A „Numero Uno” legnagyobb védése – Gigi Buffon búcsúja
Nemcsak azért volt ő „Numero Uno”, mert negyedszázados pályafutása nagyrészében az 1-es számú mezt viselte, hanem azért is, mert nemcsak a Juve-hívek, az olasz drukkerek, hanem a négy égtáj futball-szerelmesei is egyetértettek abban, hogy Gianluigi Buffon minden idők egyik, ha nem a legnagyobb kapusa. Most elérkezett a búcsú ideje.
„Minden kezdetnek van egy vége. Most itt a vége a második Juve-korszakomnak. Hónapok óta érleltem ezt a döntést, de nem volt könnyű. Mert nem könnyű elvágni ezt a köldökzsinórt a történetemtől, az örömömtől, a könnyeimtől, az otthonomtól. De tudom, hogy most eljött ez a pillanat. Nem tudok eléggé köszönetet mondani. Mindent adtam. És még többet kaptam” – írta Facebook-oldalán Buffon, és bejegyzését 24 óra alatt 36 ezren kommentelték.
Amikor Buffon 2019 őszén visszatért egy éves, mindössze egy bajnoki címet és nemzeti kupát hozó párizsi kalandjából, vállalta, hogy második számú kapus lesz Wojciech Szczesny mögött, még az egyes mezt sem kérte vissza, megelégedett a 77-essel, és természetesen lemondott a csapatkapitányi tisztségről is. Csupán annyi kérése volt, hogy legalább 8 mérkőzésen védhessen, mert így tudta megdönteni Paolo Maldini 647 meccses első osztályú rekordját. Persze azóta sem kellett neki kegyelemkenyéren élnie a Juvénál, sőt, tavaly ősszel beállított egy különleges rekordot: a Barcelona elleni 3-0-as BL-meccsel ő lett az első kapus, aki négy egymást követő évtizedben képes volt a legnagyobb európai tornán gól nélküli meccset lehozni. Januárban azonban a „portierone” (nagy kapus) betöltötte 43. életévét, és úgy érezte: csapatával is úgy tisztességes, ha nem akarja elvenni a kispadot fiatalabb, tehetséges kollégáitól. Még akkor is, ha bizony az idény folyamán akadtak Szczesny-nek olyan bakijai, amelyek után a szurkolók felsóhajtottak: Buffon ezt megfogta volna…
Egy nevéhez illően („bolond”) szertelen, nyakigláb kamaszt ismert meg a világ 1995-ben, amikor egyik pillanatról a másikra az akkor fénykorát élő Parma kapusa lett. Épp a bajnok, BL-győztes Milan ellen léptek pályára otthon a „hercegségiek”, és összes felnőtt kapusuk vagy sérült, vagy eltiltott volt. Így került a háló elé „Gigi”, 17 évesen és 295 naposan, és nemes egyszerűséggel megálljt parancsolt egyebek között az aranylabdás Roberto Baggiónak és George Weah-nak. Hamarosan ő lett az első számú hálóőr a sárga-kékeknél, akikkel 1999-ben megnyerte az UEFA-kupát. Közben 1997-ben 19 évesen és 9 hónaposan már a nagyválogatottban is bemutatkozott egy moszkvai havas vb-selejtezőn, amelyen csak későbbi világbajnok csapattársa, Fabio Cannavaro késztette megadásra egy öngóllal.
2001-ben jött a nagy fordulat Buffon életében, amikor mai áron 52 millió euróért megvásárolta a Juventus. Leszámítva a 2018-19-es szezont, amikor a Paris-St.Germannél védett, a Zebrák jelentették számára az otthont, az igazi közösséget. Nemcsak a torinóiakkal szerzett 10 bajnoki címnek volt fő részese, hanem azt sem felejtik el neki soha, hogy amikor 2006-ban a bundabotrányok miatt visszaminősítették a B-osztályba a Juvét, Buffon akkor is kitartott csapata mellett.
Leszokott az öncélú parádézásról, de még 40 felett is mutatott be olyan bravúrokat, hogy az ellenfelek az idegösszeomlás szélére kerültek. Sokszor megcsodáltuk elképesztő reflexeit, ruganyosságát, bátor kifutásait, vetődéseit, de legalább ennyire lenyűgöző volt az a szenvedély, ahogyan együtt élt a játékkal, ahogy biztatta, hergelte, nyugtatta, dicsérte csapattársait. Fogalommá váltak gesztusai, mimikái, és nem utolsósorban világító kék szemei, amelyeknek kereszttűzében aligha lehetett kellemes állni egy-egy védelmi hiba után. Ugyanakkor Buffonból soha nem áradt egyfajta „ki, ha én nem?” magatartás, egy saját értékeivel tisztában lévő, ám a sport iránti alázat, a társak, az ellenfelek tisztelete annál inkább.
Gigi Buffon 28 évesen ért a csúcsra, amikor 2006-ban világbajnok lett az olasz válogatottal, amelynek természetesen szintén rekordere 176 szerepléssel. Talán nem véletlen, hogy ha eszembe jut az olasz himnusz, a Fratelli d’Italia, az ő nem éppen operaénekesi hangján szólal meg bennem. Bár a 2006-os csapat tele volt világklasszisokkal, Cannavarótól Del Pieróig, Tottitól Inzaghiig, Buffon volt a csapat lelke, és a franciák elleni fináléban kivédte David Trézeguet büntetőjét. Akkor járt a legközelebb az Aranylabdához – éppen Cannavaro előzte meg. Bár a következő években az összes létező nemzetközi díjat begyűjtötte, amit egy futballkapus megkaphat – Nemzetközi Labdarúgás-történeti és -statisztikai Szövetségtől (IFFHS) háromszor is kitüntette minden idők legjobb kapusa címével – az Aranylabda kimaradt a gyűjteményéből.
Mint ahogy immár véglegesnek tekinthető az is, hogy nem emelheti magasra a Bajnokok Ligája Trófeát sem. Három vesztes BL-döntő jutott csak neki: 2003-ban a Milan, 2015-ben a Barcelona, 2017-ben a Real Madrid ellen kapott ki a Juve. Buffon éppen ezért ment el a PSG-hez, de csalódnia kellett, mint ahogy nem teljesült ez a vágya visszatérése után sem. Éppen emiatt nem vonult még vissza, de most már úgy érzi: kifutott az időből.
Attól nem kell tartania Gigi Buffonnak, hogy a következő években ölbe tett kézzel fog ülni. Néhány hete indította el kapusakadémiáját, és még az sem kizárt, hogy védeni is fog, mint az említett interjúban mondta, ha „igazi kihívás várja”. Máris felmerült anyaegyesülete, a Parma, amely épp most esett ki az első osztályból…
