Félórája nyomkodtam az orrspray-t, mire rájöttem, hogy rajta hagytam a kupakot
A címben szereplő orrspray-s történet nem szorul magyarázatra. De ha végiggondolok eddigi életemen, azt hiszem, már akkor rosszul állt a szénám, amikor anno vezetni tanultam, és az oktatóm utasítására, miszerint "Jobbra!", riadtan visszaszóltam: "Jó, de most neked jobbra, vagy nekem jobbra?" Aztán amikor jópár évvel később, komoly állásban, még komolyabb, fekete nadrágkosztümben és dögös napszemüvegben – immár gyalog – nekimentem a járdaszigetnek, mert a mobilomat bámultam, és kb. Újbuda teljes törzsközönsége szeme láttára kiterültem az aszfalton, már tudtam, hogy a hajszín bizony kötelez. Íme három GARANTÁLTAN igaz sztori, amire... hát szóval nincs mentség.
Pisilni csak pontosan, szépen...
Kevés törvényszerűsége van a mindennapjaimnak, de egy biztosan: MINDIG öt perccel azután jövök rá, hogy iszonyatosan kell pisilni, miután a lehető legkényelmesebben becihelődtem az ágyamba, és épp készülök átadni magam a jóleső álomnak. Elmehetnék előtte is, de hát az túl ésszerű lenne. Így aztán az ágyban nagyobb dilemmával szembesülök, mint elsőre tűnik: a 2×2 méteres, pihepuha paplan marasztalóan beterít, a hálóm ablakából látom az égen pici fénypontként úszó repülőket, a kutya melengeti a talpamat (igen, az ágy végében alszik, külön tappancsmintás takarón), minden békés és tökéletes. Erre pisilni kell. Nagyon. Pedig az előbb még nem kellett. Persze alkudozással kezdem: á, nem is, csak akkor, ha megmozdulok... nem, mégsem csak akkor. Ha oldalra fordulok, jobb... nem, egyre rosszabb. Inkább nem koncentrálok rá, elalszom és kész, végülis minden agyban dől el....a francba, nem megy. A természettel szembeni nagy küzdelem veszteseként végül kihernyózok a takaró alól, a kutyát véletlenül lerúgom, a papucsom a sötétben sehol, a villany amúgy is végképp felébresztene. Kilábujjhegyezek a fürdőbe, fellököm a minikukát, lerántom az illatosítót, és természetesen ezen a ponton fogy el a vécépapír is, ami további öt perc négykézlábas keresgélés a töksötét fürdőszobaszekrényben. Ekkorra már jéghideg a lábam, de azért még belelépek a kövön valami csúszós trutyiba (asszem, öblítő, de néha takarításkor a Domestost is túltolom), újabb kerülő ki a konyhába papírtörlőért. Mire visszatámolygok az ágyba, a kutya már újra horkol (tudja, milyen hülye a gazdája), visszadidergek a paplan alá, és magamban átkozódom úgy általában mindenen. És ez az a szitu, amikor legalább fél óráig nem tudok elaludni, úgy felheccelem magam. Egyszer próbáljátok ki, nagyon megéri.
"Azért megismételhetné, drága... látványos volt!"
A munkából hazamenés olykor komoly kihívások elé szokott állítani. Mondhatnám, hogy a fáradtság miatt, de az, hogy pl. kifelé kopogok az irodám ajtaján, és tíz másodpercig illedelmesen várom, hogy valaki kiszóljon: "szabad!", azért mégsem tudható be szimpla agyi kimerültségnek. Ahogy az sem, hogy a hazaindulás előtti mosdó-járatnál percekig rángatom a vécéajtót, és már épp halálra rémülök, hogy beszorultam, amikor rájövök, hogy kifelé nyílik. Sajnos mindkettő megesett velem. De azon a délutánon, amiről most szó lesz, sikerült mindent alulmúlnom. Úgy fél hat lehetett, én pedig épp a munkahelyi lift előtti márványpadlón guggoltam, a táskám mellett. Körülöttem a földön a mobilom, az esernyőm, a sminkkészletem, egy üveg parfüm – jó, legalább Chanel volt, ennyi még megmaradt a méltóságomból -, egy csomag Algoflex forte és egy spongyabobos papírzsepi. A lift már háromszor elment, körberöhögött néhány öltönyös kolléga, két biztonsági őr és számtalan szánakozó tekintetű takarító hölgy - és az a rohadék belépőkártya még MINDIG nem volt meg! Kb. tíz perc további turkálás és a teljes kétségbeesés határán jöttem rá, hogy a dzsekim zsebében van. Ahová mellesleg öt perccel indulás előtt készítettem oda, nehogy elfelejtsem. Megszégyenülten kullogtam át a biztonsági kapun, és épp azon agyaltam, hogy a női táskákat be kéne tiltani – esetleg engem is – amikor a villamoson újabb megpróbáltatás várt. Fellibbentem a 41-es re, erre az egyik méregzöld körömcipőm úgy ott maradt a peronon, mint a sicc. Riadt tántorgás és hátranézegetés után egyszer csak a tömegből hopp, valaki felmarta a cipőt, és mielőtt észbe kaptam, rá is adta a kalimpáló lábamra. Jól szituált úriember volt, akinek ezúton ismét köszönöm, még akkor is, ha három megállóval odébb, amikor már reménykedtem, hogy mindenki elfeledte a történteket, leszálláskor odakiabált nekem: "Azért megismételhetné, drága... nagyon látványos volt." A villamos meg kórusban röhögött.
"Ez szerinted se nekem való, mi?"
És végül egy sztori, ahol végre nem én voltam a szőkébb. Vagyis csak hajszínre, az érdem mindenképp a történet másik szereplőjét illeti. Ismert kávézólánc, cuki szöszi kiscsaj a pultban.
Én: – Egy málnás sült sajttortát és egy buborékos vizet kérek.
Ő (hosszú pötyögés a gépen): – Milyen víz?
Én: – Buborékos.
Ő (tétován körülnéz): – Ja, amúgy azt el kell venni a pultból.
Én (odamentem, elvetem, elétettem).
Ő: – Itt fogyasztod?
Bólintottam.
Ő (teljes zavarban vakarta a fejét): – Akkor kéne pohár is, nem?
Ismét bólintottam. Egy ideig farkasszemet nézünk, aztán hirtelen észbe kapott, és lehajolt a pult alá. – Ja, a poharak amúgy itt vannak, várjál... – hallottam a fojtott mormolását, de látni nem láttam belőle sokat, csak az egyenruhás popóját, ami még kimeredt a pult mögül. Aztán győzedelmesen előbukkant egy kissé meggyötört papírpohárral, átnyújtotta nekem, és felbátorodva rám meredt: – És mit is kértél még? Egy flatwhite-ot?
Na itt tört ki belőlem a röhögés. Becsületére legyen mondva, visszaröhögött, és azt mondja: – Ez szerinted se nekem való, mi? Nagyon röhögve megint bólogattam, és megfogadtam, hogy ezentúl ide fogok járni kávézni. Már csak szőke női mundérbecsületből is.
Címkép: Pixabay
