Agy nélküli gyermeket volt kénytelen megszülni egy anya a drákói abortusztörvény miatt
"Egy nő találkozik egy férfival, egymásba szeretnek, családot szeretnének. Mire az asszony eljön az első ultrahangos vizsgálatra, már nagy a pocakja. Nem tudott előbb jönni, nincs kocsija. A férje minden nap túlórázik, készpénzben fizet a vizsgálatért. Kiderül, hogy a babának nincs se koponyája, se agya. Csak az agytörzse fejlődött ki. Egy ilyen rendellenességnek nincs túlélője. Egy sem.
Várod, hogy az édesanya megtörje a csendet. A baba szívhangja pulzál a monitoron. Az anya tekintete könyörög: vessünk véget a terhességnek.
Nincs remény, ez csak egyféleképpen végződhet. Hívod a nőgyógyász kollégáidat. De senki nem vállalja. Senki nem hajthat végre abortuszt, sem ebben a kórházban, sem az egész államban. És hazaküldöd az anyát, mély gyászban.
A baba a születése után meghal. A teste még meleg, vele vagyunk, nincs egyedül. A nővérek aznap nem ünnepelnek fánkkal a szülőszobán. A vajúdó anyát is egy távoli ágyra teszik, félhomályban, messze a többi édesanyától, akik egészséges, rózsaszín kis újszülötteket hoznak a világra.
De ez az anya úgy fog kisétálni a kórházból, hogy a mellei duzzadtak lesznek a tejtől, miközben a halott gyermeke után zokog. Otthon aztán lassan lelappad a hasa, elmúlnak a fájdalmai, amik a szülés után még hátramaradtak, elteszi a kismamaruháit.
Már láttam ilyet. Már láttam nőket, akiket a politika kényszerített arra, hogy halálosan beteg gyermekeket hozzanak a világra. És dollármilliókat költünk a gyereket életben tartására, ideig-óráig. Ami természetes, hiszen ki ne akarna megmenteni egy gyereket?
De van, ami fölött nincs hatalmunk. Csak a szülőknek tudunk egy kicsit segíteni, együtt érezni velük, végig kísérni őket a gyász folyamatán. De gyógyítani nem tudunk.
A remény, amit adhatunk, csalóka. Mert ezek a gyerekek meghalnak a végén. Mind meghalnak."
