KULT
A Rovatból

„Sokszor sírok a kamera mögött” – Interjú Mohos Zsófia fotóművésszel

Ráncos szoknyák, tisztaszobák, pampuskák, legelő bárányok – sokak számára ismeretlen világokat mutatnak be a fotós álomszerű képei.


A 88 éves Bözsi néni leült a fényképezőgép elé, és elkezdett varrni. Amikor a fotós, Mohos Zsófia megjegyezte, hogy a néni nagyon szeret varrni, ő azt válaszolta rá, hogy mindent szeret csinálni, amit valaha kellett csinálnia az életében, másképp nem is érdemes.

Ez volt az egyik első beszélgetésfoszlány és a hozzá tartozó meseszerű fotó, amit eljutott a fotóstól hozzám – és már ezzel is meggyőzött arról, hogy még többet szeretnék tudni a munkásságáról. A beszélgetésünkkel egy kicsit közelebbi betekintést engedett a szenvedélyébe, a mindennapjaiba és a gyökereibe – közben pedig még több anekdotát mesélt Görbeországról.

– Miért éppen a fotózás? Milyen hatások által alakult ki nálad ez a szenvedély, ami végül a hivatásoddá vált?

– Egészen kicsi koromtól fontos volt nekem, hogy valahogy meg tudjam őrizni a jelent. Az eltűnés, az elmúlás már ekkor is megérintett. Lehet, hogy azért is, mert anyukám régész – emiatt már kiskoromtól az életem részei voltak ezek a letűnt korok, amelyeket úgy érzem, meg kell menteni. Aztán 13 vagy 14 éves koromban egy nyereményjátékon egy fényképezőgépet nyertem, amin gyakorlatilag csak egy exponálógomb volt, de már akkor nagyon lenyűgözött az, hogy meg tudom vele őrizni a pillanatot. Emellett sok ideig írtam is, például naplót vezettem, de végül a fotózás lett az én nyelvem. A képek által tudom a leginkább kifejezni azt, amit érzek, és azt, amit fontosnak tartok megörökíteni.

– Igen, észrevettem, hogy az írásaid – akár ha csak az Instagram-fotóleírásaidra gondolunk – is nagyon hangulatosak.

– Nagyon élvezem az írást is, mindig is szerettem és a következő könyvemben ez is meg fog jelenni. Többen is visszajeleztek, hogy jól működik együtt a kettő.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidet elnézve több magyar fotós munkái is eszembe jutnak, például Haár Ferenc egy-egy képe, vagy Sugár Kata egyes portréi. Volt olyan, aki fotósként formálta a szemléletmódodat?

– Igazából nem nagyon. Nemrég fedeztem fel közelebbről Korniss Péter munkásságát, így most, utólag veszem észre, hogy van jó pár hasonló fotónk, pedig a képek készültekor még őt nem ismertem. Inkább arról lehet szó, hogy ugyanaz a szemléletmód dolgozik benne is, mint bennem.

– Mi ez a szemléletmód? Mi az, ami megfog téged egy-egy jelenetben, amit aztán megörökítesz?

– Az a célom, hogy a szépséget megragadjam. Azokban a világokban, amiket fotózok, számtalan szocio-jellegű képet lehetne készíteni, hiszen jelen van a szegénység, a nyomor, a rendetlenség – de én valahogy mindig a szép részeit tudom megmutatni. Azt hiszem, nem is tudok másféle képeket készíteni. Én így látom ezt a világot, ezért csak ezt a részét tudom megragadni. Olyan, mintha egy szemüvegen át nézném, amelyen át minden egészen mesebelinek tűnik.

Fotó: Mohos Zsófia

– Tehát adott világokat fotózol. Bár vannak a portfóliódban családi és esküvői fotók is, elsősorban a népi hagyományokban gazdag tájakon találtad meg a hangodat – például palócföldi településeken, erdélyi falvakban. Van valamilyen személyes kötődésed ezekhez?

– Ez az egész projekt egy kicsi Nógrád megyei faluból indult, Kisecsetről, ahová a nagymamám révén kötődöm. Kisebb koromban ott töltöttem nála nagyon sok nyári szünetet és hétvégét – ez abban az időben volt, amikor még a faluban sok bőszoknyás néni volt. Egy élő falu volt, sok állatot tartottak, mindenki művelte a kertet. És én is ebben éltem ott: legeltettem a bárányokat, etettem az állatokat, szénát szedtem, traktort vezettem... Aztán 17 vagy 18 éves koromban, amikor elkezdett jobban érdekelni a fotózás, észrevettem, hogy egyre kevesebb ilyen néni van, hogy kezd kiüresedni a falu. Ekkor kezdtem először csak a szomszéd Zsuzsika nénit fotózni legeltetés közben, aztán pedig egyre több alanyt kerestem, akikkel leültem beszélgetni és fotóztam is őket. Így pár év alatt összeállt egy koncepció, és ez lett végül a Görbeország.

– Van abból az időszakból olyan emléked, ami nagyon élénken él előtted, és ha akkor lett volna fényképeződ, akkor megörökítetted volna?

– A legnagyobb hatással rám a legeltetés volt. A bárányokkal a végtelen csöndben lenni, a domb tetején a fa alatt pasziánszozni, miközben az állatok legelnek. De szerencsére ezt később le is tudtam fotózni, így nincs bennem hiányérzet. Inkább csak az szomorít el, hogy most már egyre kevesebb ilyet lehet látni élőben. Megörökítettem egy jelenetet, és arról most már csak a kép létezik. A Görbeország ilyen fotókkal van tele.

Fotó: Mohos Zsófia

– A nevét honnan kapta ez a projekt?

– Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő nevezte így Palócföldet, ő ott született. Nekem pedig nagyon tetszik ez a szó, mert pont leírja azt, ahogyan én is látom ezt a vidéket: egy kicsit meseszerű, zárt világ, egy kedves szóval kifejezve.

– A Mikszáthéhoz hasonló népi történetek befolyásolták, hogy hogyan szereted láttatni ezeket a vidékeket és embereket? Láttam például, hogy megihletett Gion Nándor Virágos katona-trilógiája is, aminek szintén páratlan a hangulata.

– Igen, hiszen sokat olvastam Mikszáthtól erről a világról. Gion Nándor könyvét pedig azért szeretem, mert olyan, mintha ismerném a szereplőit, mintha az én Kálmán bácsim lenne benne – ez volt nagy hatással rám. Illetve ők is írtak egy-egy világról, ami akkor még nagyon élt és nagyon jól működött, de ma már ennek csak a maradványa van meg.

– Ha már szóba jött Palócföld, illetve Gion Nándor szülőfaluja, Szenttamás, azaz a mai Szerbia is: hová szeretnél még eljutni a fényképezőgépeddel?

– Elnyertem egy MMA-s ösztöndíjat, ami jövő évig tart, ennek köszönhetően járok Rimócra és Kupuszinára fotózni. Eközben elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, amit még szeretnék csinálni. Mindenképpen körbejárnék még Nógrádban, hiszen Rimóc környékén is vannak bőven helyszínek, például Varsány vagy Nógrádsipek. Az itt élő idős emberekkel már elkezdtem felvenni a kapcsolatot. De nemcsak palócokban gondolkozom, próbálok tájékozódni, hogy Magyarországon milyen vidékek vannak még, ahol találkozhatok ilyen emberekkel. Emellett egy kisebb projekten is dolgozom most, ami azért érdekes, mert Budapesttől mindössze négy kilométerre, egy teljesen zárt világot fotózom Nagytarcsán. Itt is élnek még bőszoknyás, hímző, rajzoló nénik – ezt is nagyon izgalmas megmutatni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ezek az emberek, akiket a képeiden keresztül megismerünk, mindig nagyon bensőséges történeteket mesélnek el. Könnyen megnyílnak neked?

– A személyes történetek számomra nagyon érdekesek, ezért személyes kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, akivel csak tudok. Visszajárok hozzájuk, beszélgetek – nem csak arról van szó, hogy odamegyek, fotózok, és utána megköszönöm a lehetőséget. Engem nagyon érdekel, amit tudnak mesélni, így az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem fotózok, csak órákon át beszélgetünk. Ez fontos, mert ebből alakul ki egy olyan mélyebb kapcsolat, aminek köszönhetően a következő alkalommal tudok igazán szép, bensőséges képeket készíteni.

– Melyik az a történet, amire a legszívesebben gondolsz vissza az utóbbi évekből?

– Egy bácsi mesélte, hogy fiatalkorában nagyon tetszett neki egy kislány. Mindig, mikor ment az iskolába, ott sétált el a házuk előtt, így aztán egyszer írt neki egy szerelmes levelet és betette a kapu mellett egy kő alá. A kislány akkor viszont még nem tudott olvasni, úgyhogy az anyukája – aki látta az ablakból, hogy a kisfiú odavitt valamit, – kivette a levelet és eltette. Tizennyolc évvel később adta nekik oda a levelet, az eljegyzésükön. Többek között ez is egy olyan történet, ami tényleg, mintha egy mese lenne.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidben ez a bájos nosztalgia – ami ebben a történetben is megjelent – érdekes módon keveredik az elmúlás szomorúságával. Te ezt hogyan tudod feldolgozni a munkád során?

– Azt hiszem, épp a fotózással dolgozom ezt fel. Van bennem egyfajta rossz érzés, hogy ez olyasmi, ami el fog tűnni – és én ezzel tudok tenni azért, hogy valamennyire fennmaradjon. Ezen kívül nagyon belevonódom érzelmileg ezekbe a történetekbe, sokszor sírok például a kamera mögött. Olyan sorsokba látok bele, legyen szó akár egy rendezett házasságról vagy szegénységről, ami nagyon meg tud érinteni. Mert mindezek ellenére ezek az emberek élnek tovább, és még mindig van bennük derű és egyfajta csinálni kell, menjünk tovább-attitűd, ami a közösség és a család szeretetéből fakad. A "mindent túlélünk együtt" felfogásból. Őszintén szólva, vannak olyan nyolcvan vagy kilencven éves nénik és bácsik, akiknek a lelkét fiatalabbnak látom, mint másokét, akik korban fiatalabbak. Annyira mély derű árad belőlük, az élet egyszerű felfogása, amit nagyon irigylek tőlük és meg is próbálom eltanulni. Hátha valahogy rámragad és tovább tud élni bennem.

– Valahol azt írtad, hogy sokat változtál, mióta elkezdted a fotós projektjeidet. Ez a fotós Zsófira igaz, vagy rád mint emberre?

– Is-is. Több alkalommal is ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ott van például Rimóc és Kupuszina, ahová semmiféle kötődésem nem volt, nem itt nőttem fel, nem voltak ismerősök, csak megjelentem, hogy fotózzak. Az persze jó volt, hogy vittem a Görbeország-fotókönyvemet, mert így hamar egymásra találtunk, hiszen magukat látták benne. De néha így is át kellett lépnem magamon. Emellett azt gondolom, ez a sok történet a részemmé válik. El szoktam képzelni magam, hogy ha én leszek majd az, aki mesélni fog, akkor mennyi mindent fogok tudni én is átadni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ez a szokásaidban is megmutatkozik? Faluhelyen ezt nyilván nem így hívják, de az általad fotózott helyeken igazán meg lehet tapasztalni, hogy milyen a slow living-életstílus. Ezt megpróbálod átülteni a mindennapjaidba?

– Igazából igen. Ebben a felgyorsult világban nem szánunk igazán sok időt és figyelmet egymásra, úgyhogy a tapasztalataim nyomán próbálok türelmesebb lenni, és ezzel lassítani. Most már úgy vagyok vele, ha valami nem rögtön történik meg, akkor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy nem baj, majd megtörténik. A másik, hogy egyszer az egyik néni azt mondta, hogy őt viszi az akarat. És valóban: 80 évesen már alig tudott menni, de még akkor is rengeteg mindent csinált. Valahogy bennem is elkezdett dolgozni az, hogy bár történnek rossz dolgok, ezektől függetlenül csinálom tovább, visz az akarat, és működik ez az egész.

– Mire gondolsz, amikor lenyomod a fényképeződön az exponálógombot?

– Mostanában leginkább ara gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Rengeteg embert megismerhetek, örülök, hogy ott lehetek, hogy ez megtörténik velem. Nagyon boldog vagyok, amikor fényképezhetem őket. Régebben, amikor csak néhány embert fotóztam, akkor néha volt olyan érzésem hogy na, ez a tökéletes pillanat, amire fotósként vadászik az ember. Ez teljes flow-élmény, egy más lélekállapot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Brutális látvány, orgia a színpadon és egy táncoló erdei banya – Ilyen volt a Sziget negyedik napja
A Sziget fesztivál negyedik napján Anyma szórakoztatta a Nagyszínpad előtt összegyűlt több tízezres tömeget, a hangsúly nem a zenén volt, azonban olyan élményben volt részünk, amilyenben korábban még soha.


A rettenetes hőség ellenére nem állt meg a buli a Szigeten, sőt! 2025. augusztus 9-én két teljesen futurisztikus produkciót láthattunk és bátran állíthatjuk, hogy sosem fogjuk elfelejteni ezt a szombat estét. Érezhető, hogy a napszemüvegek egyre inkább odaszegeződnek a fesztiválozók arcára, de az energia nem lankad. Este negyed nyolckor lépett a Nagyszínpad deszkáira FKA Twigs, és egy olyan erotikus műsort nyomott le, hogy még a közönség is megdöbbent.

FKA Twigs egy brit énekesnő, dalszerző és táncos. Karrierjét táncosként kezdte, és olyan előadók klipjeiben szerepelt, mint Jessie J, vagy Ed Sheeran. 2012-ben kezdett el saját dalokat kiadni, első albuma pedig 2014-ben jelent meg, a kritikusok pedig nem győzték dicsérni az elektronikus pop-R&B lemezt. Bár a 36 fokban csak a nézőtér negyede telt meg, a brit énekesnő nem zavartatta magát, teljes erőbedobással adta elő egyórás műsorát, amely nem szűkölködött a vizuális elemekben.

Akárcsak a Ponyvaregényben, itt is fejezetekre volt bontva az előadás. Az első, az Act I: Practice volt, ahol az énekesnő pillanatok alatt megszabadult ruháitól, és egy alternatív pinceszínház erotikus koreográfiájába kezdett bele szintén fehérneműre vetkőzött táncosai kíséretében.

Ölelgették, simogatták egymást, négykézláb végigmásztak a színpadon, és egy vonaglós, lovaglós jelenetnek is szemtanúi lehettünk.

Tulajdonképpen egy soft-pornó előadást kaptunk, amit az emberek egy része nagyon élvezett, a többiek pedig nem igazán tudták hova rakni az élményt.

A második felvonás az Act II: State of Being volt, amely az Eusexua című dallal kezdődött, és a Girl Feels Good-dal végződött. A műsorban helyet kapott egy táncszünet is, ami alatt Twigs felkészülhetett lélekben a harmadik epizódra, amely az Act III: The Pinnacle of Human Experience névre hallgatott. A lassabb, érzelmesebb dalokat a koncert végére tartogatta, mi pedig ennél a pontnál konstatáltuk, hogy valóban egy jó énekesnőt látunk és hallunk. Gyönyörűen adta elő a Home With You-t, a Two Weeks-et és a záróakkordként funkcionáló, kötelező slágert, a Cellophane-t. A siker nem maradt el, hatalmas ováció követte a produkciót, amit amíg élünk, nem felejtünk el.

Ez egy másik univerzum

A főműsoridőhöz közeledve egyre jobban megtelt a Nagyszínpad előtti tér, egészen pontosan egy tűt sem lehetett volna leejteni negyed 10-kor, amikor megjelent a színpadon Anyma. Az olasz-amerikai dj óriási névnek számít az elektronikus zene világában. Őszintén bevallom, nem a dalait vártam, hanem a látványt, és ezzel nem voltam egyedül. A house és techno műfajokban tevékenykedő előadó teljesen lenyűgözte a fesztiválozókat. Tökéletes műsort nyomott, ráadásul úgy válogatta meg a számokat, hogy a sintér-technot kedvelők és a lötyögős EDM szerelmesei is élvezzék a bulit. A zenéről sokkal többet nem lehet mondani, a látványról viszont annál inkább.

Amit láttunk, az a szórakoztatóipar magasiskolája. Irgalmatlan lóvé van a produkcióban, amit nem fukarkodtak beleölni a technikába. A folyamatos animáció, ami a háttérben ment, teljesen lenyűgözte a nagyérdeműt.

Láthattuk a szokásos techno-robotot, ami betörte a kivetítőt, egy futurisztikus női arcot, amit temérdek kéz fogdosott, valamint egy erdei boszorkány szerű rémet, ami pont úgy verette a zenére, mint a közönség.

Anyma tökéletes példája annak, hogy hova tudott fejlődni az elektronikus zene és a színpadtechnika. A tökéletes ütemben felcsapó lángok, a kivilágított asztal a dj pult alatt, a lézershow és az egészen káprázatos animáció egy teljesen más univerzumba repítette a közönséget. A zenei érték vitatható, de az összélmény nem. Soha rosszabb bulit!

A Sziget fesztivál a végéhez közeledik, de még rengeteg érdekes, izgalmas és egyedi előadó van hátra, többek közt az egyik legnagyobb név, Post Malone és a zárónap utolsó headlinere, Chappell Roan. Mi pedig ott leszünk, megnézzük, és beszámolunk róla, hogy mit alkotnak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás az RTL-en: ma este több sikerműsor is elmarad
Az ugrás és A mi kis falunk ismétlése ma elmarad, helyettük a Tottenham–PSG UEFA Szuperkupa-meccset láthatják a nézők. A mérkőzés 20:15-től élőben megy, a késő esti híradó pedig 23:20-kor kezdődik.


Szerda estére változtatott a műsorrendjén az RTL, így a nézők most nem láthatják Az ugrás és A mi kis falunk ismétlését, vette észre a Média klub.

Az ugrás tavaly tél végén indult Gundel Takács Gábor vezetésével. A játékban a versenyzők egy öt méter magas, mesterséges híd egyik végéből indulnak, és a másikig kell eljutniuk. Tíz szinten, a híd adott pontján mindig a helyes állítást kell kiválasztaniuk, hogy megtalálják az egyetlen igaz átjárót. Aki téved, a mélybe esik, aki végig helyesen dönt, elviheti az ötmillió forintos főnyereményt. A vetélkedő idén új évaddal tért vissza, de a mai adás kimarad, ahogy A mi kis falunk ismétlése is.

A helyüket az UEFA Szuperkupa döntőjének élő közvetítése veszi át, amelyen a Tottenham és a PSG csap össze.

Ez egyben a 2025/2026-os Bajnokok Ligája-szezon kezdete is, amelynek fináléját Budapesten rendezik. A mérkőzés 20:15-kor kezdődik a Fókusz után. Az RTL Híradó ezen az estén 22:50 helyett 23:20-kor kerül adásba. Az ugrás és A mi kis falunk csütörtökön a megszokott időpontban folytatódik.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A hadvezérben Jason Momoa egy szál ágyékkötőben kaszabolja honfitársait, avagy A rettenthetetlen Hawaii-on – Pilotkritika
Véres, nagyszabású, érdekes – a történelem egy kevésbé ismert része elevenedik meg, sokak számára pedig az is kiderül, honnan ered a Dragon Ball-beli Songoku csatakiáltása…


I. Nagy Kamehameha a Hawaii Királyság első uralkodója volt 1795 és 1819 között. A harcos, diplomata és vezető hosszú évekig tartó konfliktusok után 1810-ben egyesítette a Hawaii-szigeteket, illetve azok királyságait (Maui, Kaua’i, Hawai’i és O’ahu). Ezt megelőzően ugyanis a szigetek főnökei között háborúk dúltak. 1778-ban James Cook kapitány érkezett Hawaiira, ami egybeesett Kamehameha ambícióival. Nyugati fegyverek és tanácsadók segítségével Kamehameha csatákat nyert Mauin és Oahun is, 1810-ben pedig, amikor Kauaʻi királya beleegyezett, hogy Kamehameha alatt hűbéres királyságot alapít, a nagy cél végre beteljesedett. Hawaii egyesítése pedig nemcsak azért volt jelentős, mert hihetetlen teljesítménynek számított, hanem mert különálló kormányzás alatt valószínűleg a nyugati érdekek versengése miatt szétesett volna.

Ez a történelem, Jason Momoa számára pedig népe históriája kulcsfontosságú.

Thomas Pa'a Sibbett-tel együtt már 2015 óta, tehát kerek tíz éve dolgozott azon, hogy elkészülhessen A hadvezér, amely eredetileg I. Kamehamehát tette volna a sztori középpontjába, és Momoáék egész estés mozifilmként képzelték el, majd később úgy döntöttek, hogy a nagy hódító legyen inkább mellékszereplő, a fókuszban pedig álljon a hadvezér Ka’iana (Momoa alakításában), aki 1795-ben Kamehameha ellen fordult, amikor az meghódította Oahu szigetét.

Vagyis ő a szigetek egyesítése ellen küzdött. Így kapott a sorozat egy érdekesebb vetületet és nézőpontot, ahelyett, hogy a nagy király életének szimpla történelmi, életrajzi, háborús feltárása lett volna.

A hadvezér első részében tehát megismerjük Ka’ianát, a katonát, aki kapásból egy megtermett cápával birkózik, de rögtön meglátjuk az emberi oldalát is, amikor hálát suttog a legyőzött halnak, megköszönve neki, hogy testét a rendelkezésükre bocsátotta. Majd megtudjuk, hogy Ka'iana és családja jelenleg Kaua'i királyságában él, de mivel Maui szigetéről származnak, kitaszítottként tekintenek rájuk. Ka'iana ugyanis Maui hadvezére volt, de elhagyta szülőföldjét (megszökött a seregből), miután rájött Kahekili király (Temuera Morrison) brutális ambícióira. Amikor azonban a király visszahívja (és megfenyegeti), Ka'iana beleegyezik, hogy segít legyőzni népének az ellenséges O’ahut, azonban egy jóslat, egy aljas átverés és egy szimpla bosszú miatt súlyos háborúba keveredik.

A minisorozat egyik fő érdekessége, hogy az alkotók megpróbálták annyira autentikusra fogni a dolgokat, amennyire csak lehet. Épp ezért például a színészek mindegyike hawaii nyelven beszél, az első részben legalábbis nem lehet hallani angolt vagy más nyelvet.

Emellett pedig természetesen Momoáék nagy műgonddal hozták létre az akkori állapotokat, például a királyságokra jellemző öltözékeket, harci díszeket, fegyvereket, hajózási eszközöket, mindennapi tárgyakat, lakhelyeket stb. Persze túl sok viseletre nem volt szükség, mivel Hawaii már akkor is egy igen forró égövben foglalt helyet, ezért elmondható, hogy ritkán látni egy sorozatban ennyi ágyékkötőt és férfi tomport, mint itt.

Momoán egyébként tisztán érződik, mennyire fontos volt neki ez a projekt, hiszen Thomas Sibbett és Doug Jung mellett ő írta az összes epizód forgatókönyvét, eljátszotta a főszerepet, executive produer is volt, illetve elvállalta az utolsó rész rendezését is (nem ez az első munkája direktorként, 2014-ben már készített egy egész estés mozifilmet e minőségében Vadcsapáson címmel).

A hadvezér nyolc epizódja egyenként kb. 50 perc és 1 óra között mozognak, s már kapásból az elsőben sok minden történik, így azzal vélhetően nem lesz gond, hogy események nélkül maradnánk, hiszen hosszú volt Kamehameha hadjárata, akit egyébként az újonc Kaina Makua alakít.

Az alkotók direkt törekedtek arra, hogy a szereplők is hitelesek legyenek, így a polinéz térséből kerestek színészeket. Nincs is túl sok ismert arc a gárdában, Jason Momoa mellett a már említett (és egyébként új-zélandi maori származású) Temuera Morrison (ő játszotta Momoa nevelőapját az Aquaman-filmekben, de a Star Wars-franchise Jango Fettjeként és klónkatonáiként is igen ismert), valamint a szintén új-zélandi Cliff Curtis (Zongoralecke, Hat nap, hét éjszaka, Sivatagi cápák, A bennfentes, Kiképzés, A forrás, Napfény, Die Hard 4.0, Álom doktor stb.) neve csenghet még ismerősen.

Az akciójelenetekre szintén odafigyeltek a készítők, a test test ellen küzdelmek véresek, kegyetlenek és reálisak, a statisztéria pedig láthatóan gazdag, tisztára, mintha A rettenthetetlent néznénk, csak Skócia helyett Hawaiion, és skótszoknyák helyett ágyékkötőkkel (férfi lábak mindenütt).

A hadvezér első részében mindez együtt, kiegészülve némi spirituális szállal (ami szintén fontos az ottani társadalomban, kultúrkörben) egy érdekes, a történelem számunkra kevésbé ismert szegletének ígéretét hordozza a további hét epizódra, Jason Momoa pedig, úgy tűnik, élete legjobb alakításával hálálja meg a nézők figyelmét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Post Malone többet ivott a koncertje közben, mint a közönség, de így is eszelős bulit csapott a Szigeten
A Sziget fesztivál idei programjának egyik kiemelkedő eleme volt Post Malone vasárnapi koncertje. Az amerikai énekes hatalmas bulit varázsolt, amiben ő is olyan jól érezte magát, hogy egyik pohár követte a másikat.


Hónapokkal ezelőtt, amikor a Sziget Fesztivál bejelentette az idei év előadóit, Post Malone-ra mindenki felkapta a fejét. Egyesek szeretik, mások kevésbé, azonban szinte mindenki ismeri. Malone jelenleg 30 éves, korábbi önmagához képest lefogyott, és úgy néz ki, mint egy telefirkált iskolapad. Ja, és iszik. Nem is keveset.

Az énekes Austin Richard Post néven látta meg a napvilágot New Yorkban, 1995-ben. 20 éves volt, amikor berobbant a zeneiparba, White Iverson című dala teljesen letarolta a SoundCloud-ot, majd később a Youtube-ot is. Malone igazi rádiós divatzenét gyártott, ám nemrégiben teljesen más irányba indult el. 2024-ben adta ki F-1 Trillion: Long Bed című albumát, ami egy 27 dalos country-lemez. Láttunk már olyat a világtörténelemben, hogy valakinek nem igazán sült el jól a megújulás, és a közönség negatív visszajelzést adott, ám itt ilyenről szó sincs! Malone jobb formában van, mint valaha és még a dalai is jobbak lettek.

Vasárnap este negyed 10-kor cigarettával és egy pohár sörrel a kezében megjelent a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán az énekes, aki látványosan nem tudta eldönteni, hogyan öltözzön fel a bulira. A ruházata pont olyan volt, mint a zenéje: félig country, félig divatpop. Malone csizmát viselt, farmernadrágot és egy nagy csatos övet. Ez eddig abszolút country, azonban ehhez felcsapta CeeDee Lamb kék Dallas Cowboys mezét, ami inkább a mostani divat irányába vitte az összképet. A mez aztán a koncert közben lekerült, de annyi tetoválása van az énekesnek, hogy olyan volt, mintha lenne alatta még egy mez. Hogy a vizuális élményt még jobban megdobja, az egész fogsora ezüst volt, ő pedig erre büszkén, végig vigyorogta a bulit.

Slágerek és sörök

A zenei élmény is vegyes volt, játszottak régi slágereket és új dalokat is. Nyilvánvalóan az olyan szerzemények kapták a legnagyobb ovációt, mint a rockstar, a Sunflower, vagy a Circles, de a friss zenéket is jól fogadta a többtízezres tömeg. Post Malone koncertje alatt egy tűt sem lehetett volna leejteni a színpad előtt, rengetegen voltak kíváncsiak az előadóra, aki folyamatosan hálálkodott. Shawn Mendes mellett Malone a második főműsoridős fellépő, aki zenekarral érkezett és mivel nagyon jól szól az idei Sziget, végre hallhattuk, hogy mennyi energia van egy élőzenés produkcióban. A gitárok, a hegedű, a dob, mind sokkal élvezetesebbé tették a bulit.

Ha megkérdeznék tőlem, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, akkor azt válaszolnám, hogy Post Malone sörhordó embere. A fickónak biztosan nem kell konditerembe járnia, mivel szinte

számonként rohangált be a színpadra, kezében az ikonikus amerikai házibulik alapvető kellékével, a piros pohárral.

Hogy hatszor vagy nyolcszor kapott-e egy új sört, azt nem tudom, de így is elég szépen fogyasztott nettó másfél óra alatt. Természetesen nem itta meg az egészet, általában csak belekortyolt, majd letette a színpad valamelyik pontjára, hogy ott melegedjen és fénysebességgel szénsavmentessé váljon.

A nagyjából 90 perces koncert elejétől a végéig élvezetes volt, olyan előadót láthattunk, aki látványosan nagyon szereti, amit csinál, és kifejezetten jó is benne. Hibátlanul énekelte a dalokat, remekül kommunikált a közönséggel, és bár általában elöl állt a kifutón, a hátul zenélő bandával is megvolt az összhang. A színpadkép nagyon jól nézett ki, a kellékek és a középső ledfal animációi egy amerikai benzinkútra repítettek minket, ahonnan aztán bármerre mehetünk a teletankolt pickuppal. A színpadon volt útjelzés, lámpaoszlopok, emelvény a zenészeknek és az elmaradhatatlan Posty Co. logó. Természetesen egy ekkora produkció pirotechnikát is bőven használ, néha felcsaptak a lángok, máskor kisebb tűzijátékot láthattunk, de akadt egy kis füst is itt-ott. És persze nem csak azért, mert Malone rá-rágyújtott koncert közben.

Összességében egy kifejezetten jó, hangulatos, profi koncertet láthattunk, egy nem mindennapi főhőssel a középpontban. Reméljük nem kell újabb hat évet várni, hogy ismét láthassuk.

A Sziget a végéhez közeledik, már csak egy nap van hátra, de rendkívül izgalmas előadók lépnek még színpadra, mi pedig ott leszünk, hogy megnézzük őket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk