„Adósodjunk el kétszáz évre egy kétszobás panelért?” – magyar mamahotelesekkel beszélgettünk
Máté 28 éves, férfifodrász. Jól keres, hat éve állandó barátnője van. Mégis az anyjával és a kilencven fölötti nagyapjával él egy 76 négyzetméteres panelban. A haverok évek óta minden este nála gyűlnek össze. Van köztük mérnök, asztalos, nyílászárókat építő vállalkozó és sales menedzser. 28 évesek, nőtlenek, és vagy otthon laknak, vagy barátnőnél, haveroknál „csöveznek.”
Miután áttörök a szoba előtt hegyekben álló cipőkön (Máté anyja megköveteli, hogy levegyék), és leülök közéjük beszélgetni – sokukat kisgyerek koruk óta ismerem – meglepő nyíltsággal beszélnek a „mamahotel”-generáció (más néven millenial, azaz az ezredforduló után felnőtté váló nemzedék) problémáiról.
– Nem vállaltátok az arcotokat a riporthoz. Mit szégyelltek?
– Mert szívják a vérünket ezzel a mamahotel témával, de lövésük sincs, hogy mit miért csinálunk – kezdi Máté. – Volt a kommunizmus, amiről én csak annyit tudok, hogy mindenki segge alá odatolták a szánkót, és lökték szépen őket előre: ingyen pecó, Zsiguli meg munkahely, akár akartad, akár nem. Nálunk viszont ez nincs.
Totál a jelenben élünk, ha én például egy napot nem dolgozom, aznap nincs lóvé. Egy 28 éves ma nem lehet beteg.
– A cégek nyolcvan százalékánál amúgy is a fél-feketézés megy – veszi át a szót Norbi, a végzettsége villamosmérnök, most egy magyar építőipari vállalkozásnál sales-es. - Adnak mondjuk száz-százötvenet, a többit meg zsebbe. Ha kétszázat hazaviszel egy hónapban, az az isten lába, hiába van diplomád. Most ne a topmenedzserekről beszéljünk, meg akiknek a szülei kicsengetnek öt diplomára valót, az nem a többség. Az én munkahelyemen például olyan határidőket szabnak, aminek a felét se lehet betartani, és ha csúszol, azonnal levonják. A fekete pénzből persze, abból lehet. Múltkor egy kollégámmal úgy bedurrant ezen az agyunk, hogy munkaidőben kimentünk a kocsmába fröccsözni, lenyugodni. Még a főnöknek is megmondtuk, nem mert szólni, tudta, mekkora genya volt.
– És akkor most számoljunk – veszi át a szót Máté.
Bejön mondjuk havonta kettőötven. Egy alap albérlet, nagyon alap rezsivel százötven. Nekem csak a kajám havi hatvan, mert 194 centi magas vagyok, napi 12 órázok a szalonban, és eszem, mint egy ló. És akkor még nem közlekedtem, nem vettem ruhát, nem voltam moziban, és persze egy fillért sem raktam félre, semmi. Negyvenezerből mit csináljak? Miért olyan nagy bűn, hogy nincs kedvem szűkölködni?
– Lakást nem tudtok venni?
– Adósodjunk el kétszáz évre egy kétszobás panelért? - ezt már Levente mondja, ő nyílászárókat épít be lakásokba egy vállalkozónál, szinte minden hétköznap 16 órázik, 15 évesen hagyta ott a sulit. - Nem, kösz szépen. Én végignéztem, ahogy anyámék feje fölül elvitte a kérónkat a bank. Négy gyerekkel kivágták őket az utcára. A haverok jöttek költöztetni, emlékeztek? - néz körbe - Most albérletben dekkol az egész család. Na ezt velem senki se fogja eljátszani.
Az van, hogy akinek nem kőgazdagok a szülei, és nem vesznek neki lakást, annak kicsúszik a lába alól a talaj.
– Akkor csak a pénz a gond?
– Az az igazság, hogy itthon kényelmes is - mondja Máté. - Nekem apám korán meghalt, anyám meg... szóval alkesz volt vagy 17 éves koromig. Tudod, milyen az, minden nap úgy hazajönni a suliból, hogy fogalmad sincs, mi vár? Hogy nem kell-e kiszedni csórit az üvegasztalból, amibe belezuhant? Mert volt ilyen. Mire meg összeszedte magát, felnőttem. És igen, most be akarom pótolni a gyerekkoromat. Azért a rezsibe beszállok, meg bevásárolok, ez-az, de szabad vagyok.
– A mi korosztályunkban szinte mindenhol elváltak a szülők - bólogat Levente. - Mindig mondják, hogy mi, fiatalok nem tudunk felelősséget vállalni, meg a családi minta. Milyen minta, meg mit papolnak felelősségről? Nálam apa csúszott szét, depressziós lett, gyógyszereken él, anyám meg a három kisebb tesómmal nyűglődik. És igen, egy kicsit én vettem át a családfő szerepét.
Mi ezt úgy mondjuk a haverokkal, hogy „a legidősebb farokkal rendelkező” teszi oda magát. Nekem se volt gyerekkorom ilyen értelemben, én pátyolgattam anyát meg a tesóimat, akkor miért várják el, hogy most meg rögtön felnőjek?
