„14 embert csempésztek át a kamionban, ketten éltük túl” – egy szír menekült vallomása
Bár a halálkamiont túlélte, és végre Angliában volt, még mindig nem volt kint a mély vízből: menekültstátuszért folyamodott, amelyet meg is kapott, azonban a törvényeknek megfelelően saját magának kellett lakhatásról gondoskodnia. Ez pénz nélkül kivitelezhetetlen volt, a tanuláshoz és a munkavállaláshoz viszont kell egy állandó lakhely. Mindezt nehezítette, hogy Faraj akkor még egy szót sem beszélt angolul. Az utcán töltött két hét után egy olyan szállóban talált menedékre, amelyet mentális problémákkal küszködőknek és drogfüggőknek tartottak fent. Menekültként egy évig élhetett itt, ám itt is veszélyben volt az élete: többször próbálták megölni, ezért egyáltalán nem érezte magát biztonságban. Ő azonban nem ítélte el támadóit, úgy gondolta, hogy
nem rossz emberek ők, csak megvannak a maguk problémáik.
Eközben pedig szüntelenül munkát keresett, leginkább éttermekben alkalmazták, ám ott sem járt túl sok sikerrel: az egyik étterem 5 fontot volt csak hajlandó fizetni egy hatórás műszakért, egy másik pedig ki sem fizette egyheti munkáját, mondván, hogy csak betanulás volt.
Faraj attól félt, visszakerül az utcára, a hostelből ugyanis hamarosan mennie kellett. Egyik barátja ekkor mesélt neki a Refugees at Home nevű szervezetről, amelynek lényege, hogy a jótékony szellemmel megáldott emberek felajánlhatják üres szobáikat a menekülteknek. Így talált rá egy család Cambridge-ben, akik felajánlották, hogy hozzájuk költözhet. Faraj először rettegett:
mi van, ha ez csak csapda, ha ki fogják használni, vagy ha a család gyerekei gyűlölik majd, amiért menekült és meleg.
A kételyei azonban elpárologtak, amikor megismerte a családot, akinél azóta is él immáron három éve. A segítségükkel Faraj beiratkozott egy londoni szakácsiskolába, ahol hamar ösztöndíjas lett, mellette pedig séfként dolgozik. A jövőjét egyelőre nem látja, boldog, hogy életben van, biztonságban élhet, és dolgozhat.
