D. Tóth Kriszta mint UNICEF-nagykövet
Két pár cipő. Napi háromszori étkezés. Játékok, könyvek és sportolási lehetőség. Egy gyereknek többek között ezekhez van joga. A legfrissebb felmérések szerint a magyar gyerekek közül csupán minden másodiknak biztosítják teljeskörűen ezeket a jogokat. Kevés? Kevés. Ijesztő? Ijesztő. De hogyan lehetne ezen változtatni?
D. Tóth Kriszta közel másfél éve dolgozik önkéntesként az UNICEF-nél. Február eleje óta azonban a magyarországi UNICEF nagyköveteként dolgozik, amivel nagy feladatot vállalt magára. „A gyerekek hangja akarok lenni” – mondta kinevezésekor, mi pedig megkérdeztük tőle egy UNICEF-es rendezvényen, hogy mit is ért ezalatt pontosan.
Azt mondtad a kinevezésedkor többek között, hogy most egy álom vált valóra. Valóban?
- Olyan családból jövök, ahol nagyon érzékeny és szolidáris emberek élnek. Mindig is része volt az életünknek, hogy nem csak elveszünk a társadalomból, a környezetünkből, hanem adunk is. Ilyen mentalitással nevelkedtem, és a gyerekjogok, a gyerekvédelem különösen érzékeny terület volt számomra. Már azelőtt is, hogy anyuka lettem, azután pedig pláne. Az UNICEF-nél dolgozni valóban álom. Nekem is az volt.
„Az UNICEF az ENSZ égiszén belül működik, de egy fillért támogatást nem kap tőle, sem pedig a nemzeti kormányzatoktól. Csakis adományokból tartja fent magát. Viszont az ENSZ rendkívül transzparens és jól felépített szabályzata alapján működik: minden egyes forint útja pontosan lekövethető. Itt odamegy a pénz, ahová szánják. Azt is meghatározták, hogy legfeljebb mennyit lehet a szervezet működtetésére fordítani. Itt nincs humbuk!”
Az UNICEF a világ vezető, gyermekekkel foglalkozó humanitárius szervezete. Világszerte 192 országban, elkötelezetten dolgoznak a gyermekjogok védelméért – olvasható a honlapjukon.
Hogyan kezdődött mindez?
- Az első Higgyünk a nullában kampány tavalyelőtt ősszel volt - azóta, tehát másfél éve dolgozunk együtt. Én voltam az egyik magyarországi arca. A 10-12 ismert ember közül végül én lettem az, aki a leginkább elmélyült az UNICEF munkájában. Miközben tavaly a regényemen dolgoztam, bejártam hozzájuk az értekezletekre, megismerkedtem a csapattal, a szakemberekkel és ennek az óriási humanitárius szervezetnek a munkájával is. Amikor az ember inspiráló, lelkes szakemberekkel ül egy asztal körül, akiknek ráadásul hozzá hasonló érdeklődési köre van, akkor támad rengeteg ötlete, hogyan tudna segíteni, hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni a munkát. Nekem is voltak ilyen ötleteim, amelyek körül néhány elkezdett szépen lassan megvalósulni. Például a Zinka és Hugó – A rejtélyes üzenet című könyv. A szervezet történetében ez az első, hogy egy mesekönyv az UNICEF útmutatásai alapján készül, úgy, hogy az üzenetek átszövik az egész történetet. Gál László meseíró és Hitka Viki képzőművész, Zinka megálmodói az UNICEF és az én szerkesztői, szakmai tanácsadói közreműködésemmel dolgoztak. Büszke vagyok erre a mesekönyvre, mert a fogantatástól a születéséig ott voltam és fogtam a kezét.
VIDEÓ – Higgyünk a nullában
VIDEÓ – Zinka és Hugó
Miért kell a gyerekek jogait védeni?
- Akkor tudatosodott bennem, hogy a gyakorlatban is mekkora szükség van arra, hogy a gyerekek a jogaik tudatában és azokat érvényesítve éljenek, amikor édesanya lettem és a lányom közösségbe került, ahol én is sok szülővel, pedagógussal, nagyszülővel beszélgettem. Sokféle sorsot, otthoni történetet megosztottak velem. Mi, a magyar társadalom tagjai, gyerekek és felnőttek, úgy szocializálódtunk az elmúlt évtizedek során, hogy nem igazán vagyunk tudatában a jogainknak, és még annál is kevésbé tudjuk, hogyan érvényesíthetnénk őket. Persze én is gyakran hallom, hogy „de hát annak a gyereknek elsősorban kötelességei vannak”. A kötelességek valóban fontosak. Viszont a felmérések és tapasztalatok azt mutatják, azok a gyerekek, akik ismerik és gyakorolják a saját jogaikat, sokkal, de sokkal hamarabb észreveszik, hogy hol kezdődnek a másik ember jogai. És tudatosabban élik meg azt is, hogy ezek a jogok, milyen kötelezettségekkel járnak. Nem várhatjuk el a gyerekeinktől, hogy árnyékban éljenek és mindenféle kérdés nélkül csakis a kötelességeikre koncentráljanak.
Mennyire rossz a helyzet Magyarországon?
- A gyerekkatonaság nyilván nem érinti a magyar gyerekeket, de a családon belüli erőszak, a sport területén elkövetett verbális abúzus vagy a beavatási szertartások, a nélkülözés nagyon is. Sajnos nem csak a mélyszegénységben élő családok gyerekeinek jogai sérülnek, hiszen a középosztálybeli, vagy jómódú családokban is előfordul például az erőszak, vagy valamiféle nélkülözés. Az UNICEF Magyarország 2012-es gyerekjólléti felméréséből az derült ki, hogy a magyar gyerekek közül minden második gyerek nem kap meg valamit, ami az ő jóllétéhez szükséges. Itt nem luxusjátékokra kell gondolni, hanem a napi háromszori étkezésre, hogy legyen két pár cipője vagy könyve, hogy el tudjon menni sportolni, hogy a szabadidejét igényesen tölthesse el, hogy a barátait át tudja hívni játszani, stb. Az eredmények pedig azt mutatták, hogy minden egészséges, boldog magyar gyerek árnyékában él egy másik gyerek, akinek nem jut mindenből, amire az egészséges és teljes gyerekkorhoz szüksége lenne. Közülük sokan olyanok, akikről ránézésre azt hisszük, hogy minden rendben van.
„A gyerekjogok kérdése nem egy ördöglakat. Pontosan leírták a Gyermekek Jogairól szóló Egyezményben (1989. november 20-án fogadta el az ENSZ Közgyűlése, azonban 3 ország nem fogadta el magára nézve kötelezőnek: az USA, Szomália és Dél-Szudán – a szerk.), hogy a gyerekeknek milyen jogaik vannak. Származástól, vallástól, szociális háttértől függetlenül, és ezek minden egyes gyerekre érvényesek.”
Te éltél külföldön huzamosabb ideig. Mi volt más? Jobb ott a helyzet? Jobban védik a gyerekeket?
- Nincsenek olyan elsőkézből szerzett tapasztalásaim, amelyek alapján általánosságokat tudnék megfogalmazni. És egyébként sem vagyok híve annak, hogy Nyugatra nézünk és „bezzegelünk”. Persze, vannak egyértelmű, a történelmi hagyományokból eredő különbözőségek. Egy régebbi és fejlettebb demokrácia, mint például Nagy-Britannia polgárai tudatosabbak és hatékonyabbak a saját jogaik érvényesítésében, mint az olyan kelet-közép európai társadalmak, mint Magyarország. És ez a különbség már gyerekkorban is látszik. A saját családom angol felében is tapasztalom, hogy a gyerek például az iskolában magabiztosabban kérdez, mert tisztában van azzal, hogy megkérdőjelezni a hallottakat, nem ördögtől való. Fontos, hogy a gyerekek ne gondolják természetesnek, hogy adott esetben egy felnőtt agresszíven lép föl ellenük, vagy verbálisan bánja őket, ne adj isten, hogy a sportmasszőr a bugyijukba nyúl.
A gyerekről neked mi jut eszedbe?
- Az emberség. Az a fajta romlatlan empátia és a cinizmus teljes hiánya, amit a saját lányomon is látok. Lola most nyolc éves. Egyszer hazavittem egy jegyzetfüzetet, amibe valamelyik UNICEF-es megbeszélésünkön jegyzeteltem, és ő épp akkor kezdett tanulni olvasni: U-NI-CEF, betűzte, majd megkérdezte, hogy mi ez. Elkezdtünk beszélgetni a szervezetről, a sokféleségről és a segítségnyújtásról, ami persze messze vitt, de ez a beszélgetés a mai napig tart köztünk. Folyamatosan érdeklődik, kérdezi, hogy hogy tud ő, a saját eszközeivel segíteni. Most ott tartunk, hogy adventkor magától szedi össze a kinőtt ruháit és játékait a rászoruló gyerekeknek. Minden gyerek egy kincs. Jártamban-keltemben, a munkám közben A gyerekektől folyamatosan kapok tőlük visszajelzést. Jönnek, megölelnek és nekik én csak egy lány vagyok a kék pólóban – de tudom, hogy azért ölel meg, mert tetszett neki az a mese, amit felolvastunk, vagy mert megindította a történet és kinyílt a szíve.
Ezek szerint akkor átjön a gyerekeknek az üzenet.
- Általában igen. De fel vagyunk készülve arra is, hogy az Ébresztő-Óra program keretében majd nem feltétlenül lesz mindig és mindenhol ilyen fokú nyitottság körülöttünk, és találkozunk kemény történetekkel. Ez a munka nem mindig csak boldogság és öröm...
Hogy tudod kezelni a manapság oly gyakran hallható gyerekbántalmazásokról szóló híreket?
- Rosszul. Már híradósként is rosszul érintett, amikor egy tragikus gyereksorsot kellett bemutatnom. Legutóbb, a szigetszentmiklósi esetnél majdnemhogy zokogtam. Tehetetlen dühöt és frusztrációt váltanak ki belőlem ezek a történetek. Mit lehetett volna jobban csinálni? Nekem személyesen nincs megoldásom, de rosszul érintenek. És inspirálnak is, hogy menjünk tovább és csináljuk. Szerintem nagyon fontos, hogy hangot adjunk az ilyen eseteknek, és igenis beszéljünk róluk.
Az édesanyád elvesztésekor átélt tragédiát fel akartad dolgozni, úgyhogy kiírtad magadból az érzelmeidet a Jöttem, hadd lássalak c. könyvedben. Egy gyerekkel történt tragédiát hogyan lehet feldolgozni? Van erre jó taktika?
- Olyan, amely mindenkinél egyformán jól működik, nincs. Számomra az egyik legnagyobb tanulsága ennek a regénynek az volt, hogy a gyásznál és a szeretett személy elvesztésénél intimebb emberi folyamat nem létezik. De nincs jó recept, mert ezt én így, te úgy dolgozod fel. Minden jó, és minden rossz, nincsenek szabályok. Az embernek egyszerűen türelmesnek kell lennie magával szemben, és elfogadni, hogy vannak olyan folyamatok az életben, amelyek sosem zárulnak le.
De nem félsz attól, hogy az UNICEF-es munkád során találkozni fogsz olyan életsorsokkal, tragédiákkal, amik majd felzaklatnak?
- Félelem nincs bennem, fel vagyok rá készülve. Igyekszem felszívni magamba és energiává, lelkesedéssé alakítani.
Nagykövetként mi a te missziód?
- Hogy hangja legyek azoknak a gyerekeknek, akiket nem látunk, nem hallunk. Erre vonatkozik az első hivatalos UNICEF nagyköveti feladatom is, ami a Gyerek, de joggal! kampány folytatása. Ez az Ébresztő-Óra program, amelynek én is az egyik trénere vagyok. Szeretnénk minél több és többféle iskolába eljutni a Rózsadombtól Szabolcs megyéig. Játékos, interaktív tanórákat tartunk gyerekjogokról, sokféleségről, arról, hogy milyen sokféleképpen lehet felnőni vagy éppen nem lehet felnőni. Igyekszünk rámutatni arra, hogy van olyan magyar gyerek, aki elmehet a boltba és választhat egy szép cipőt magának, de bizony élnek olyanok is itthon és a nagyvilágban, akiknek egyáltalán nincsen cipőjük. Érzékenyíteni szeretnénk a gyerekeket arra, hogy hogyan tudnak ők maguk segíteni magukon és gyerektársaikon. Eszközt és tudást szeretnénk a kezükbe adni a kitöréshez. Nyilván nem lehet 45 percben megváltani a világot, de igyekszünk egyfajta módszertant és írásos oktatóanyagokat otthagyni az iskolákban.
Nyitottak erre az iskolák?
- A programot márciustól teszteljük, és szeptembertől indítjuk teljes gőzzel. De már most is vannak olyan intézmények, amelyek érdeklődtek. Várjuk folyamatosan a többi iskola jelentkezését is.
Lehet ilyen szinten belenyúlni a családok életébe? Az UNICEF megmondhatja a szülőknek, hogy „figyeljetek a gyerekeitek jogaira, és ezt és ezt csináljátok”?
- Az UNICEF nem nyúl bele az egyes családok életébe, sokkal inkább ajánlásokat, módszertant fogalmaz meg. Erre szól a mandátuma. Az UNICEF megfogalmazza azt az ideális állapotot, amelyet a világ összes gyereke megérdemel. És azért dolgozik, hogy legalább közelítsünk ehhez az állapothoz. Igyekszünk az ajánlásokat eljuttatni minden szülőnek. Nyilván nem lesz minden szülő, minden tanár, edző vagy pap nyitott erre, de azon vagyunk, hogy legalább az önreflexióra hajlandóak legyenek. Én is folyamatosan megkérdőjelezem magam, mert nem szégyen föltenni a kérdést, hogy jól csinálom-e, és hibázni sem szégyen. Ha viszont úgy érzem, hogy valami nincs rendjén, akkor megpróbálok változtatni. A szülő elsődleges lakmuszpapírja a saját gyereke – tudnod kell olvasni a jeleket, látnod kell rajta, ha nem stimmel valami. És szülőként ki kell állnom a gyerekemért, odafigyelni rá, folyamatosan kommunikálni vele, hinni neki. Nem hagyhatom magára. Ha pedig tanácstalan vagy bizonytalan vagyok, akkor megkeresem azokat a csatornákat, ahol segítséget kérhetnek.
„A jószolgálati nagyköveti kinevezés önkéntes alapon működik. Ez nem jár diplomata fizetéssel és kék rendszámmal. Mint a külföldi nagykollégáim számára, az UNICEF-munkát én is pro bono végzem – ahogy Lucy Liu vagy Ewan McGregor, úgy én sem kapok fizetést. Már tíz éve önkénteskedem, a Speciális Olimpiai Szövetségnél kezdtem segíteni, azóta pedig folyamatosan a része az életemnek ez a fajta munka. Számomra ez olyan szükséglet, amit ha nem tudok kielégíteni, akkor nem vagyok jól. Aki kipróbálta már az önkéntes munkát, az tudja: pénzt nem kapsz érte, de „fizetséget” igen. Az UNICEF önkéntesei képézést kapnak és támogatjuk őket a munkájukban, ahogy tudjuk. Ez egy pici csapat, amelynek tagjai kölcsönösen segítik egymást.”
Önkéntesnek jelentkezni EZEN A LINKEN tudsz!
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor