Az év egyik legjobb filmjének vártuk, az év egyik legnagyobb baklövése lett – Amszterdam-kritika
David O. Russell kétségkívül egy tehetséges író-rendező. E sorok írója 1999-ben, a Sivatagi cápák című filmjével fedezte fel magának, amiben remekül vegyítette a Kelly hősei-féle stílust, a laza, vicces kalandfilmet a komoly háborús tematikával. Majd hosszú szünet után, a 2010-es évek elején előállt egy mesterhármassal. Három egymást követő filmjét, a 2010-es The Fighter – A harcost, a 2012-es Napos oldalt és a 2013-as Amerikai botrányt a legjobb film Oscar-díjára jelölték, és ő maga is kapott nominációt mindegyikért a legjobb rendező kategóriában. S bár egyikért sem nyerte meg a díjat, a híresen összeférhetetlen (a forgatásokon nem kíméli a színészeit, ezt egy rejtett videófelvétel is alátámasztja) rendezőt a vállára emelte a szakma, nem is jogtalanul.
Úgy tűnik, a Joy sikertelensége után hét évre volt szüksége Russellnek, hogy összeszedje magát, legalábbis annyira, hogy egy új mozgóképet fessen a vásznakra. Megírta az Amszterdam forgatókönyvét, a 20th Century Studios (tehát a Disney) pedig valami fura oknál fogva 80 millió dollárt szavazott meg neki. Úgy tűnik, a döntéshozók nem pocsékolták az időt azzal, hogy elolvassák a szkriptet, elég volt hallaniuk a castingtervekről…
Bizony, az A-ligás hollywoodi sztárvilág sem feledkezett meg Russellről és korábbi remekeiről, így olyan nevek bólintottak rá a nekik felajánlott kisebb-nagyobb szerepekre, mint Christian Bale, Margot Robbie, John David Washington, Robert De Niro, Rami Malek, Anya Taylor-Joy, Mike Myers, Michael Shannon, Zoe Saldana, Chris Rock, Timothy Olyphant, Matthias Schoenaerts, Alessandro Nivola, Andrea Riseborough, nem utolsósorban pedig a színészkedéssel a Valentin nap (2010), Az emlékek őre (2014) és a Macskák (2019) után negyedjére kacérkodó Taylor Swift. Lássuk csak, van köztük három Oscar-díjas (De Niro, Bale, Malek) és további két Oscar-jelölt (Robbie, Shannon). Komolyan, akárhová néz az ember a filmben, mindenhol egy ismert arc bukkan elő, és talán ez adja az Amszterdam legfőbb vonzerejét és szórakoztatási faktorát. Az persze már más kérdés, hogy e kiváló színészek többsége normális instrukció híján nem találja a helyét a filmben, láthatóan nem is értik, mibe keveredtek, mihez írtak alá. Bizonyára úgy gondolták, itt vannak a többiek is, jó muri lesz a forgatás.
Na de érdemes belekukkantani, hogy milyen sztorit kanyarított David O. Russell az Amszterdam krimit, vígjátékot és drámát vegyíteni óhajtó műfajmixébe. Az 1930-as években járunk, amikor a furcsa, kísérleti gyógyászati módszereiről híres orvost, Burt Berendsent (Bale) egy tábornok lánya, Liz Meekins (Swift) felkéri apja boncolására, mivel szerinte az öreg nem természetes halállal hunyt el. Az I. világháborúban felcserként szolgált veterán doki valóban mérgezés nyomait véli felfedezni a holttesten, ám egykori katonatársával és jó barátjával, az ügyvéd Harold Woodmannel (Washington) már hiába referálnának Liznek, ugyanis őt is megölik, és rájuk terelik a kettős gyilkosság gyanúját. A páros, kiegészülve a még a háborúban megismert, művészetmegszállott ápolónővel, Valerie-vel (Robbie) próbálnak utánajárni, hogy kik és miért akarják rájuk húzni a vizes lepedőt, és persze egy olyan összeesküvés nyomaira bukkannak, amely az egész ország sorsát veszélyezteti.
Főként a film első felénél van szükség türelemre, Russell ugyanis ide-oda csapong idősíkok, helyszínek és karakterek között, és már akkor tudjuk, hogy ez az egész biztosan nem fog összeállni, már az elején darabokra hullik a cselekmény.
Persze Russell ekkor sem hagyja annyiban a dolgot, és különféle idétlen, dalolós etapokkal (folyton énekelteti a szereplőket, ez is érthetetlen) piszkít bele a kirakós épp helyreálló darabjaiba. De legalább ekkor már kevésbé sóhajtozunk az elidegenítő párbeszédeken és emberi reakciókon, dinamikákon. Daniel Pemberton zenéjét még azonban illendő kiemelni, ez az aláfestés legalábbis egy sokkal jobb filmet érdemelt volna.
David O. Russell az Amszterdammal sajnos nem a jobbik, a fent sorolt filmekkel nevet szerző énjét villantja meg, hanem a „másikat”, azt, amelyiket a 2004-es Multik haza! című szösszenetében: szintén sztárparádé, szintén totál káosz, szintén bukta. Nem jól tette. És minden bizonnyal az is szomorú lenne, ha az Amszterdam (ami valószínűleg ott lesz a 2023-as Arany Málna-átadó jelöltlistáján, hiszen ők imádják, ha egy sztárokkal teletűzdelt, nagyobb költségvetésű mű zakózik nagyot) után az egyébként tehetséges direktor pályája véget érne, már amennyiben ott szunnyad még benne négy korábbi filmjének zsenije. Ha viszont az a láng már kihunyt, akkor valóban nem kéne erőltetni ezt az írósdit-rendezősdit a továbbiakban.
