Hadházi: A boldogság olyan, mint a matek, meg kell tanulni

2017-ben indult útjára A mi kis falunk, és március 7-én szombattól kerül képernyőkre a 10. évad. A kerek számot exkluzív mozifesztivállal ünnepelték az alkotók és az RTL csatorna. A Cinema City országszerte több moziban tartott különleges vetítést, ahol a rajongók az új évad első és negyedik epizódja mellett egy összeállítást nézhettek meg a forgatási bakikból.

Sokszor bosszankodok azon, hogy a magyar tévékbe kerülő sorozatok zöme A séf meg a többiektől kezdve a Renitensen át a Pokoli rokonokig mind külföldi produkciók másolása. Ebben a tengerben üde kivétel A mi kis falunk. Habár ez is egy külföldi ötlet, a szlovák Horná Dolná remake-jeként indult, de a sorozatot megálmodó Kapitány Iván elmondása szerint már az első évad után eltértek az eredeti történettől, sőt, a magyar változat túlélte az eredetit, ami 6 évad után véget ért.

Az alkotók úgy döntöttek, a 10. évad elején meglepik a rajongókat egy ünnepi különkiadással. Egy "mi lett volna, ha" típusú epizóddal indul az új etap. Majdnem minden sitcomban élnek ezzel a megoldással. Láthattuk például a Jóbarátokban, amikor a szereplők arról álmodoznak, hogy például mennyire alakul másként minden, ha Rachel mégis hozzámegy Barryhez. De volt ilyen az Agymenőkben is, ott az volt a központi kérdés, mi lett volna, ha Sheldonnak köszönhetően nem találkoznak egymással a főszereplők.

Itt az apropót az szolgáltatja, hogy a sorozat három naplopója, Szifon (Debreczeny Csaba), Baki (Kerekes József) és Árpi (Hevér Gábor) segítenek Kati néninek (Udvaros Dorottya) kitakarítani az iskola épületét, amit átvesz egy alapítvány, és takarítás közben megtalálják a sorozat fontosabb szereplőinek gyerekkori leckefüzetét, amiben az volt a feladat, hogy mindenki írja le, mi szeretne lenni a jövőben.

Ennek kapcsán elképzelünk egy alternatív Pajkaszeget, ahol mindenki más, mint amit megszokhattunk.

Első ránézésre fura, hogy az első után a negyedik epizódot mutatták be az érdeklődőknek. De eléggé lekerekített a történet ahhoz, hogy ne hiányozzanak az előzmények. A cselekményt itt András püspök (Horváth Lajos Ottó) mozgatja, aki kiprovokálja, hogy János atya (Schmied Zoltán) bokszmérkőzésen csapjon össze Andrással (Mihályfi Balázs). Mindezt azért, mert a püspököt bosszantja, hogy az orvos újra az ő unokahúga Zsófia (Peller Anna) körül legyeskedik. A nem mindennapi sportesemény persze megmozgatja az egész falut.

Bevallom, vegyes érzésekkel érkeztem a vetítésre. Nem állítom, hogy láttam a sorozat összes epizódját, de az előző napokban belenéztem a 9. évadba. Egyfelől nem nagyon van magyar sorozat, amiben ennyi kiváló színészt láthatunk. Mint azt a vetítést követő közönségtalálkozón elhangzott, 64 visszatérő szereplő sorsát követhetjük. Még a kisebb szerepekben is olyan neveket láthatunk, mint Pokorny Lia, Zsurzs Kati, Tóth Enikő, Döbrösi Laura vagy Mihályfi Balázs. Sőt, kisebb epizódszerepben feltűnt mások mellett az évek során Trokán Nóra, Ábel Anita, Rohonyi Barna, Gáspár Tibor vagy Ágoston Kata.

De ami a nevettetés-faktort illeti ugyanazokat a problémákat láttam, mint nagyon sok hasonló magyar produkciónál (egészen a Szomszédokig és a Família kft.-ig visszamenőleg). A játékmód sok esetben elnagyolt, túlzó, színházias. Olykor már-már ripacskodó. Az indokoltat meghaladó mértékben épít vicces arcokra, hanghordozásra, gesztusokra. Személy szerint sokkal jobban kedvelem, amikor a komédiát pókerarccal adják elő, realista megközelítéssel, mert összességében így sokkal jobban ülnek a poénok, "nagyobbat szólnak".

A most látott két epizód viszont kellemes csalódást okozott. Nem mondom, hogy gyökeresen más irányt képvisel, de Bús Gábor Olivér írói csapatának sokkal jobban sikerült eltalálni az arányokat. A színészek is mintha kicsit új erőre kaptak volna. Külön kiemelném Lengyel Tamást és Bánki Gergelyt, akiknek sikerült az "álom" epizódban a megszokottól teljesen eltérő karaktert hozniuk. A negyedik epizódban pedig a show-t Dióssi Gábor lopta el, aki Saci (Sodró Eliza) szenilis apukáját hozta tökéletesen. Úgy volt rendkívül vicces, hogy egy pillanatra sem vált nevetségessé, és ezáltal a nevetés közepette is át lehetett érezni az ő szívszorító helyzetét. Ez persze nagyban köszönhető a szájába adott remek mondatoknak is.

A fesztiválsorozat központi eseménye a Cinema City Arénában tartott közönségtalálkozó volt, ahol a vetítés után Hevér Gábor beszélgetett Kapitány Iván rendezővel, a sorozat megálmodójával, és a jelenlévő színészekkel, akik érdekes adatokat, kulisszatitkokat és sztorikat osztottak meg velünk.

Például kiderült, hogy bár 4 éven keresztül minden felvétel, a belsők is Pilisszentléleken készültek, a Covid arra kényszerítette őket, hogy a belső tereket stúdióban építsék fel. Hevér Gábor szerint annyira tökéletesen sikerült rekonstruálni a szentléleki helyiségeket, hogy

Azóta a külsőkön kívül egyedül a templom/művelődésiház az, amit a helyszínen kell leforgatniuk. A falura egyébként azért esett a választás, mert nincs túl messze Budapesttől, és olyan települést kellett találniuk, ahol vagy nincs templom, vagy ha van is, nem uralja annyira a faluképet, hogy gondot okozzon kihagyni a felvételekről.

Arról is szó esett, hogy a forgatások ténye mennyire megosztotta a pilisi falu lakóit. A legelszántabb kritikusuk úgy próbálta kiutálni őket, hogy valahányszor Kapitány Iván elkiáltotta magát, hogy "felvétel", beindította a láncfűrészét. Végül az a megoldás született, hogy a rendező azt kiáltotta, "főpróba", így nyugodtan elkészülhetett az adott jelenet.

Halhattunk további érdekes statisztikákat is. Mivel a sorozatban sok a szereplő, nem csoda, hogy senki sem tűnt fel az összes epizódban. A rekorder Csuja Imre, akit eddig összesen 158 részben láthattunk, őt Bánki Gergely követi 152 megjelenéssel. Szifon és Baki figuráját legtöbbször együtt láthatjuk, ennek tükrében talán meglepő, hogy míg Debreczeny Csaba 147-szer, Kerekes József "csak" 142-szer tűnt fel.

Kapitány Iván arról is mesélt, hogy bár vígjátékról van szó, néha próbálnak komoly pillanatokat teremteni, de ez nem mindig úgy sül el, ahogy tervezik. Példának hozta azt a jelenetet, amikor Dr. Rádi János (Reviczky Gábor) randevúra hívta az Udvaros Dorottya által megformált tanárnőt, de közben állandóan elhívják a pácienseihez, ezért a légyott kudarcba fullad.

A jelenet azonban másképp alakult, mint ahogy megírták. A részleteket már maga a művésznő ecsetelte előttünk. A jelenet a szabadban játszódott, a színészek műanyag kerti székeken ültek. Udvaros Dorottya széke egyszer csak süllyedni kezdett és felborult, a művésznő pedig a földön találta magát. Reviczky Gábor riadtan, de a szerepét nem megtörve felpattant. Mint bevallotta, azért ijedt meg, mert ahová Udvaros esett, mindenütt szerszámok hevertek a földön. A művésznőt azonban nem kellett félteni, gyorsan felpattant, és befejezték a jelenetet. A kamera végig forgott, és végül így is került be az adásba. Kapitány Iván szerint talán az egyetlen jelenet volt a 10 évad során, amit elsőre tökéletesen sikerült felvenni.

Igazán jóhangulatúra sikerült az este, ahol azt is megtudhattuk, hogy Földes Eszter is csatlakozik a színászgárdához. De a legnagyobb szenzációt kétségtelenül egy még fontosabb bejelentés jelenti:

A "Gyuri" címre keresztelt széria ősztől látható majd az RTL műsorában. Így hát a rajongók immár dupla dózisban kapják a mindennapi Pajkaszeget.

„Végre Magyarországon is bemutatták” – így számolt be Karácsony Gergely főpolgármester az amerikai Connie Field Democracy Noir című dokumentumfilmjének budapesti bemutatójáról, amit kedden tartottak az Eötvös10-ben. Bár a film már számos országba eljutott, Magyarországon most láthatta először a közönség.

Alig 40 másodperc telik el Connie Field Democracy Noir című dokumentumfilmjéből, és a Guardian szerint a néző már érti is a tanulságot. A budapesti látképek után Orbán Viktor látható, amint Vlagyimir Putyinnal beszélget, majd kezet fog Donald Trumppal. A film üzenete a lap szerint világos: ez nem pusztán egy kelet-európai ország belügye.

Connie Field rendező korábban olyan témákkal foglalkozott, mint a dél-afrikai apartheid bukása, az amerikai polgárjogi mozgalom, valamint a vietnámi háborúban elkövetett Mỹ Lai-i mészárlás. Szerinte mostani filmje a demokrácia leépülésének veszélyére hívja fel a figyelmet.

„Az egyik legnagyobb, abszolút veszély, amellyel ma a világban szembesülünk, a demokrácia leépülése. Az emberek azt hiszik, ez a szó elvont. Nem az” - mondja.

A film a magyar ellenállás szellemiségét is bemutatja a három nő több mint egy évtizedes küzdelmén keresztül. „Számomra most a legfontosabb, hogy a közönség megértse: vissza kell vágnunk, és hogy a demokrácia minden szempontból döntő fontosságú” - fogalmaz a rendező.

Bár a téma az amerikai közönséget is érdekelheti, a film forgalmazása nehézségekbe ütközött az Egyesült Államokban. Washington DC-ben több mozi sem vállalta a vetítést; a forgalmazó szerint legalább egy esetben azért, mert attól tartottak, megsértenék a Fehér Házhoz kötődő embereket. „Az egyik mozitulajdonos azt mondta, nem akarják elidegeníteni a közönségüket, vagy a közönségük egy részét, vagy a Trumpnak dolgozó embereket” – nyilatkozta Field.

Field szerint a két vezető között a legfőbb hasonlóság, hogy mindketten egy politikai vereség után tudatosan építettek fel egy hűséges választói bázist.

„Most megpróbál egy olyan képet felfesteni nekünk, hogy ez lesz a sorsotok, ha nem figyeltek. És a legsebezhetőbbekkel kezdi, a bevándorlókkal. Orbánnak semmi ilyesmit nem kellett bevetnie.”

Field szerint azonban az Egyesült Államoknak két előnye is van Magyarországgal szemben: a hatalom tagállami megosztása és egy jól finanszírozott ellenzéki párt.

53 éve a Szent István körút 14. alatt valami megváltozott. 1973. március 2-án, egy pénteki napon a Vígszínház patinás falai között berobbant egy addig ismeretlen energia: a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról bemutatója nemcsak egy új műfajt, a magyar rockmusicalt tette a nagyszínpadra, hanem egy új generációt is felfedezett.

amely Marton László rendezésében mert szólni a drogokról, a kiábrándultságról, a szabadságvágyról és a közösség erejéről. A „szomorú musicalnek” nevezett előadás azonnal kultikussá vált, és egy évtizeden át tartó, 386 előadást megérő diadalmenetbe kezdett.

A történet Amerikában, egy fiktív montanai rockfesztiválon játszódik, de a levegője sűrűn idézte a korszak nagy, ellentmondásos ifjúsági mítoszait. Míg Déry Tibor, az eredeti kisregény írója egy woodstocki képes riportot nevezett meg ihletforrásként, a darab sötét, erőszakba torkolló atmoszférája sokkal inkább az altamonti Rolling Stones-koncert tragédiáját visszhangozta.

A Vígszínház fiatal rendezője, Marton László azonban meglátta benne a lehetőséget, és 1972 augusztusában felkereste a Locomotiv GT frissen alakult zenekarának vezetőjét, Presser Gábort. Az alkotói folyamatba Radnóti Zsuzsa dramaturg és a dalszövegeket jegyző Adamis Anna is bekapcsolódott, de

A lehetetlen mégis lehetségessé vált. A Vígszínház színpadán élő rockzene szólt: a zenekari árokban kezdetben maga az LGT, később a Gemini játszott, olyan energiát adva az előadásnak, amely inkább emlékeztetett egy beatkoncertre, mint egy hagyományos színházi estére.

és a magyar popkultúra megkerülhetetlen darabjaivá nemesedtek. Presser Gábor és Adamis Anna olyan szövegeket és dallamokat írtak, amelyek egy egész generáció életérzését sűrítették magukba. A bemutatón a főszerepeket a színház akkori és későbbi csillagai játszották, többek között Almási Éva, Tahi Tóth László, Koncz Gábor, Kern András, Koltai Róbert és Kútvölgyi Erzsébet. A produkció olyan szoros köteléket alakított ki a zeneszerző és a színház között, hogy Presser 1978-tól a Vígszínház zenei vezetője lett.

A darab nemcsak a hangzásával, hanem a témáival is provokált. A hetvenes évek elejének Magyarországán nyíltan beszélt a kábítószerről, a másságról, a holokauszt feldolgozatlan traumájáról és az emigráns lét gyökértelenségéről. A siker elsöprő volt.

A produkció bejárta Európát, hatalmas sikert aratott Belgrádban, Bécsben és Prágában is. A színészek számára is új élmény volt a rajongásnak az a formája, ami addig csak a rocksztárokat övezte.

„Egyáltalán nem számítottunk arra, hogy ez ekkorát fog robbanni” – emlékezett vissza Almási Éva, az előadás Eszterének megformálója. A próbák hangulatát jól érzékelteti Egri Márta anekdotája, aki szerint Presser Gábor még a kiejtésbe is beleszólt, hogy a dalok hitelesebben, „rockosabban” szólaljanak meg.

Nem azt mondtuk, hogy miért nem, hanem hogy mér nem?” - emlékezett vissza Egri Márta a Vasárnap című lapnak. A darab olyan mélyen beépült a színház életébe, hogy a kulisszák mögött is évtizedes kapcsolatokat teremtett. Hegedűs D. Géza, aki beugróként került a produkcióba, egy interjúban mesélt Földes Irmikéről, a fodrászról, aki akkor készítette el a frizuráját: „Irmike 51 év óta, mind a mai napig… most is bejár a színházba, mint az én fodrászom.”

A darabot övező konszenzus azonban nem volt teljes. Évtizedekkel később Uj Péter publicista egy írásában „rettenetes, ostoba, rockellenes kurzusdarabnak” nevezte, amely szerinte épp a lázadó ifjúsági kultúra ellenében szólt. Ez a vélemény is jól mutatja, hogy a Képzelt riport hatása és értelmezése máig vita tárgya, ami csak a jelentőségét hangsúlyozza.

– ezek a felvételek ma a Fortepan archívum jóvoltából bárki számára elérhetők.

A darab utóélete legalább olyan gazdag, mint a bemutató története. 1979-ben rádiójáték készült belőle, 1986-ban pedig angol nyelven is bemutatták az Egyesült Államokban. A dalok újra és újra felcsendültek nagy koncerteken, például a 2002-es LGT Fesztiválon és a 2007-es Szigeten. A 40. évfordulón, 2013-ban a Vígszínház egy külön előadásban, a Riport a Popfesztiválról című produkcióban idézte fel a születés körülményeit, az 50. jubileumot pedig 2023-ban nagyszabású Presser-esttel ünnepelték. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról több volt, mint egy sikeres előadás: intézménytörténeti fordulópont, amely bebizonyította, hogy a rockzenének helye van a kőszínházban, dalai pedig egy nemzedék kollektív emlékezetének részévé váltak.

Ritkán fordul elő, hogy egy elsőfilmes rendező úgy rúgja be az ajtót az animációs nagyágyúk közé, hogy közben észre sem vesszük, hogy egy kedves családi meséből őrült sci-fi paródia lesz. Daniel Chong és csapata pontosan ezt tette az Agyugrásszal:

A Pixar legújabb alkotása első pillantásra klasszikus, szívmelengető családi filmnek tűnik. Az érzelmes felütés, a kissé szerencsétlen, de jószándékú főhős, Mabel és a természetközeli idill mind azt sugallják: itt bizony könnyes tanulságra számíthatunk. Aztán jönnek az első komolyabb csavarok. Nem túlzás azt állítani, hogy Mabel gyerekkorától kezdve bármihez nyúl, az félremegy. Mintha élő bizonyítéka lenne annak a mondásnak, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Márpedig senkiben sincs annyi jószándék mint a tinédzser lányban.

Főhősünk mindössze 19 éves korára elszánt természetvédő aktivistává válik, aki az emberiségben csalódva egy csendes tisztáson talál lelkimenedéket. Ez a kis természeti csoda jelenti számára a lelki békét, kapcsolódást múltjához és a boldogságot. Egészen addig, amíg a helyi elképesztően népszerű polgármester ki nem szemeli a területet az autópálya-körgyűrűjének befejezéséhez. A konfliktus alapja tehát ismerős: haladás kontra természetvédelem. A film azonban nem ragad le a „védd a fákat” szintjén. Ami ezután következik, az egyszerre abszurd és meglepően mély.

Innentől az Agyugrász olyan éles kanyart vesz, hogy a nézőnek is kapaszkodnia kell. A kedves bevezető után hirtelen egy szinte parodisztikus, elrugaszkodott sci-fiben találjuk magunkat, amely nyíltan kikacsint a tavalyi év legnagyobb látványfilmére. Bátran merem állítani, hogy ez a „legjobb Avatar-film”, amit valaha láttunk, még ha csak átvitt értelemben is.

A párhuzam természetesen a James Cameron „Hupikék Pocahontasaival” adja magát, de az Agyugrász nem technológiai forradalommal akar lenyűgözni. Inkább tartalommal, szívvel és ötletességgel múlja felül a blockbustert. Míg Cameron Pandora-világa egy agyatlan látványorgia immár háromszor leforgatva, addig a Pixar kreativitással töltötte fel a vásznat. Képes teljesen elborult alapötletből is koherens, érzelmileg működő történetet faragni.

A vizuális poénok elképesztően hatásosak, nem a szokásos, kötelező animációs geggyűjteményt kapjuk. Többször nevettem fel, percekig kuncogtam a poénokon, ami nálam nagy szó. Itt működik a valódi, ritmusra épített, térdcsapkodós humor, amely néha a háttérben, egy-egy fél másodperces képi villanásban teljesedik ki. Ritka az ilyen precíz komikus időzítés, pláne egy elsőfilmes rendezőtől.

Jó, modern Disneyhez méltó módon az Agyugrásznak nincs klasszikus értelemben vett főgonosza. Felbukkan ugyan egy ellenszenves mellékalak, akit a fináléban nagy ellenfélként pozícionálnak, de ő inkább a körülmények terméke, semmint valódi, árnyalt antagonista. Az igazi „rossz” itt Mabel makacs, elvakult döntéssorozata. A kétségbeesésből fakadó, minden racionalitást félresöprő lépései sodorják egyre mélyebbre a konfliktusba.

Még tanmeseként is több rétegben működik az Agyugrász. A természetvédelem csak az egyik szál. Ugyanilyen hangsúlyos az együttélés fontossága, a közös érdek felismerése, a csapatmunka ereje és a múlt elengedése, miközben az igazán jó dolgokat magunkkal visszük. A család és a barátság szerepe sem marad háttérben, de mindezt nem didaktikus módon, hanem a cselekménybe szervesen ágyazva kapjuk, sokszor szöveg nélkül csal könnyeket a néző szemébe. Pixar filmként nem csak a humor nyert teret, több alkalommal is párás lesz a szemünk. A film nem prédikál, inkább helyzetekbe kényszeríti a szereplőit és velük együtt a nézőt is.

A magyar szinkron korrekt, a poénok többsége működik, ám az ember óhatatlanul eljátszik a gondolattal, milyen lehetett volna eredetiben hallani például Meryl Streep vagy Bobby Moynihan játékát. Ettől függetlenül a humor vizuális ereje annyira domináns, hogy a nyelvi különbségek kevésbé fájnak. Az utóbbi években a Pixar termése meglehetősen hullámzó volt. A Lightyear vagy az Elemi megosztó fogadtatása után sokan hiányolták a stúdió régi formáját. Az Elio-t inkább meg sem említeném. Bár akadtak jól sikerült folytatások, mint az Agymanók 2, az igazán átütő, új kreatív Pixar történet régóta váratott magára. Az Agyugrász ilyen szempontból friss levegő: mer kockáztatni, mer furcsa lenni, és közben nem felejti el, hogyan kell szívhez szóló mesét mondani, egy eszeveszettül vicces sci-fibe oltva.

Agyament alapötletből épít érzelmileg hiteles történetet, miközben harsányan szórakoztat. Ritka kombináció. Régen láthattunk igazán jó vígjátékot a mozikban és azt kell, hogy mondjam az Agyugrász közel van ehhez a titulushoz. Nem csupán egy jól sikerült animációs film. Inkább annak bizonyítéka, hogy a Pixarban még mindig ott pislákol az a bizonyos kreatív szikra. Ha ilyen alkotások születnek belőle, akkor talán nem is kell annyira aggódnunk a stúdió jövője miatt.