KULT
A Rovatból

Magyar Attila: A szabadúszás egyszerre lehetőség és kényszer

A Fekete Péter bemutatója után ültem le Attilával, hogy megtudjam, mennyire könnyű elénekelni a Bohemian Rhapsodyt, hogy került a Cápák között című műsorba, de mesélt az „Aki túsz, aki nem, jövök” című vígjátékról is, amiben Beleznay Endrével játszik.


A Centrál Színház a 20 éves jubileumára ismét színpadra állította a Fekete Péter című darabot, amivel 2003-ban megnyitotta kapuit. A címszerepet akkor is és most is Magyar Attila "Fater" barátom játszotta.

– Körülbelül 25 éve vagyok nagy rajongód. A bátyámmal négyszer is megnéztük Moldova György Ifjúgárda, avagy ugyan már, Ibolyka című darabját. Bárdy György, Zenthe Ferenc, Keres Emil, Miklósy György, Lehoczky Zsuzsa partnere voltál, mint ifjú titán. Hogy emlékszel erre az előadásra?

– Fájó nosztalgiával, hogy miért nem állt meg ott a világ egy kicsit. Miért nem tudtam még többet beszélni ezekkel a nagyszerű emberekkel, hogy minél több történetet elmondhassanak. Elvittek magukkal egy csomó sztorit. Akkor nem volt még okostelefon, de valahogy azért jó lett volna rögzíteni őket.

Nagyon nagy szeretettel fogadtak, pedig nagy sztároknak számítottak, nem volt bennük semmi távolságtartás. Csodálatos munka volt. Moldova György is sokszor bejött, hozzátette a saját sztorijait, hozta nekünk a könyveit... Tényleg csoda volt.

– Sokfelé játszol szabadúszóként. Nem hiányzik, hogy egy konkrét társulat tagja legyél?

– A szabadúszás egyszerre lehetőség és kényszer. Ha az ember szeretne itt is lenni meg ott is, azt társulati tagként nagyon nehezen teheti meg, vagy csak nagy engedélyeztetések árán.

Ugyanakkor olyan sokat játszom itt, a Centrál Színházban, hogy bizonyos értelemben mégiscsak tag vagyok. Lehet olyan társulati tag is, aki kevesebbet játszik, mint én. Akkor valahol mégis csak tag vagyok, nem?

Ma már a színészek is vállalkozók, több mindent el kell vállalniuk, hogy megéljenek, amit a színház is toleranciával kezel. Segítjük egymást.

Az, hogy milyen szerződéssel van valaki egy színháznál, az egy dolog, de a lényeg, hogy empátiával és bizalommal forduljunk egymáshoz.

– 20 éve is te játszottad itt a Fekete Péter címszerepét, és most is. Előjöttek a régi emlékek?

– Igen, és milyen érdekes, hogy mennyire más volt a 20 évvel ezelőtti világ. Olyan digitalizáció zajlott le azóta például, hogy csak nézek, és nagyon sok esetben nem is értem, hogy működnek ezek a kütyük.

Nem is beszélve arról, amikor a darab játszódik. A második világháború előtti világról szól, ami egy analóg világ volt. Ezt eljátszani egy digitális 2023-ban elképesztő dolog. De ami nem a technikai része az életnek, ahogy az emberek szeretik vagy gyűlölik egymást, sikerre vágynak, elismerésre, féltékenyek, pénzre van szükségük, és még sorolhatnám – ezek a fajta emberi interakciók ugyanolyanok maradtak.

– Kimondottan tetszett az előadásban, hogy nem próbáltátok meg modernizálni, ami pedig nagy divat manapság, hogy régi darabokban is előkerül a mobiltelefon, a laptop.

– Szerintem ezeket még erőszakkal se lehetett volna beletenni. A zenék sem engedik, hogy ezt farmerben, vagy rövidnadrágban játsszuk. Mert akkor nem gépírónő van, nem igazgató van és nem Fekete Péter. Nem tudunk belőle egy Baywatchot csinálni. Van, amiből lehet, de ez itt nem adja magát.

– Mennyivel más a mostani előadás, mint 20 évvel ezelőtt?

– Azt Puskás Tamás rendezte, ezt a fia, Puskás Samu. Annyiban visszanyúlt, hogy van egy szövegkönyve a darabnak, amit megírtak a szerzők, van egy dalszövegíró, van egy zeneszerző Eisemann Mihály személyében, és ezek nagymértékben meghatározzák a darabot.

Lehet egy dramaturgja a darabnak, aki kicsit átgyúrja, vagy kicsit meghúzza, hogy ne 11-kor végezzünk, hanem fél 10-kor. De akkor sem lehet nagyon máshonnan közelíteni a darabhoz. A mű ugyanaz, és ez meghatározza nagymértékben a rendezést is.

Ha ezt a világot akarjuk ábrázolni, akkor annak van egy viselkedésformája. Hogyan viselkedett a felső középosztály, a banktisztviselő a gépírónővel, a bankigazgató a kéményseprővel… Ezeket nagyon nem akartuk megváltoztatni.

Tehát ilyen szempontból hasonlít a régi előadásra. Olyan szempontból nem, hogy Puskás Samu egy mai fiatalember szemével nézett rá, és így változtatta meg a tempóját.

Bizonyos szövegeket kihagyott, másokat átírt, de nem durván, hanem csak finoman.

Nagyon jó hangulatú próbaidőszak van mögöttünk.

– Fix szöveg ide vagy oda, azért ahogy néztem az előadást az volt a benyomásom, hogy csúsztak bele „Faterizmusok”.

– (nevet) Teljesen véletlenül.

– Vagy már a száz éves poénokat is úgy tudod eladni, mintha saját lenne?

– Azért ez egy szakma. Azt gondolom, hogy aki profinak tartja magát, az a 100 éves poént is elő tudja adni úgy, mintha azt ott találná ki. Nyilván ilyen is volt benne. A mai nap valóban volt kettő-három, ami korábban nem szerepelt az előadásban. De azért nincs arról szó, hogy azt csinálok, amit akarok.

Ez egy közösségi munka, itt van díszlet, van jelmez, vannak szereplők, akiknek van végszava. Tehát nem úgy megy, hogy én bármit csinálok, akkor az adott kolléga tudja, mikor kell a fényt, hangot beadni. Vannak nagyon szigorú cölöpök leverve. Úgyhogy ha némelyiknél mégis van egy kis elhajlásom, az egyetlen egy esetben bocsátható meg: ha a néző nevet.

Tényleg az a jó, ha a néző azt látja, hogy ez könnyed, és ott jut eszünkbe.

Én is azt látom, hogy a Freddie Mercury a Bohemian Rhapsodyt olyan egyszerűen elénekli, és azt hiszem, hogy így én is tudom. Hát nem tudom.

Persze kockázatos dolog, mert mi van, ha mégsem nevetnek egy poénomon? De hát ez a tapasztalat. A sebészről tudom, hogy tapasztalt orvos, tehát azt merem mondani neki, hogy „nyugodtan vágjon bele, doktor úr”!

Mi pedig azt mondjuk a nézőknek, hogy bízzák rám magukat. De minden rögtönzést stílusban kell tartani.

Más kérdés, amikor valami váratlan történik. Volt már olyan, hogy kivágta valami a biztosítékot, sötét lett, és csak a zöld fények égtek, ami a menekülő útvonalat mutatta.

Akkor kapva kaptam az alkalmon, és „mindenki őrizze meg a nyugalmát” felkiáltással bementem a színpadra. Hisz nem tudhattuk, meddig tart majd az áramszünet. Volt olyan is, hogy a függöny, amit elektromosan eresztettek le, az nem ment fel. Akkor is valakinek fel kell áldoznia magát, ki kell menni, és elmondani a nézőnek, hogy mi van.

Ilyenkor nem hagyom magukra őket, hanem sorsközösséget vállalok, ott vagyok velük, és megpróbálom kitölteni a kényszerszünetet.

– Örülök, hogy az imént szóba hoztad Freddie Mercuryt. Sokat vívódtam ezen, illik ilyet csinálni vagy sem, de végül úgy gondoltam, ne tegyünk úgy, mintha ne lenne egy közös darabunk, aminek te vagy az egyik szereplője, és amiben megkíséreled elénekelni a már emlegetett Queen-slágert. Szóval mesélj egy kicsit a közös „gyermekünkről”.

– Beleznay Endrével, aki hasonló színészi tulajdonságokkal rendelkezik, mint én, játsszuk azt a darabot, amit Ürmös Zsolt és Te írtál. A címe, „Aki túsz, aki nem jövök”. idén augusztusban mutattuk be Szentendrén, a Fórum Színházzal közösen.

Ha már az előbb beszéltünk az improvizációkról, na, az ott az egész előadást végigviszi.

Nyilván az általatok leírt mezsgyén megyünk. Sokszor lekanyarodunk róla, de ha ti írtok valamit, és arról nekünk eszünkbe jut valami, az nektek is öröm, hiszen a gyújtózsinórt ti gyújtottátok be.

– Sokakat megleptél, amikor pároddal, Helyes Georginával megjelentél a Cápák közöttben. Hogy áll az OkosMese?

– Az OkosMese egy játékos fejlesztőprogram gyerekeknek. A Cápák közül Lakatos István mellénk állt, és bármiben számíthatunk rá. Sokat kell dolgozni a projekttel, de szépen halad, és újabb divíziót nyitottunk. Csináltunk egy interaktív előadást a felelős állattartásról.

Együtt játszunk, éneklünk a gyerekekkel, és roadshow szerűen visszük az országban, és az első videoklipünk is megjelent.

– Van-e tervben újabb projekt, előadás?

– Én egy jelenidejű embernek tartom magamat. Érezzük jól magunkat attól, ami van, ne pedig rosszul attól, ami volt, vagy ami lesz. Most nemrég a hóesésben én voltam az egyetlen autós, aki mosolygott, mert arra gondoltam, hogy ez gyönyörű.

Ami jön az jön, amin nem jön, az nem jön. Nincsenek vágyaim, ez a Fekete Péter most nagyszerű, és ha jön majd még valami, akkor az is nagyszerű lesz.

fotó: Nagy Boglárka/SZMO, Horváth Judit/Centrál Színház, Forgács Beáta/Fórum Színház


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Colin Farrell, Margot Robbie és a nulla kémia esete – A Mágikus, merész, meseszép utazás se nem mágikus, se nem merész, és a meseszéptől is távol van
Talán a Modoros, mesterkélt, mézesmázos utazás találóbb cím lett volna. Legalább a jó szándék megvolt…


A csak szimplán Kogonada művésznéven futó, szöuli születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró (aki Park Joong Eun néven született) új filmjét sokan várták, mivel számtalan videóesszéjével, rövidfilmjével, valamint az első két egész estés darabjával, a 2017-es Columbusszal és a 2021-es Búcsú Yangtóllal rengeteg rajongót szerzett a független filmes szférában. Ráadásul most nagy stúdiófilmet (Sony) forgathatott két világsztárral (Colin Farrell és Margot Robbie), méghozzá egy olyan zsánerben (romantikus fantasy), amelyhez abszolút megvolt az érzékenysége, és ami képileg is tágas játszóteret biztosít számára.

A Mágikus, merész, meseszép utazás lehetett volna a következő Az élet csodaszép (1946), Nagy hal (2003), Ház a tónál (2006) vagy Időről időre (2013).

Úgy tűnik azonban, hogy Kogonada csak akkor jó, ha ő maga írja a saját sztorijait, most először fordult elő ugyanis, hogy más szkriptjéből dolgozott: Seth Reiss eredeti forgatókönyve adta fel a leckét rendezőnknek, akinek bele is tört a bicskája a papíron minden bizonnyal mágikusnak tűnő, a vásznon azonban keményen feszengős giccsbe forduló történetbe.

David (Farrell) épp egy esküvőre készül, ám a kocsija kerékbilincset kap, egy gyanúsan elhelyezett röplap pedig egy furcsa autókölcsönzőbe vezeti, ahol Phoebe Waller-Bridge és Kevin Kline egy igen kínosan jópofizó, de legalább rettenetesen humortalan jelenetben rátukmálnak egy régi autót s hozzá egy GPS-t. Az esküvőn David megismerkedik Sarah-val (Robbie), és rögtön fellángol köztük valami, aminek persze ilyen gyorsan még nem engednek, így más férfi megy fel az est végén Sarah szobájába. Másnap azonban lerobban a lány kocsija, a személy szerint Davidhez beszélő GPS pedig arra utasítja, hogy vegye fel őt, majd különböző, a természetben álló ajtókhoz irányítja őket, amelyeken belépve valamelyikük múltjában találják magukat, az életük egy-egy fontos pontján, ami érzelmileg anno nagy hatással volt rájuk.

Szóval a címbeli utazás ezt a kis túrát fejezi ki, amelynek során egyik ajtótól autóznak a másikig, azokban újraélik életük egy korábbi fejezetét, két ajtó között pedig eszmét cserélnek az élményeikről, magukról, a párkapcsolataikról, a családjukról, az élethez való hozzáállásukról.

S talán mindeközben szövődik köztük valami komoly, ami már régen kijárt volna nekik.

Leírva tényleg nem fest rosszul, ebből azért valóban ki lehetett hozni valami mágikusat, merészet és meseszépet, ráadásul két csúcsszínészt sikerült megnyerni hozzá, akik amúgy bármit el tudnak játszani. Vagy mégsem? A kémiát, vibrálást kettejük között legalábbis nem sikerült érzékeltetniük…

A film első fele kifejezetten kellemetlen jelenetekkel bombázza a nézőt. Érezni, hogy Kogonada próbálja ezt az egészet megtölteni varázslattal (kapásból el kell engedjük a valóságot, szóval, ha valakinek ez nem megy, már itt elveszett), de inkább csak modoros és mesterkélt képsorok sorjáznak megállás nélkül.

Az iskolai musicalszcéna talán a csúcs, ami annyira cuki és jópofa akar lenni, hogy egyszerűen nevetségessé válik.

Mindennek tetejébe valamilyen furcsa oknál fogva a forgatókönyv tele van trágár beszéddel (lehet, hogy ezt akarta jelenteni a címbeli merész?), a káromkodásokat azonban egy ilyen műfajú film idegen testként veti ki magából, és csak fokozza a nézőkben már erősen felgyülemlett zavartságot.

Szerencsére azért pozitívum is akad, hiszen Kogonada egyáltalán nem tehetségtelen filmes, ő még egy ilyen félrement projektben is képes megvillanni, még ha csak egy rövid időre is. A Mágikus, merész, meseszép utazás második fele már sokkal nézhetőbb, ha úgy tetszik, jobb, mint az első, ekkorra kezdenek elfogyni a kínos cukiskodások és álbölcsességek, valamint a felesleges trágárkodás, sőt, időnként néhány egészen szép és megható jelenetet is kapunk.

Az egyik ilyen, működő drámai mélységgel bíró, jól megírt pillanat a kórházi beszélgetés David és az apja (Hamish Linklater) között, David születésekor.

Vagy említhetnénk még Sarah és az anyja (Lily Rabe) közös jelenetét is. Szomorkásak, de őszinték, és nem hatnak álságosnak. Kár, hogy nem ilyenekkel volt tele a film.

A Mágikus, merész, meseszép utazás az év egyik nagy, akár Oscar-várományos filmje is lehetett volna az alkotókból kiindulva, épp ezért nagy csalódás, hogy végül egy ízig-vérig giccses és hamisan merengő, a nézőkből foggal-körömmel könnyet kicsikarni próbáló kudarc lett belőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A Pogány Induló új klipjében Marsi Anikó is feltűnik
Szirmai Marcell hatalmas stábbal készült új produkciója máris komoly nézettséget ért el, és a legfelkapottabb zenék toplistájára került.


A szegedi születésű Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló új klippel jelentkezett. A Fonogram- és Artisjus-díjas magyar rapper egy nap alatt máris felkerült a legfelkapottabb zenék listájára, kedd este már a harmadik helyen állt.

Legújabb, sokszereplős klipjében egy rövid időre feltűnik Marsi Anikó is, aki egy tévéhiradóban beszélt arról, hogy Szirmai Marcell egy borfesztiválon "vállalhatatlanul" viselkedett.

A kommentelők szerint a dal és a klip is "zseniális, brutál, ütős" lett.

VIDEÓ: Pogány Induló - Lelkem, Nyugodj!


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az iskola, ahol a szigor halálos, mintha a Stranger Things beköltözött volna Vermontba! – Öntörvényűek kritika
Elképesztő hangulat, feszült rejtély és egy bentlakásos iskola, ahol a mindennapok életveszélyesek. Az Öntörvényűek az a Netflix-sorozat, amiről mindenki beszélni fog – csak még nem tudja!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 29.



Az Öntörvényűek (WayWard) igazi rejtett gyöngyszemként indult a piros streaming szolgáltató kínálatában, azon ritka Netflix-produkciók egyike, amelyről néhány epizód után már érzi az ember, ezt mindenkinek látnia kellene. Elsőre talán csak egy újabb „kisvárosi titkok” sorozatnak tűnik, de valójában sokkal rafináltabb, ügyesebben szőtt történetet mesél egy hangulatos forgatókönyv mellett, ami üdítően hat. Ami igazán vicces, hogy a történet 2003-ban játszódik, mégis ’80-as évekbeli retró hangulatot áraszt. Vajon a Netflixnél felkerült a kérdés: „Mi lenne, ha a Stranger Things inkább a cseresznye színű flip-phone-okat, velúr melegítőket és Avril Lavigne posztereket varrná össze egy hideglelős dráma/thrillerrel?” És hát miért is ne? Lássuk milyen lett!

A sorozat lelke és motorja Mae Martin, aki nemcsak alkotóként és íróként vett részt a projektben, hanem a főszereplő Alexet is eljátszotta.

Martin háttere önmagában is érdekes: már 13 éves kora óta stand up-színpadokon él, és azóta is humoristaként, íróként és LMBTQ-aktivistaként ismert. Az Öntörvényűekben viszont először vállalkozott arra, hogy egy sötétebb, drámaibb karakter bőrébe bújjon. Bár érthető, hogy miért ragaszkodott a szerephez, a történet transz és queer szempontból is fontos elemeket mozgat, de be kell vallani, a kemény nyomozó szerep egyszerűen nem áll jól neki, hiteltelen. Martin törékeny alkatával és kedves, önironikus kisugárzásával inkább egy furcsa, manipulatív iskolavezetőként képzelnénk el. Kár, mert a sorozat egyik kevésbé izgalmas szála éppen az ő karakteréhez kötődik.

Alex (Mae Martin**) és Laura (Sarah Gadon) egy pár, akik új házba költöznek be Tall Painesban. A rendőr és a terhes felesége egy új kezdet reményében tért vissza a lány „szülővároskájába”. A vermonti kisváros igazi idilli környezet. Sok fa, kedves emberek, de valami nem stimmel és ezt Alex is érzi.

Ide kapcsolódik a másik főszál, a Tall Pines nevű bentlakásos iskola világa.
Na, ott aztán történik minden! Az intézményt a hipnotikus erejűnek tűnő Leanne (Toni Collette) vezeti, akinek játéka valósággal felvillanyozza a nézőt. Collette újfent bizonyítja, hogy ha különös, misztikus aurájú karakterről van szó, nála nincs jobb választás. Az általa megformált igazgatónő egyszerre tűnik démoninak és angyalinak, és közben egy percig sem lehetünk biztosak abban, valóban ő irányítja-e a városka sötét ügyeit, vagy ő is csak a környezete áldozata.

A diákok története ráadásul sokkal izgalmasabb, mint Alex nyomozása. Abbie (Sydney Topliffe) és Leile (Alyvia Alyn Lind) Kanadából érkeztek, egyiket szülei küldték az iskolába, a másik pedig követte barátnőjét, hogy megszöktesse, ám ő is bekerült a kegyetlen rendszerbe. Abbie és Leile barátsága szívszorítóan őszinte, ráadásul a fiatal színészek elképesztően hitelesek. Az iskola diákjai között akad minden: drogos, bűnöző, tolvaj, hajléktalan, sőt még gyilkos is. A narratíva ügyesen játszik az erkölcsi dilemmákkal.

Az intézmény brutális szigorát elsőre kegyetlennek látjuk, de ahogy jobban megismerjük a diákokat, egyre nehezebb egyértelműen elítélni a nevelők módszereit.

Persze a halálesetek kissé erős „fegyelmezési eszközök”, de hát ki ne akarna egy kis gyilkosságot a középiskolai melodráma mellé? A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszférateremtés. Az operatőri munka, a hideg szűrők és a gondosan válogatott zenei betétek együtt olyan vibráló feszültséget keltenek, hogy a néző a legártatlanabb erdei sétát is baljóslatúnak érzi. A rejtély fokozatos kibontása, a remekül időzített csavarok és a feszes vágás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Öntörvényűek az utóbbi évek egyik legjobb young adult thrillere legyen.

Témaválasztásban is erős a sorozat, szó esik a felnőtté válás árnyoldalairól, a generációs traumák öröklődéséről, a bűn és bűnhődés kérdéséről, sőt még a gyermekvállalás nehézségeiről is. Mindezt úgy teszi, hogy közben végig izgalmas marad, nem esik szét a moralizálásban. A készítőknek sikerült még egy igazán izgalmas morális zónát létrehozni, amikor azon kapjuk magunkat, hogy szinte szimpatizálunk az elnyomókkal, mert a gyerekeknek talán ez az egyetlen esély az életre. Ha már ezen a néző is elgondolkodik, ott már tudjuk, hogy a sorozat elérte a célját.

Az Öntörvényűek tehát nem hibátlan, Alex és Laura párosa halvány, Martin színészi játéka nem viszi el a hátán a nyomozós szálat, és az ő szála inkább mellékszereplőként működne jól.

Párja, Laura nagyon jól játszik, igazi ellenfele lesz az iskola vezetőjének. Mindezt bőven ellensúlyozza a tiniszál erőssége, Collette briliáns alakítása, a történet ügyes ritmusa és a misztikusnak tűnő rejtély. Ha egy erős férfi főhőst kapott volna Martin helyett a sorozat, könnyen lehet, hogy most az új műfaji klasszikusról beszélnénk.

Ám így is bőven van ok az örömre, az Öntörvényűek sokkal intelligensebb, szórakoztatóbb és bátrabb, mint a divatos Wednesday-féle próbálkozások.

Már-már Mike Flanagan-sorozat hangulata van az Öntörvényűeknek, aki ismeri a mester munkáit, az tudja, hogy ez mekkora dicséret.

Limitált szériaként hirdetik, de a befejezésben ott lapul a folytatás lehetősége. Őszintén remélem, hogy a Netflix lát benne fantáziát, és nem hagyják porosodni. Mert bizony ilyen izgalmas, szívvel-lélekkel készült sorozatból mindig jó repetázni, ezekkel a karakterekkel akarok még történeteket! Ha pedig egyszer elkezded nézni, garantált, hogy végig maradsz ezen az órán, még akkor is, ha a szigorú nevelők közben rád zárják az ajtót.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A lúzerek visszatértek: Gary Oldman bandája a legjobb kémcsapat a képernyőn!
Az Utolsó befutók ötödik évada feszült, fekete humorral átszőtt kémthriller, amely egyszerre szórakoztató és hátborzongatóan aktuális. Gary Oldman és a vesztesek csapata újra az Apple TV+ egyik legnagyobb dobásává teszi a sorozatot.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 27.



Az Apple az elmúlt években sorra bizonyította, hogy a streamingpiacon az egyik legbiztosabb kézzel nyúl a sorozatokhoz. Kínálatában alig találni melléfogást, újra és újra képes meglepni a közönséget minőségi, izgalmas és szórakoztató produkciókkal, akár egy sorozat sokadik szezonjában is.

Legújabb példája ennek az Utolsó befutók című brit kémthriller sorozat, amely immár az ötödik szezonját kezdte meg és még mindig frissnek, újszerűnek, sőt kifejezetten relevánsnak hat.

A sorozat Mick Herron regényeinek adaptációja, amelyet Will Smith (nem az amerikai filmsztár, hanem a brit író-producer) vitte képernyőre. Smith már több díjat is besöpört a munkájáért, teljes joggal: sikerült valami egészen különlegeset és szórakoztatót létrehoznia. Az Utolsó befutók egyszerre kémthriller, társadalmi szatíra, fekete humorral átitatott dráma és akciófilm. Egy olyan egyveleg, amely elsőre talán furcsának tűnhet, de működik, méghozzá zseniálisan.

Az ötödik évad már a nyitójelenetével felhívja magára a figyelmet. Egy szélsőjobboldalinak tűnő merénylő tüzet nyit egy londoni téren, több embert megöl, majd maga is áldozattá válik. A terrorcselekmény szervezői iktatják ki, nehogy beszélni tudjon. Az MI5, vagyis a „Park” természetesen azonnal vizsgálódni kezd, de a néző számára még nem világos, miként kapcsolódik ez a véres incidens a sorozat főszereplőihez. És kik is ők? Nem a klasszikus hősöket kapjuk, hanem az MI5 számkivetettjeit: a hibázó, megbízhatatlannak tartott, lecsúszott ügynököket, akiket egy külön osztályra száműztek. Ők az „utolsó befutók”, azok, akiket csak olyan feladatokra küldenek, amelyeknek látszólag semmi tétje sincs és senki nem akarja megcsinálni.

Nem csinálnak mást, mint unalmas adminisztráció és egyéb mások által lenézett munkák.

A banda vezére Jackson Lamb, akit Gary Oldman alakít. A színészóriás minden gesztusával és morgásával bizonyítja, miért tartják az egyik legnagyobbnak a szakmában: a szánalmasan cinikus, folyton dohányzó és alkoholizáló főnök figurája egyszerre taszító és szerethető. Nem törődik sem a munkájával, sem a beosztottjai munkájával, mégis van benne valami, ami miatt követni akarjuk. Mellé érkezett már az első évadban River Cartwright (Jack Lowden), aki azt hitte magáról, hogy tökéletes ügynök, ám gyorsan rá kellett jönnie, hogy ő is csak egy fogaskerék a selejtes gépezetben.

Az új szezonban rögtön egy gyilkossági kísérlet borzolja a kedélyeket. A csapat IT-zsenijét Roddy-t (Christopher Chung) el akarja ütni egy kocsi, de amekkora lúzer, ebből természetesen semmit nem fog fel, azt hiszi csak véletlen. Nem is tudja, milyen veszélyben van. A kollégája, Shirley (Aimee-Ffion Edwards) elkezdi követni a férfit, és sejti, hogy itt valami komolyabb dolog lehet a „baleset” mögött. Valószínűleg össze fog kapcsolódni a nyitó lövöldözés és a kockasrác elleni merénylet a folytatásban.

Ez a kettős narratíva ügyesen vezeti a nézőt. Tudjuk, hogy van valami nagyobb kép, de a részleteket apránként adagolják a feszültség fenntartására.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy bármikor be lehet kapcsolódni. Bár az állandó nézők nyilván értékelik a finom utalásokat és a karakterek hosszabb ívét, minden évad önálló regényen alapul, így kvázi új történetként is élvezhető, csak a szereplők és a múltjuk azonos. Ez a struktúra az Amazon PrimeVideo-s Reacherhez hasonlít, ott sem kell feltétlenül elölről neki kezdeni, de mégis gazdagabb élményt ad, ha ismerjük a múltbeli kudarcokat és sérelmeket.

Érdemes megjegyezni azt is, mennyire ügyesen bánik a játékidővel az Utolsó befutók. A mostani sorozatok gyakran rövidítik a részeket, a stáblisták, főcímek és előző részek tartalmából rengeteg időt elvesznek és az amúgy 40-50 perces epizód könnyen 30 perc környékére kerül. Erre legékesebb példa a Peacemaker és az Alien: Föld egyes részei. Ám itt valódi, feszes 40 percet kapunk, sallang nélkül. Az első rész inkább felvezetés, de pont annyira tartja fenn a figyelmet, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást.

Az Apple TV+ a közelmúltban óvatosabb lett bizonyos kényes témákkal, például a Jessica Chastain főszereplésével készült The Savant premierjét is elhalasztották, mert túl közel állt Charlie Kirk elleni merénylet narratívájához.

Az Utolsó befutók esetében azonban nem volt ilyen habozás, pedig a történet szintén érzékeny terepre merészkedik. Itt valószínűleg a fekete humor és a szatirikus hangnem ad védőernyőt a cenzúra ellen, a sorozat bátran kimondja és kifigurázza mindazt, amit más produkciók inkább kerülnek.

A színészgárda továbbra is kifogástalan. Oldman minden jelenetét uralja, de ez nem nehéz, bármiben elnézem a színészt, játsszon akár törpenövésű mozgássérült gyengénlátót (létező film egyébként a 2002-es Kisördögök). Jack Lowden és a felesleges ügynökök, Rosalind Eleazar, Tom Brooke, Saskia Reeves vagy Christopher Chung is erős alakítást nyújtanak.

Visszatér Kristin Scott Thomas is, aki az MI5 igazgatónőjeként hozza a tőle megszokott hideg eleganciáját.

Feltűnik Ruth Bradley, James Callis (minden Battlestar Galactica rajongó szíve megdobban, ha képernyőn láthatjuk a színészt), sőt új belépőként Nick Mohammed is, aki egy látszólag gyengekezű polgármestert alakít. Mohammedet sokan a szintén Apple TV+-os Ted Lasso-sorozatból ismerhetik. Ez a sokszínű társulat a biztosítéka annak, hogy sosem unjuk meg a karakterek közti feszültségeket és dinamikát.

Az Utolsó befutók ötödik évada méltó folytatása egy már közel tökéletes kémthrillernek. Van benne minden, ami kell: feszült politikai háttér, szórakoztató és emberi karakterek, kiszámíthatatlan fordulatok és bőven adagolt fekete humor.

Az egyetlen csalódás talán az, hogy az epizódokat hetente kapjuk, így nem lehet egyben végigdarálni az egész évadot.

De talán pont ez teszi izgalmassá, minden héten megkapjuk a várakozás élményét. Az AppleTV+ pedig ismét bizonyította, hogy ritkán hibázik és az Utolsó befutók a legjobb bizonyíték erre. Ráadásul, úgy hírlik még két évadot berendelt a streamingszolgáltató, tehát biztosan lesz hetedik évadunk is a selejtes ügynökök társaságában.


Link másolása
KÖVESS MINKET: