdik az otthoni életét, a feleségét, Beccát (Connie Nielsen) elhanyagolja, a gyerekei, Brady (Gage Munroe) és Sammy (Paisley Cadorath) is alig látják, Hutch pedig így eléri azt a pontot, hogy elege van, pihenne kell, a családjának szüksége van rá, és neki is rájuk. Ezért egy kis szünetet kér a megbízójától, és úgy dönt, elviszi a famíliát egy nyaralásra, a Plummerville nevű, kissé vurstliszerű üdülőhelyre, ahova az apja sokszor vitte őt a testvérével, Harryvel (RZA) gyerekkorukban. Szóval egyszerre nosztalgiamenet és családegyesítés.
Természetesen nem eszik olyan forrón a kását, mivel Mansellék már az első nap összeakasztják a bajszukat a város korrupt seriffjével (Colin Hanks) és a telep tulajával, Wyatt-tel (John Ortiz). Kiderül ugyanis, hogy Plummerville egy drog és fegyverelosztó központ lett, s itt bonyolítja bűnös üzelmeit a teljesen kattant és velejéig gonosz bűncézár, Lendina (Sharon Stone). Hutch-nak tehát ismét meg kell küzdenie egy teljes hadsereggel, csak ezúttal a családja is ott van vele, ami nem kicsit bonyolítja meg a dolgokat.
A Senki 2 abszolút hozza az első rész akciószekvenciáinak minőségét, hiszen Tjahjanto is éppoly rutinos (ha nem rutinosabb) akciószaki, mint Naishuller.
Azonban a második részre jócskán felerősödött a vígjátéki szál is, ez pedig nemcsak a párbeszédekben, hanem magukban a bunyókban és lövöldözésekben is megmutatkozik: az egyik emlékezetes szcénában (mint amilyen a buszos bunyó volt az első részben) Hutch egy sétahajón bonyolódik parádés csörtébe a seriffhelyettessel (Jacob Blair) és néhány helyi nagydarab suttyóval, miközben szól a When the Saints Go Marching In című ismert régi amerikai gospel.
A zenei válogatás amúgy is elég ütős lett, hiszen olyan remek dalok asszisztálnak itt az akciókhoz többek között, mint a Summer Holiday Cliff Richardtól, a Come Out and Play a The Offspringtől, az I I Ruled the World Tony Bennett-től, a Ring of Fire Des Rocs-féle rockos feldolgozása, vagy az abszolút csúcs, a The Power of Love Celine Diontól.
Mindezek együtt egy igen szórakoztató, de szigorúan nem komolyan veendő filmmé teszik a Senki 2-t, amelyben van néhány emlékezetes akciómomentum (a hajóson kívül a végső vidámparkos, csapdás leszámolás is remek), és az is jót tett neki, hogy Hutch-nak ezúttal nem egyedül kell szembenéznie a gazok garmadájával, hanem egy egész konkrét kis csapat alakul ki a sztori közben.
Az első részt nem übereli, de simán odatehető mellé, ráadásul a manapság divatos „minél hosszabb, annál jobb”-trendre is magasról tojik, s megelégszik egy laza 89 perces játékidővel, ami épp elég is neki.
Sharon Stone-ra viszont, higgyétek el, nem vagytok felkészülve. Elemi ösztön? Az emlékmás? A Macskanő? Mind elbújhatnak a Senki 2 mögött, Stone ugyanis Lendinaként teljesen ledobta az ékszíjat, és egy már-már paródiába hajlóan ripacs, de rendkívül szórakoztató gonosszal gazdagította a filmes gazok tárházát.
A 2021-es Senki üdítő színfolt volt az akciófilmes palettán. Újat nem hozott a zsánerbe, de üdítően gondolta tovább a John Wick- és az Elrabolva-receptet. Az előbbit azért, mert ezúttal is egy egyszemélyes hadseregről volt szó, aki egymaga lebunyózta és széjjellőtte a teljes orosz maffiát, az utóbbit pedig azért, mivel most is egy olyan fickó volt a középpontban, akiről senki, sem az ellenségei, sem a nézők, de még a saját családja sem gondolta volna, hogy ilyesmire is képes.
A főszereplő Hutch Mansellt alakító Bob Odenkirk ugyanis egy átlagos, hatvan körüli robotoló családapaként tűnt fel, akiből nem sokat néztek ki az ismerősei, amikor azonban két betörő épp az ő házukat pécézi ki, és veszélyezteti a családját, Hutch-ból végül előtör az addig gondosan rejtegetett harci múlt, és lerendez egy egész bűnbandát (tegyük hozzá, a Christopher Lloyd által játszott nyolcvanas apja, David segedelmével).
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Megújul a Reggeli: új műsorvezetők érkeznek, hárman távoznak szeptembertől
Ősztől négy páros váltja egymást a műsorban, köztük olyan nevek, akik korábban már vezették a Reggelit. Szabados Ági, Ember Márk és Nádai Anikó viszont új feladataikra vagy magánéletükre koncentrálnak.
Az RTL hétfő este bejelentette, hogy ősztől új korszak kezdődik a Reggeli életében. Három ismert tévés is csatlakozik a műsorhoz: Jakupcsek Gabriella, Ábel Anita és Szujó Zoltán. Utóbbi kettő nem ismeretlen a nézők számára, hiszen korábban már láthattuk őket a reggeli adásokban, írja a 24.hu.
A változás részeként három műsorvezető elköszön a stábtól. Szabados Ági a Fókuszra és annak vezetésére szeretne több figyelmet fordítani. Ember Márk a színházi és filmes munkái mellett az RTL képernyőjén is feltűnik majd, méghozzá a Sztárbox egyik műsorvezetőjeként. Nádai Anikó pedig családi okok miatt mond búcsút a Reggelinek egy időre.
Szeptember 1-től négy páros váltja egymást a műsorban:
Jakupcsek Gabriella és Szujó Zoltán, Ábel Anita és Tihanyi Péter, Peller Anna és Papp Gergő, valamint Peller Mariann és Szondi Vanda.
Az RTL és a Reggeli szerkesztősége sok sikert kívánt mind a jelenlegi, mind a korábbi tagoknak.
Az RTL hétfő este bejelentette, hogy ősztől új korszak kezdődik a Reggeli életében. Három ismert tévés is csatlakozik a műsorhoz: Jakupcsek Gabriella, Ábel Anita és Szujó Zoltán. Utóbbi kettő nem ismeretlen a nézők számára, hiszen korábban már láthattuk őket a reggeli adásokban, írja a 24.hu.
A változás részeként három műsorvezető elköszön a stábtól. Szabados Ági a Fókuszra és annak vezetésére szeretne több figyelmet fordítani. Ember Márk a színházi és filmes munkái mellett az RTL képernyőjén is feltűnik majd, méghozzá a Sztárbox egyik műsorvezetőjeként. Nádai Anikó pedig családi okok miatt mond búcsút a Reggelinek egy időre.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Ötvenéves korában elhunyt Mizser Attila losonci születésű költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi oktató, a hazai magyar irodalmi élet jelentős alakja – írja az Új Szó.
Losoncon született 1975-ben, ott is érettségizett, majd 2001-ben a Miskolci Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Doktoranduszi tanulmányai szintén a Miskolci Egyetemhez kötik.
Szépirodalmi munkái, kritikái 1994-től jelentek meg folyóiratokban, antológiákban, első verskötete 2000-ben látott napvilágot.
Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének, 2008-tól 2016-ig a salgótarjáni székhelyű Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat főszerkesztője volt. Később az Irodalmi Szemle főszerkesztője lett, illetve hosszú éveken át tanított az egri Eszterházy Károly Egyetemen. 2005-2007 között a József Attila KörJAK–Füzetek sorozatszerkesztője volt Kabai Lóránttal.
Ötvenéves korában elhunyt Mizser Attila losonci születésű költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi oktató, a hazai magyar irodalmi élet jelentős alakja – írja az Új Szó.
Losoncon született 1975-ben, ott is érettségizett, majd 2001-ben a Miskolci Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Doktoranduszi tanulmányai szintén a Miskolci Egyetemhez kötik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
