Este 10-kor csontkukacokat szedni a sebből elég kemény, de valakinek ezt is be kell vállalnia
„Kömény és Chili a hattyúink, Zsálya a kacsa, Bözsi, Jolán, Bea és Judit pedig a tyúkok. A gerléinket már nem nevezzük el, mert olyan sok van, kivéve egyet: ő a Gőzgerle, aki mindig fejre száll. Azért lett Gőz, mert megállíthatatlan, és mert mikor idekerült, folyton bejött utánunk a fürdőbe, hogy a zuhanyzó tetején üljön a gőzben.
Volt Diána nevű egerészölyvünk, és nemrég engedtünk el egy baglyot, akit József Attila néven emlegettünk. Őt a HÉV ütötte el, átment felette legalább 8-10 szerelvény, mire kiszedték a sínek közül.”
Ezekkel a szavakkal mutatja be aktuális „pácienseit” Kovács Klára, akit barátai csak Madárterminátorként emlegetnek.
Dunaharasztin vagyunk, egy családi ház tágas kertjében, ami felér egy kisebb állatkerttel. A szabadon sétálgató hattyúk, tyúkok és kacsa mellett több nagy röpdét is kialakítottak, mindegyiknek van lakója. A rekord a tavaszi-nyári csúcsidőszakban 100 fölött volt, 70-80 alá pedig csak ritkán megy.
De hogy indult ez az egész? A gyökerek több generációra nyúlnak vissza a családban.
„Dédszüleim a Hortobágyon található Egyeken éltek, és már akkor megmentettek egy gólyát, amikor az anyukám 9 éves volt. Felnevelték, majd a kertjükből indították útnak Afrikába” – meséli.
Fotók: Mervai Márk
Dunakeszin nőtt fel, szülei itt folytatták a hagyományt: sebesült galambokat, rigókat vittek haza, hogy gondjukat viseljék. Egy idő után a szomszédok körében is elterjedt a hír, hogy ezzel foglalkoznak, lehet hozzájuk madarakat vinni.
Klárit azonban érettségi után egy időre más irányba sodorta az élet: nemzetközi tanulmányok szakra jelentkezett az egyetemen, ami elsőre meglepőnek tűnhet, szerinte viszont nem volt akkora elrugaszkodás.
„Először embereken akartam segíteni, az UNICEF és a diplomáciai pálya vonzott nagyon. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy ezek olyan szinten összeforrtak a pénzzel és a politikával, ami nekem már nem fért volna bele megalkuvás nélkül.
Ráadásul alighanem ahhoz is túl érzékeny vagyok, hogy mondjuk afrikai éhezőkkel foglalkozzak.”
Lelakott hétvégi házból befogadóállomás
Klári nagyjából hat évvel ezelőtt jutott el addig, hogy ha lát egy szenvedő madarat, azt nem feltétlenül kell elvinnie valaki máshoz, hanem ő maga is megpróbálhat segíteni rajta. Vett egy lakást Kispesten a Wekerle-telepen, itt látott munkához.
„Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy azon a 45 négyzetméteren csodát tettem” – idézi fel, de persze bőven voltak konfliktusaik is a szomszédokkal, főleg miután kiderült, mivel foglalkoznak.
Először még csak galambokat és gerléket vettek pártfogásuk alá turistabusz-vezetőként dolgozó párjával, akire teljesen ő ragasztotta át a madarak szeretetét. Ma már ott tart, hogy magától, akár a busszal is megáll segíteni, ha sebesült madarat lát az út szélén.
„Azért nagy szerencséd van vele, egy átlagos kapcsolat könnyen rá is mehetne a tiédhez hasonló megszállottságra” – jegyzem meg Klárinak, mire nevetve annyit felel:
„Én nem állítom, hogy nem ment rá már többször is...”
