KULT
A Rovatból

„Sokszor sírok a kamera mögött” – Interjú Mohos Zsófia fotóművésszel

Ráncos szoknyák, tisztaszobák, pampuskák, legelő bárányok – sokak számára ismeretlen világokat mutatnak be a fotós álomszerű képei.


A 88 éves Bözsi néni leült a fényképezőgép elé, és elkezdett varrni. Amikor a fotós, Mohos Zsófia megjegyezte, hogy a néni nagyon szeret varrni, ő azt válaszolta rá, hogy mindent szeret csinálni, amit valaha kellett csinálnia az életében, másképp nem is érdemes.

Ez volt az egyik első beszélgetésfoszlány és a hozzá tartozó meseszerű fotó, amit eljutott a fotóstól hozzám – és már ezzel is meggyőzött arról, hogy még többet szeretnék tudni a munkásságáról. A beszélgetésünkkel egy kicsit közelebbi betekintést engedett a szenvedélyébe, a mindennapjaiba és a gyökereibe – közben pedig még több anekdotát mesélt Görbeországról.

– Miért éppen a fotózás? Milyen hatások által alakult ki nálad ez a szenvedély, ami végül a hivatásoddá vált?

– Egészen kicsi koromtól fontos volt nekem, hogy valahogy meg tudjam őrizni a jelent. Az eltűnés, az elmúlás már ekkor is megérintett. Lehet, hogy azért is, mert anyukám régész – emiatt már kiskoromtól az életem részei voltak ezek a letűnt korok, amelyeket úgy érzem, meg kell menteni. Aztán 13 vagy 14 éves koromban egy nyereményjátékon egy fényképezőgépet nyertem, amin gyakorlatilag csak egy exponálógomb volt, de már akkor nagyon lenyűgözött az, hogy meg tudom vele őrizni a pillanatot. Emellett sok ideig írtam is, például naplót vezettem, de végül a fotózás lett az én nyelvem. A képek által tudom a leginkább kifejezni azt, amit érzek, és azt, amit fontosnak tartok megörökíteni.

– Igen, észrevettem, hogy az írásaid – akár ha csak az Instagram-fotóleírásaidra gondolunk – is nagyon hangulatosak.

– Nagyon élvezem az írást is, mindig is szerettem és a következő könyvemben ez is meg fog jelenni. Többen is visszajeleztek, hogy jól működik együtt a kettő.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidet elnézve több magyar fotós munkái is eszembe jutnak, például Haár Ferenc egy-egy képe, vagy Sugár Kata egyes portréi. Volt olyan, aki fotósként formálta a szemléletmódodat?

– Igazából nem nagyon. Nemrég fedeztem fel közelebbről Korniss Péter munkásságát, így most, utólag veszem észre, hogy van jó pár hasonló fotónk, pedig a képek készültekor még őt nem ismertem. Inkább arról lehet szó, hogy ugyanaz a szemléletmód dolgozik benne is, mint bennem.

– Mi ez a szemléletmód? Mi az, ami megfog téged egy-egy jelenetben, amit aztán megörökítesz?

– Az a célom, hogy a szépséget megragadjam. Azokban a világokban, amiket fotózok, számtalan szocio-jellegű képet lehetne készíteni, hiszen jelen van a szegénység, a nyomor, a rendetlenség – de én valahogy mindig a szép részeit tudom megmutatni. Azt hiszem, nem is tudok másféle képeket készíteni. Én így látom ezt a világot, ezért csak ezt a részét tudom megragadni. Olyan, mintha egy szemüvegen át nézném, amelyen át minden egészen mesebelinek tűnik.

Fotó: Mohos Zsófia

– Tehát adott világokat fotózol. Bár vannak a portfóliódban családi és esküvői fotók is, elsősorban a népi hagyományokban gazdag tájakon találtad meg a hangodat – például palócföldi településeken, erdélyi falvakban. Van valamilyen személyes kötődésed ezekhez?

– Ez az egész projekt egy kicsi Nógrád megyei faluból indult, Kisecsetről, ahová a nagymamám révén kötődöm. Kisebb koromban ott töltöttem nála nagyon sok nyári szünetet és hétvégét – ez abban az időben volt, amikor még a faluban sok bőszoknyás néni volt. Egy élő falu volt, sok állatot tartottak, mindenki művelte a kertet. És én is ebben éltem ott: legeltettem a bárányokat, etettem az állatokat, szénát szedtem, traktort vezettem... Aztán 17 vagy 18 éves koromban, amikor elkezdett jobban érdekelni a fotózás, észrevettem, hogy egyre kevesebb ilyen néni van, hogy kezd kiüresedni a falu. Ekkor kezdtem először csak a szomszéd Zsuzsika nénit fotózni legeltetés közben, aztán pedig egyre több alanyt kerestem, akikkel leültem beszélgetni és fotóztam is őket. Így pár év alatt összeállt egy koncepció, és ez lett végül a Görbeország.

– Van abból az időszakból olyan emléked, ami nagyon élénken él előtted, és ha akkor lett volna fényképeződ, akkor megörökítetted volna?

– A legnagyobb hatással rám a legeltetés volt. A bárányokkal a végtelen csöndben lenni, a domb tetején a fa alatt pasziánszozni, miközben az állatok legelnek. De szerencsére ezt később le is tudtam fotózni, így nincs bennem hiányérzet. Inkább csak az szomorít el, hogy most már egyre kevesebb ilyet lehet látni élőben. Megörökítettem egy jelenetet, és arról most már csak a kép létezik. A Görbeország ilyen fotókkal van tele.

Fotó: Mohos Zsófia

– A nevét honnan kapta ez a projekt?

– Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő nevezte így Palócföldet, ő ott született. Nekem pedig nagyon tetszik ez a szó, mert pont leírja azt, ahogyan én is látom ezt a vidéket: egy kicsit meseszerű, zárt világ, egy kedves szóval kifejezve.

– A Mikszáthéhoz hasonló népi történetek befolyásolták, hogy hogyan szereted láttatni ezeket a vidékeket és embereket? Láttam például, hogy megihletett Gion Nándor Virágos katona-trilógiája is, aminek szintén páratlan a hangulata.

– Igen, hiszen sokat olvastam Mikszáthtól erről a világról. Gion Nándor könyvét pedig azért szeretem, mert olyan, mintha ismerném a szereplőit, mintha az én Kálmán bácsim lenne benne – ez volt nagy hatással rám. Illetve ők is írtak egy-egy világról, ami akkor még nagyon élt és nagyon jól működött, de ma már ennek csak a maradványa van meg.

– Ha már szóba jött Palócföld, illetve Gion Nándor szülőfaluja, Szenttamás, azaz a mai Szerbia is: hová szeretnél még eljutni a fényképezőgépeddel?

– Elnyertem egy MMA-s ösztöndíjat, ami jövő évig tart, ennek köszönhetően járok Rimócra és Kupuszinára fotózni. Eközben elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, amit még szeretnék csinálni. Mindenképpen körbejárnék még Nógrádban, hiszen Rimóc környékén is vannak bőven helyszínek, például Varsány vagy Nógrádsipek. Az itt élő idős emberekkel már elkezdtem felvenni a kapcsolatot. De nemcsak palócokban gondolkozom, próbálok tájékozódni, hogy Magyarországon milyen vidékek vannak még, ahol találkozhatok ilyen emberekkel. Emellett egy kisebb projekten is dolgozom most, ami azért érdekes, mert Budapesttől mindössze négy kilométerre, egy teljesen zárt világot fotózom Nagytarcsán. Itt is élnek még bőszoknyás, hímző, rajzoló nénik – ezt is nagyon izgalmas megmutatni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ezek az emberek, akiket a képeiden keresztül megismerünk, mindig nagyon bensőséges történeteket mesélnek el. Könnyen megnyílnak neked?

– A személyes történetek számomra nagyon érdekesek, ezért személyes kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, akivel csak tudok. Visszajárok hozzájuk, beszélgetek – nem csak arról van szó, hogy odamegyek, fotózok, és utána megköszönöm a lehetőséget. Engem nagyon érdekel, amit tudnak mesélni, így az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem fotózok, csak órákon át beszélgetünk. Ez fontos, mert ebből alakul ki egy olyan mélyebb kapcsolat, aminek köszönhetően a következő alkalommal tudok igazán szép, bensőséges képeket készíteni.

– Melyik az a történet, amire a legszívesebben gondolsz vissza az utóbbi évekből?

– Egy bácsi mesélte, hogy fiatalkorában nagyon tetszett neki egy kislány. Mindig, mikor ment az iskolába, ott sétált el a házuk előtt, így aztán egyszer írt neki egy szerelmes levelet és betette a kapu mellett egy kő alá. A kislány akkor viszont még nem tudott olvasni, úgyhogy az anyukája – aki látta az ablakból, hogy a kisfiú odavitt valamit, – kivette a levelet és eltette. Tizennyolc évvel később adta nekik oda a levelet, az eljegyzésükön. Többek között ez is egy olyan történet, ami tényleg, mintha egy mese lenne.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidben ez a bájos nosztalgia – ami ebben a történetben is megjelent – érdekes módon keveredik az elmúlás szomorúságával. Te ezt hogyan tudod feldolgozni a munkád során?

– Azt hiszem, épp a fotózással dolgozom ezt fel. Van bennem egyfajta rossz érzés, hogy ez olyasmi, ami el fog tűnni – és én ezzel tudok tenni azért, hogy valamennyire fennmaradjon. Ezen kívül nagyon belevonódom érzelmileg ezekbe a történetekbe, sokszor sírok például a kamera mögött. Olyan sorsokba látok bele, legyen szó akár egy rendezett házasságról vagy szegénységről, ami nagyon meg tud érinteni. Mert mindezek ellenére ezek az emberek élnek tovább, és még mindig van bennük derű és egyfajta csinálni kell, menjünk tovább-attitűd, ami a közösség és a család szeretetéből fakad. A "mindent túlélünk együtt" felfogásból. Őszintén szólva, vannak olyan nyolcvan vagy kilencven éves nénik és bácsik, akiknek a lelkét fiatalabbnak látom, mint másokét, akik korban fiatalabbak. Annyira mély derű árad belőlük, az élet egyszerű felfogása, amit nagyon irigylek tőlük és meg is próbálom eltanulni. Hátha valahogy rámragad és tovább tud élni bennem.

– Valahol azt írtad, hogy sokat változtál, mióta elkezdted a fotós projektjeidet. Ez a fotós Zsófira igaz, vagy rád mint emberre?

– Is-is. Több alkalommal is ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ott van például Rimóc és Kupuszina, ahová semmiféle kötődésem nem volt, nem itt nőttem fel, nem voltak ismerősök, csak megjelentem, hogy fotózzak. Az persze jó volt, hogy vittem a Görbeország-fotókönyvemet, mert így hamar egymásra találtunk, hiszen magukat látták benne. De néha így is át kellett lépnem magamon. Emellett azt gondolom, ez a sok történet a részemmé válik. El szoktam képzelni magam, hogy ha én leszek majd az, aki mesélni fog, akkor mennyi mindent fogok tudni én is átadni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ez a szokásaidban is megmutatkozik? Faluhelyen ezt nyilván nem így hívják, de az általad fotózott helyeken igazán meg lehet tapasztalni, hogy milyen a slow living-életstílus. Ezt megpróbálod átülteni a mindennapjaidba?

– Igazából igen. Ebben a felgyorsult világban nem szánunk igazán sok időt és figyelmet egymásra, úgyhogy a tapasztalataim nyomán próbálok türelmesebb lenni, és ezzel lassítani. Most már úgy vagyok vele, ha valami nem rögtön történik meg, akkor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy nem baj, majd megtörténik. A másik, hogy egyszer az egyik néni azt mondta, hogy őt viszi az akarat. És valóban: 80 évesen már alig tudott menni, de még akkor is rengeteg mindent csinált. Valahogy bennem is elkezdett dolgozni az, hogy bár történnek rossz dolgok, ezektől függetlenül csinálom tovább, visz az akarat, és működik ez az egész.

– Mire gondolsz, amikor lenyomod a fényképeződön az exponálógombot?

– Mostanában leginkább ara gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Rengeteg embert megismerhetek, örülök, hogy ott lehetek, hogy ez megtörténik velem. Nagyon boldog vagyok, amikor fényképezhetem őket. Régebben, amikor csak néhány embert fotóztam, akkor néha volt olyan érzésem hogy na, ez a tökéletes pillanat, amire fotósként vadászik az ember. Ez teljes flow-élmény, egy más lélekállapot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Colin Farrell, Margot Robbie és a nulla kémia esete – A Mágikus, merész, meseszép utazás se nem mágikus, se nem merész, és a meseszéptől is távol van
Talán a Modoros, mesterkélt, mézesmázos utazás találóbb cím lett volna. Legalább a jó szándék megvolt…


A csak szimplán Kogonada művésznéven futó, szöuli születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró (aki Park Joong Eun néven született) új filmjét sokan várták, mivel számtalan videóesszéjével, rövidfilmjével, valamint az első két egész estés darabjával, a 2017-es Columbusszal és a 2021-es Búcsú Yangtóllal rengeteg rajongót szerzett a független filmes szférában. Ráadásul most nagy stúdiófilmet (Sony) forgathatott két világsztárral (Colin Farrell és Margot Robbie), méghozzá egy olyan zsánerben (romantikus fantasy), amelyhez abszolút megvolt az érzékenysége, és ami képileg is tágas játszóteret biztosít számára.

A Mágikus, merész, meseszép utazás lehetett volna a következő Az élet csodaszép (1946), Nagy hal (2003), Ház a tónál (2006) vagy Időről időre (2013).

Úgy tűnik azonban, hogy Kogonada csak akkor jó, ha ő maga írja a saját sztorijait, most először fordult elő ugyanis, hogy más szkriptjéből dolgozott: Seth Reiss eredeti forgatókönyve adta fel a leckét rendezőnknek, akinek bele is tört a bicskája a papíron minden bizonnyal mágikusnak tűnő, a vásznon azonban keményen feszengős giccsbe forduló történetbe.

David (Farrell) épp egy esküvőre készül, ám a kocsija kerékbilincset kap, egy gyanúsan elhelyezett röplap pedig egy furcsa autókölcsönzőbe vezeti, ahol Phoebe Waller-Bridge és Kevin Kline egy igen kínosan jópofizó, de legalább rettenetesen humortalan jelenetben rátukmálnak egy régi autót s hozzá egy GPS-t. Az esküvőn David megismerkedik Sarah-val (Robbie), és rögtön fellángol köztük valami, aminek persze ilyen gyorsan még nem engednek, így más férfi megy fel az est végén Sarah szobájába. Másnap azonban lerobban a lány kocsija, a személy szerint Davidhez beszélő GPS pedig arra utasítja, hogy vegye fel őt, majd különböző, a természetben álló ajtókhoz irányítja őket, amelyeken belépve valamelyikük múltjában találják magukat, az életük egy-egy fontos pontján, ami érzelmileg anno nagy hatással volt rájuk.

Szóval a címbeli utazás ezt a kis túrát fejezi ki, amelynek során egyik ajtótól autóznak a másikig, azokban újraélik életük egy korábbi fejezetét, két ajtó között pedig eszmét cserélnek az élményeikről, magukról, a párkapcsolataikról, a családjukról, az élethez való hozzáállásukról.

S talán mindeközben szövődik köztük valami komoly, ami már régen kijárt volna nekik.

Leírva tényleg nem fest rosszul, ebből azért valóban ki lehetett hozni valami mágikusat, merészet és meseszépet, ráadásul két csúcsszínészt sikerült megnyerni hozzá, akik amúgy bármit el tudnak játszani. Vagy mégsem? A kémiát, vibrálást kettejük között legalábbis nem sikerült érzékeltetniük…

A film első fele kifejezetten kellemetlen jelenetekkel bombázza a nézőt. Érezni, hogy Kogonada próbálja ezt az egészet megtölteni varázslattal (kapásból el kell engedjük a valóságot, szóval, ha valakinek ez nem megy, már itt elveszett), de inkább csak modoros és mesterkélt képsorok sorjáznak megállás nélkül.

Az iskolai musicalszcéna talán a csúcs, ami annyira cuki és jópofa akar lenni, hogy egyszerűen nevetségessé válik.

Mindennek tetejébe valamilyen furcsa oknál fogva a forgatókönyv tele van trágár beszéddel (lehet, hogy ezt akarta jelenteni a címbeli merész?), a káromkodásokat azonban egy ilyen műfajú film idegen testként veti ki magából, és csak fokozza a nézőkben már erősen felgyülemlett zavartságot.

Szerencsére azért pozitívum is akad, hiszen Kogonada egyáltalán nem tehetségtelen filmes, ő még egy ilyen félrement projektben is képes megvillanni, még ha csak egy rövid időre is. A Mágikus, merész, meseszép utazás második fele már sokkal nézhetőbb, ha úgy tetszik, jobb, mint az első, ekkorra kezdenek elfogyni a kínos cukiskodások és álbölcsességek, valamint a felesleges trágárkodás, sőt, időnként néhány egészen szép és megható jelenetet is kapunk.

Az egyik ilyen, működő drámai mélységgel bíró, jól megírt pillanat a kórházi beszélgetés David és az apja (Hamish Linklater) között, David születésekor.

Vagy említhetnénk még Sarah és az anyja (Lily Rabe) közös jelenetét is. Szomorkásak, de őszinték, és nem hatnak álságosnak. Kár, hogy nem ilyenekkel volt tele a film.

A Mágikus, merész, meseszép utazás az év egyik nagy, akár Oscar-várományos filmje is lehetett volna az alkotókból kiindulva, épp ezért nagy csalódás, hogy végül egy ízig-vérig giccses és hamisan merengő, a nézőkből foggal-körömmel könnyet kicsikarni próbáló kudarc lett belőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A Pogány Induló új klipjében Marsi Anikó is feltűnik
Szirmai Marcell hatalmas stábbal készült új produkciója máris komoly nézettséget ért el, és a legfelkapottabb zenék toplistájára került.


A szegedi születésű Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló új klippel jelentkezett. A Fonogram- és Artisjus-díjas magyar rapper egy nap alatt máris felkerült a legfelkapottabb zenék listájára, kedd este már a harmadik helyen állt.

Legújabb, sokszereplős klipjében egy rövid időre feltűnik Marsi Anikó is, aki egy tévéhiradóban beszélt arról, hogy Szirmai Marcell egy borfesztiválon "vállalhatatlanul" viselkedett.

A kommentelők szerint a dal és a klip is "zseniális, brutál, ütős" lett.

VIDEÓ: Pogány Induló - Lelkem, Nyugodj!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Árpa Attila kegyetlen bosszút állt Sváby Andráson – megnéztük az Árulók első epizódját
Van itt NER-es újságíró, beképzelt műsorvezető és mártír – az Árulók idén is változatos szórakozást nyújt a tévénézőknek


A cikk SPOILEREKET tartalmaz.

Immár negyedik évadjához érkezett Magyarországon az Árulók. A műsor eredetije a holland De Verraders, hozzánk azonban Nagy Britannián keresztül érkezett, ahol a Traitors nevet kapta. Nálunk 2023-ban indult hódító útjára, és már rögtön az első évad elnyerte a Televíziós Újságírók Díját, amit 2025-ben meg tudott ismételni. 2025-ben pedig Árpa Attila lett a legjobb férfi műsorvezető.

A közönség mindjárt az első évadot nagyon megszerette, hiszen 23,3%-os, a második évad ennél is jobb, 26,1%-os nézettségi arányt ért el a 18-49 éves korosztálynál.

Sorry, de ez az, ami igazán számít, jövőre már én sem tartozom a fontos célcsoportba, morzsoljunk el egy könnycseppet.

A magyar változat annyira jól sikerült, hogy még a kanadai Crave streaming platformon is sugározzák.

A cím két, alapjaiban hasonló formátumot takar. A különbség annyi, hogy civilek vagy celebek játszanak egymással. Nálunk eddig egyetlen egyszer láthattunk hétköznapi versenyzőket a műsorban, és ezúttal is hírességeket követhetünk majd amint egymást gyilkolásszák. Ám mielőtt belecsapnánk a lecsóba, a műsor készítői készültek nekünk egy vicces bevezetővel.

A kastély egyik szobájában vagyunk, ahol a várúr készülődik Gandalfra hajazó inasa segítségével. Aztán egyszer csak kinyit a kép, és azzal szembesülünk, hogy Árpa Attila helyett Sváby András álldogál a tükör előtt, és gyakorolja, miként fogja köszönteni a játékosokat.

Az RTL hetek óta lebegteti, hogy esetleg Sváby András veszi át Árpa Attila helyét a műsorban. Már a beharangozókban is őt láthattuk a várúr ruhájában. A bizonytalanságot csak növelte Árpa Attila, aki közösségi oldalán furcsa bejegyzést tett közzé:

"“Az Árulók amerikai változata (“The Traitors”) 5 jelölésből 5 Emmy díjat zsebelt be! Gratulálunk! Itthon a negyedik évad szeptember 29-én indul az RTL-en. Én is nézni fogom…"

Sváby személye furcsa módon nőtt össze a műsorral. Az első évadban nagy lelkesedéssel vetette bele magát a játékba, mindenféle taktikákat szőtt. Ez lett a veszte, ugyanis az Árulók őt "ölték meg" először. Aztán egy ravasz fordulattal a szerkesztők visszahozták a második évadba, ami erősen megosztotta a nézőket.

Ám mielőtt Sávby nagyon beleélné magát a szerepbe, megérkezik Árpa, akit Sváby a várbörtönben tartott addig foglyul, és lepuffantja a trónbitorlót. Ilymódon tulajdonképpene zúttal is Sváby lett az első áldozat. Helyre állt a rend. Végre kezdődhet a valódi Árulók.

Újítás, hogy ezúttal nem vonaton, hanem hajón érkeznek a játékosok a tetthelyre. Több érdekességet is megfigyeltem azzal kapcsolatban, hogy miként válogatják össze a versenyzőket. Egyrészt mivel ilyen sokan játszanak (24-en, kettővel többen, mint eddig), kellően sokféle hírességet hívhatnak a média minden területéről, így minden korú, nemű, érdeklődésű néző találhat magának valakit, akinek tud drukkolni. Van itt kérem színész, sportoló, politikai elemző, séf, énekesnő, modell és humorista.

Miután ilyen sok a játékos, a csatorna különösebb kockázat nélkül csempészhet a névsorba új neveket, olyanokat, akik eddig nem nagyon szerepeltek az élvonalba, és itt remekül ki lehet próbálni, mennyire működnek. Például Ács Fruzsinát és Török Ádámot a stand up rajongók nyilván ismerik, de azért közel sem számítanak A kategóriás sztároknak. Igaz, a Dumaszínázhoz köthető stand uposok nagyon megnézik, milyen műsorba mennek el. Kőhalmit vagy Bödöcsöt biztos nem láthatjuk celeb showban, nincs is szükségük rá.

És itt érkezünk el a harmadik megállapításomhoz. Az Árulóknak sikerült megszólítania azt a magát értelmiségnek tartó réteget, akik általában kicsit eltartott kisujjal viszonyulnak az efféle műsorokhoz. Ez abban látszik, hogy olyan ismert személyek is kötélnek állnak, akikkel amúgy nem igen találkozhatunk a kereskedelmi csatornák showjaiban.

Veiszer Alinda valószínűleg soha nem szerepelne főzőműsorban, Czeglédi Zoltánt sem fogjuk látni a Sztárbokszban – bár sokan örülnének neki.

A politikai elemzőre egyébként kíváncsi vagyok. Nem ismerem személyesen, de a közösségi médiában tapasztalt megnyilvánulásai alapján hajlamos kijönni a sodrából, márpedig az ebben a játékban nem feltétlenül előnyös.

Anger Zsolt remek színész, ezért amikor boci szemekkel belemondja a kamerába, hogy ő még soha nem hazudott, nem nehéz arra gondolni, hogy ő már szerepben van. Péterffy Bori a kamerával kettesben még őszinte: ő, ha hazudik, azt is szerepnek fogja fel. Tehát nem tagadja, hogy szokott. (Apró érdekesség, hogy Bori egyik futó előadása a 6színben Tasnádi László drámája, a Mikor hazudtam?, amiben éppen egy olyan politikusnőt játszik, akinek meg kell tanulnia jól hazudni.)

A topmodell, Mihalik Enikő, bár Amerikában él, még mindig békéscsabai lánynak tartja magát, ugyanakkor játékostársai jelentős részéről azt sem tudja, hogy "ki micsoda". Hajdú Péter sietett a segítségére, és bemutatta neki Kádár L. Gellértet, a Hunyady főszereplőjét.

Minden évadban szerepel valamilyen internetes híresség is. Ezt a posztot ezúttal Korom Gábor kutyakiképző tölti be, aki azt a taktikát választotta, hogy rájátszik a tájékozatlanságára.

Schoblocher Barbara nem teljesen ismeretlen arc a celebműsorokból, hiszen néhány éve remekül szerepelt a Sztárban sztárban. Az énekesnő Árulókban kicsit elveszve érzi magát, mivel mint fogalmazott, a játékostársai közül sokaknak az a munkája, hogy más embereket elemezzen.

Kiss László csillagász rögtön az elején vitába keveredett Czeglédivel, aki megjegyezte, hogy Kiss szakmájában sokkal könnyebb hazudni. Kiss természetesen a tudomány nevében ezt kikérte magának, hiszen náluk is igaz, hogy csak azt fogadják el ténynek, ami több egymástól független tudós is megerősít a vizsgálataival.

Hajnóczy Soma megígérte, hogy nem készült semmilyen trükkel. Wolf Kati megfogadta, hogy nem engedik közel magához a játékostársait, mert akit megszeret, az könnyen tudja manipulálni.

Hajdú Péter úgy gondolja, hogy ezt a játékot neki találták ki. Pontosan tudja, hogy kell az emberekkel bánni. Meg akarja nyerni a játékot. Az egész adás alatt számtalanszor kifejezésre juttatta, mennyire nagy ásznak gondolja magát.

Az ilyenek szoktak elsőként kiesni.

A játékosok között találjuk még Szinetár Dórát – akire egyébként ugyancsak nem lehet azt mondani, hogy válogatás nélkül elvállalna mindent –, a Futni mentem apátokkal fiatal főszereplője, Trill Beatrixot, valamint Sárközi Ákos mesterszakácsot. Némileg pikáns Mészáros Nóra szereplése, aki a Hír TV műsorvezetője. Eddig nem igazán volt rá példa, hogy az RTL a NER média holdudvarából hívott volna szereplőket.

Árpa Attila köszöntötte a játékosokat, és rögtön az elején gondoskodott róla, hogy a frászt hozza kollégáira. Miközben beszélt, a "szolgái" megjelentek öt koporsóval, amit aztán be is vittek a kastélyba. Ahogy várni lehetett, valóban voltak néhányan, akik ezt rosszul viselték. Ja kérem, hát ilyen ha egy játék élet- halál körül forog. Torghelle Sanyi nyugodt volt: ő nem férne bele egyikbe sem.

Következett a gyilkosok kijelölése, de előtte még Árpa Attila mindenkivel elbeszélgetett, és megkérdezte, hogy mi lenne inkább, áruló, vagy áldozat? Talán nem meglepő, hogy a többség áruló akart lenni, ami persze azt is jelenti, hogy nem ismerik jól a játékot.

Az ugyanis statisztikai tény a formátum több éves nemzetközi tapasztalatai alapján, hogy a műsor legelején kijelölt árulók szinte soha nem érik meg a játék végét.

Péterffy Bori, Hajdú Péter és Korom Gábor lett a gyilkos, közülük egyedül az utóbbi volt, aki ennek nem örült.

Több mint fél órát kellett várni, hogy eljussunk ide, de hát fontos minél hosszabbra nyújtani az időt, hogy sok reklámot el lehessen adni a műsorral. Személy szerint engem már az X-Faktorban is nagyon zavarnak a műsor közben felugró reklámok, ami egy Árulókhoz hasonló műsorban még inkább agyoncsapja az atmoszférát.

Minden esetre innentől fordul igazán érdekesre a játék. Mindenki azonnal elemezni kezdi a többieket. Ki hova nézett, mi látszott az arcán.

Azonnal bélyegeket osztanak ki, és különösen humoros, amikor olyan személyről állapítják meg, milyen gyanúsan viselkedik, akiről tudjuk, hogy ártatlan.

Szegény Hajnóczy Soma azonnal több játékostársánál is célkeresztbe került.

Rögtön működni kezdett a paranoia is. Néhányan arról beszélgettek, hány gyilkos lehet. Szóba került, hogy három-négy gyilkos szokott lenni. Ekkor Puskás Peti megjegyezte: "huszonnégyen vagyunk." Trill Bea ezt úgy értette: "sokszor négyen vagyunk", és el is terjesztette a társaságban. A vicces az, hogy mivel Peti különösebben nem figyelt, mit is mondott, ő maga is elhitte magáról, és tényként kezelte az "elszólását".

Sárközi Ákos sokkal jobb nyomon haladt, hiszen azonnal Péterfy Bori szemébe mondta, őt gyanúsítja. A kiválasztásnál ugyanis egymás mellett ültek, és Ákos Bori légzésének változásából kikövetkeztette, hogy Árpa Attila a színésznő vállára tette a kezét. Korom Gábor pedig Hajdú Pétert szúrta ki. Mondjuk a tévés műsorvezető valószínűleg eléggé megsértődne azt hallva, hogy "olyan következetlen mondatai voltak, amik ezt sugallták".

Péter szerencséje, hogy Gábor szintén zenész, vagyis gyilkos. Igaz, olyat is láttunk már, hogy a gyilkosok egymást fúrták titokban, és mint később kiderült, Gábornak pontosan ez volt a terve arra az esetre, ha Hajdú a játékostársa lesz (ezen a ponton ugye a gyilkosok sem ismerik még egymást).

Hogy nem ez lesz minden idők legütősebb gyilkos triója, azt abból is sejteni lehetett, hogy az első próbatétel felé autózva Péterffy Bori bevallotta, ő utálja (sic) Hajdú Pétert és mindazt, amit a médiában képvisel.

Schoblocher Barbara viszont vagy nagyon szerencsés, vagy erre a játékra született, mert ő azonnal gyanúba fogta Gábort és Borit is. De így lehet gyorsan áldozattá válni.

Az Ötödik pecsét nevű próbatételben hidat kellett építeni elemekből, de az elemeket leláncolták, és a lakatokat egy-egy logikai feladvány megfejtésével lehetett kinyitni. A feladattal pénzt gyűjthettek a játékosok, de további csavart jelentett, hogy a feladat végén a győztes csapatból az a személy, aki elsőként ért a szigetre, megkapta a védettséget jelentő pajzsot. Vagyis őt nem lehet megölni.

Némi izgalmak után a piros csapat ért először a szigetre és Kiss Virág fitneszbajnok szerezte meg a pecsétet. Virág azzal védekezett, hogy sportolóként ösztönösen benne van, hogy mindig ő akar lenni az első. Mivel ő állt a híd elején (egy zászlórúddal próbálta irányba állítani a tákolmányt a vizen) eléggé adta magát, hogy ő lépett elsőként a szigetre.

Mészáros Nóra viszont még hosszú ideig azon puffogott, hogy Virágnak erkölcsi kötelessége lett volna kvázi engedélyt kérnie tőle, hogy szabad-e. (Miért is?)

Az adás végére maradt még egy csavar, és kiderült a koporsók jelentősége. A gyilkosok ezúttal csak öt játékos közül választhatnak áldozatot. Hogy ki az az öt? Arra Árpa Attila önként jelentkezőket vár. Mint megjegyezte, ez lesz az első alkalom, hogy valaki mártírként távozik az Árulók műsorából.

Ha ott lennék a játékban, mint gyilkos, én mindenképp jelentkeznék az öt közé. Semmi nem tiltja (legalábbis árpa nem mondott ilyesmit), és remek alkalom lenne elterelni magamról a gyanút. De mivel nem vagyok ott, kénytelen vagyok a képernyő előtt izgulni, eszébe jut-e valakinek ez a megoldás. Lám, így húz be az Árulók és válsz kiritkusból nézővé.

Hogy ki áldozza fel magát, és ki megy haza elsőként, azt persze csak a második adásól fogjuk megtudni.

A végén még kénytelen leszek azt is megnézni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az iskola, ahol a szigor halálos, mintha a Stranger Things beköltözött volna Vermontba! – Öntörvényűek kritika
Elképesztő hangulat, feszült rejtély és egy bentlakásos iskola, ahol a mindennapok életveszélyesek. Az Öntörvényűek az a Netflix-sorozat, amiről mindenki beszélni fog – csak még nem tudja!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 29.



Az Öntörvényűek (WayWard) igazi rejtett gyöngyszemként indult a piros streaming szolgáltató kínálatában, azon ritka Netflix-produkciók egyike, amelyről néhány epizód után már érzi az ember, ezt mindenkinek látnia kellene. Elsőre talán csak egy újabb „kisvárosi titkok” sorozatnak tűnik, de valójában sokkal rafináltabb, ügyesebben szőtt történetet mesél egy hangulatos forgatókönyv mellett, ami üdítően hat. Ami igazán vicces, hogy a történet 2003-ban játszódik, mégis ’80-as évekbeli retró hangulatot áraszt. Vajon a Netflixnél felkerült a kérdés: „Mi lenne, ha a Stranger Things inkább a cseresznye színű flip-phone-okat, velúr melegítőket és Avril Lavigne posztereket varrná össze egy hideglelős dráma/thrillerrel?” És hát miért is ne? Lássuk milyen lett!

A sorozat lelke és motorja Mae Martin, aki nemcsak alkotóként és íróként vett részt a projektben, hanem a főszereplő Alexet is eljátszotta.

Martin háttere önmagában is érdekes: már 13 éves kora óta stand up-színpadokon él, és azóta is humoristaként, íróként és LMBTQ-aktivistaként ismert. Az Öntörvényűekben viszont először vállalkozott arra, hogy egy sötétebb, drámaibb karakter bőrébe bújjon. Bár érthető, hogy miért ragaszkodott a szerephez, a történet transz és queer szempontból is fontos elemeket mozgat, de be kell vallani, a kemény nyomozó szerep egyszerűen nem áll jól neki, hiteltelen. Martin törékeny alkatával és kedves, önironikus kisugárzásával inkább egy furcsa, manipulatív iskolavezetőként képzelnénk el. Kár, mert a sorozat egyik kevésbé izgalmas szála éppen az ő karakteréhez kötődik.

Alex (Mae Martin**) és Laura (Sarah Gadon) egy pár, akik új házba költöznek be Tall Painesban. A rendőr és a terhes felesége egy új kezdet reményében tért vissza a lány „szülővároskájába”. A vermonti kisváros igazi idilli környezet. Sok fa, kedves emberek, de valami nem stimmel és ezt Alex is érzi.

Ide kapcsolódik a másik főszál, a Tall Pines nevű bentlakásos iskola világa.
Na, ott aztán történik minden! Az intézményt a hipnotikus erejűnek tűnő Leanne (Toni Collette) vezeti, akinek játéka valósággal felvillanyozza a nézőt. Collette újfent bizonyítja, hogy ha különös, misztikus aurájú karakterről van szó, nála nincs jobb választás. Az általa megformált igazgatónő egyszerre tűnik démoninak és angyalinak, és közben egy percig sem lehetünk biztosak abban, valóban ő irányítja-e a városka sötét ügyeit, vagy ő is csak a környezete áldozata.

A diákok története ráadásul sokkal izgalmasabb, mint Alex nyomozása. Abbie (Sydney Topliffe) és Leile (Alyvia Alyn Lind) Kanadából érkeztek, egyiket szülei küldték az iskolába, a másik pedig követte barátnőjét, hogy megszöktesse, ám ő is bekerült a kegyetlen rendszerbe. Abbie és Leile barátsága szívszorítóan őszinte, ráadásul a fiatal színészek elképesztően hitelesek. Az iskola diákjai között akad minden: drogos, bűnöző, tolvaj, hajléktalan, sőt még gyilkos is. A narratíva ügyesen játszik az erkölcsi dilemmákkal.

Az intézmény brutális szigorát elsőre kegyetlennek látjuk, de ahogy jobban megismerjük a diákokat, egyre nehezebb egyértelműen elítélni a nevelők módszereit.

Persze a halálesetek kissé erős „fegyelmezési eszközök”, de hát ki ne akarna egy kis gyilkosságot a középiskolai melodráma mellé? A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszférateremtés. Az operatőri munka, a hideg szűrők és a gondosan válogatott zenei betétek együtt olyan vibráló feszültséget keltenek, hogy a néző a legártatlanabb erdei sétát is baljóslatúnak érzi. A rejtély fokozatos kibontása, a remekül időzített csavarok és a feszes vágás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Öntörvényűek az utóbbi évek egyik legjobb young adult thrillere legyen.

Témaválasztásban is erős a sorozat, szó esik a felnőtté válás árnyoldalairól, a generációs traumák öröklődéséről, a bűn és bűnhődés kérdéséről, sőt még a gyermekvállalás nehézségeiről is. Mindezt úgy teszi, hogy közben végig izgalmas marad, nem esik szét a moralizálásban. A készítőknek sikerült még egy igazán izgalmas morális zónát létrehozni, amikor azon kapjuk magunkat, hogy szinte szimpatizálunk az elnyomókkal, mert a gyerekeknek talán ez az egyetlen esély az életre. Ha már ezen a néző is elgondolkodik, ott már tudjuk, hogy a sorozat elérte a célját.

Az Öntörvényűek tehát nem hibátlan, Alex és Laura párosa halvány, Martin színészi játéka nem viszi el a hátán a nyomozós szálat, és az ő szála inkább mellékszereplőként működne jól.

Párja, Laura nagyon jól játszik, igazi ellenfele lesz az iskola vezetőjének. Mindezt bőven ellensúlyozza a tiniszál erőssége, Collette briliáns alakítása, a történet ügyes ritmusa és a misztikusnak tűnő rejtély. Ha egy erős férfi főhőst kapott volna Martin helyett a sorozat, könnyen lehet, hogy most az új műfaji klasszikusról beszélnénk.

Ám így is bőven van ok az örömre, az Öntörvényűek sokkal intelligensebb, szórakoztatóbb és bátrabb, mint a divatos Wednesday-féle próbálkozások.

Már-már Mike Flanagan-sorozat hangulata van az Öntörvényűeknek, aki ismeri a mester munkáit, az tudja, hogy ez mekkora dicséret.

Limitált szériaként hirdetik, de a befejezésben ott lapul a folytatás lehetősége. Őszintén remélem, hogy a Netflix lát benne fantáziát, és nem hagyják porosodni. Mert bizony ilyen izgalmas, szívvel-lélekkel készült sorozatból mindig jó repetázni, ezekkel a karakterekkel akarok még történeteket! Ha pedig egyszer elkezded nézni, garantált, hogy végig maradsz ezen az órán, még akkor is, ha a szigorú nevelők közben rád zárják az ajtót.


Link másolása
KÖVESS MINKET: